Pilinszky János: A mélypont ünnepélye

Először meg kell érteni a címét. A mélypont. A legegyszerűbb asszociáció a háború, a legsimább, a legbiztonságosabb. Sokan érezték úgy, hogy az volt a mélypont. Ahonnan már nincs lejjebb. A mindig értelmetlen öldöklés… ahogy később „fronttá” vált, s megszűnt létezni (megszállás, tilalom-hálók, megbélyegzések, de akár a szőnyegbombázások fenyegetése által) a hátország, s vele a civil lét is… s végül mindez precíz, könyvelt, szervezett, logisztikázott, utolsó pillanatig a maga bürokratikus hétköznapiságával tüntető változata. Amely közben a cselekvője, a szervezője, az utolsó őrig magára (akár? természetesen?) emberként gondol, aki úgy különben emberséges. Sokan érezték úgy, hogy az volt a mélypont. Pilinszky továbbmegy. Nem a történet, az egyéb tapasztalatok, a másképp hétköznapi terror végetnemérése, a hétköznap kilátástalansága és az ünnep botránya felé; nem a mindennek még botrányosabb Kádári konszolidálódása felé: mert mindez csak forma. A költő továbbmegy. A tartalom érdekli. A mindezt lehetővé tevő tartalom. Az a mélypont tart, korábban kezdődött és tovább tart akár, mint a költőélet. Ez az üres ég mélypontja. Az elhagyatottságé.

A mélypont ünnepélye. Ahogy Pilinszky János korábban, az Apokrifban összemarkolta már: ha az ég üres, nincs kihez fohászkodni többé. Ez a kiindulás. Ott lüktet az utolsó nagy formátumú versben, a Műben, amely elkészültével mintegy ketté is osztja az életművet. Ezek  itt Szálkák. Az ácsolás közben bőrbe fúródó maradvány. Ki kell piszkálni, mert irritál, mert fáj. Ki kell mondani a szavakat, nem is tét nélkül; hiszen minden fájdalom jelzés: fel kell tárni az okát. Ki kell mondani a kimondatlan szavakat, de ezek a szavak annak a Műnek az anyagából valók, nélküle nem érthetők. Így értem azt, hogy Pilinszky a verset írta egész élete folyamán…

Első olvasásra ezért bújhat el a költői szándék teljessége e versben – s akkor még nem ejtettem szót róla, hogy a többi vers ismerete, vagy legalábbis a Monstrancia ciklusába rendezett szövegkörnyezet nélkül is nehezen bomlik ki A mélypont ünnepélye. A költői pálya második felében az „egyetlen vers” hetek-hónapok-évek munkájába feszülő szigorú (és inproduktív) csiszolása helyett (talán tényleg Nemes Nagy Ágnes hatására) a töredékek kerülnek úgy egymás mellé, hogy kiadják a kimondhatatlant is… De először próbáljuk e nélkül megérteni, ennyi bevezetővel, pusztán a szöveget: 

A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegében

ki mer olvasni?

(A könyvek elhagyták, csak a Biblia maradt vele, de az se úgy, mint írás, hanem mint egy kutya – meséli a költő a háborúról. Nyilván többször otthagyta valahol – s a könyv valahogy mindig visszatalált hozzá. Valamit már akkor megtanult: nem menekülhet. A valósága elől a történetbe, az „ólak véres melegéből” a betűk óhatatlanul sterilebb világába. És később is. Keveset olvas. Többek közt ezért tart meglepő, olykor érdekes dolgokat fontosnak – amit más egyébként nem. Amire más legyintene.)

És ki mer

a lemenő nap szálkamezejében, 

az ég dagálya és 

a föld apálya idején 

útrakelni, akárhová? 

(Az útrakelés igazi értelmében. Az otthon-elhagyás értelmében. Hova utaznál, amikor maga az otthon „hagy el”? Amikor összedőlnek a megszokott, megismert, megtanult formák, amikbe belenőttél? Amikor köréd omlik, babakóc szívét hullatja a kultúra. A hit. És minden, amit bizonyosságnak véltél. Ez nem útrakelés volna, hanem menekülés. Akárhová. De ha az ég a földdel összeér, akkor nincs hova menekülni.)

Ki mer

csukott szemmel megállani

ama mélyponton, 

ott, ahol 

mindíg akad egy utolsó legyintés, 

háztető, 

gyönyörü arc, vagy akár 

egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

(De maradni se lehet. Nem rendezkedhetsz be a „mélypontba”. Nem teremthetsz egyensúlyt úgy, hogy belevonod a bűnt. Mert az ilyen egyensúly mindig felborul, és kiderül: mindig van lejjebb. Mintha csak ebben lennénk konzekvensek: mindig van lejjebb.)

Ki tud 

nyugodt szívvel belesimúlni 

az álomba, mely túlcsap a gyerekkor 

keservein s a tengert 

marék vízként arcához emeli?

(S ki lesz, közülünk, aki valódi, felnőtt módon, felelőssége teljes tudatában elsirat majd bennünket? Kimondva tehetetlen elhagyatottság-érzetünket, nyugodt szívvel beletörődve abba, hogy amíg ítélet nincs, addig kegyelem se? Hiszen ez a halálraítéltségünk tudatának legnagyobb borzalma: nem tudjuk magunkat nyugodt szívvel a halálnak adni.)

Látszik egyfajta kép, egyfajta értelem pusztán a szavakból, a puszta versből – de akkor mélyül, ha hozzá rendeződik a többi vers, de főleg a Monstrancia verseinek értelme is. Nézzük mi történik a fenti értelmezéssel ennek tükrében. Ki mer olvasni… ki nyitja meg a betett könyvet – követelődzik ide elsőnek az Introitusz, ellenpontként: a teremtő szó szent írásának, a sorsnak betett könyvét megnyitó báránnyal; az egyetlen olvasással, ami nem menekülés, ami szembenézés a sorssal – az ítéletben. Amely ijesztő távlat – de a teljes elhagyatottsághoz képest legalább valami. Az Ítélet a szüntelen pokolhoz képest, amit az „üres ég” jelent, Isten szeretetének bizonyítéka. Erről mesél a Mielőtt, ahol az úr felbontja az Új szövetséget: mint egy szálkát, visszaveszi a keresztet; ahol a tenger még egyszer „felszabadul” a sírásunk által – ahol a végítélet szinte otthonos. Milyen furcsa: az Egy szép napon képei közt az elhagyatottság-érzet az ítéletbe vágyik. Haza. (S nem úgy, ahogy az Apokrifban: tékozló fiúként - hiába - érve haza.) Még a szerelmet is ez a szeretet-tériszony fojtogatja, az elhagyatottság kettős felbontási kísérletévé téve azt, az Azt hiszem sorai közt. A ciklus címadó verse, a Monstrancia „költői énje” a fiatal intézeti lányok szelíd "börtöntöltelékeinek áhítatos szemléletébe” menekülne vissza; így kerülne vissza úgymond a szentségtartóba – az elhánytság, elveszettség érzete helyett. Mintha valóban csak az ítéletet provokáló tényeink számítanának… Egy versnek részletesebben is nekifutok itt, A mélypont ünnepélye kedvéért. A költő ezzel a verssel indítja a ciklust:

Amiként kezdtem

Amiként kezdtem, végig az maradtam.

Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.

(Ez az alap. Emberként, gyerekként, születőként – a kezdetektől ez. Eredendően bűnös, húsa létének fenntartásáért gyilkoló, aki a létezés e formáját nem tudja, nem is akarja abbahagyni. Eredendően bűnös tudászabáló, aki a világba fordítaná e tudást: kijavítva úgymond a teremtést – folyvást pusztítva azt; végső soron saját magát…)

Mint a fegyenc, ki visszatérve

falujába, továbbra is csak hallgat,

szótlanul űl pohár bora előtt. 

(Mert erről a bűnről nem lehet beszélni. És - a költőnek úgy tűnt - nem lehet letölteni a büntetést érte, nem lehet utána hazatérni, és folytatni úgy, ahogy abbamaradt. Az ember az élete végéig várja ezzel a bűntudatával azt az ítéletet, amely megadhatna végre valamiféle feloldás-érzetet.)

Innen indulunk, hogy eljussunk a Példabeszédig, a ciklus utolsó verséig. A „szúró, meleg kockáig” – a mesterséges kristályszerkezet-létig, ami csak nyomás alatt alakul ki; az akkora nyomásig, amely egybeprésel teret és időt, ahol (a legnyilvánvalóbb réteg: a halálban) talán meglelhetjük, amit „anyánk örökre elveszített” – amit elvett tőlünk a születés…  Ennyi mindent kell lássunk, hogy értsük: miféle olvasás ez, milyen elindulás, és hova; milyen mocorgás, mélypontot odázó „utolsó legyintés”, milyen álomba simulás – miféle mélypont ünnepélye. A mélypont nem az utolsó Ítélet – hanem az elhagyatottság, amelyben esélyed sincs se ítéletre, se kegyelemre. Talán mert már mindkettő megtörtént veled.

S hogy miért ünnepély? Mert a valóságos mélypontról már csak felfelé van. Onnan bármilyen moccanásod a felszabadulás: a kegyelem felé visz. Ki meri? Ki tud? Krisztus, nyilván – de ez csak a legkönnyebb válasz. A költő által annyiszor versbe ejtett „te”, a Háromszínű lobogó harmadik színe, az áldozatok és bűnben tévelygők után ez a „te” Krisztus – avagy bármelyikünk. Bárki, aki képes e bénultságból a maga bűntudatával együtt is visszakönyörögni az égre a kegyelmet – hogy végre újra színről színre látsszunk az ítélő Isten szemében. 

Köszönöm, ha eddig elkísértél, olvasó!