2016. január 29., péntek

Holdfény királyság - film

Ez egy valószínűtlenül bájos 1965. Ez egy Wes Anderson film 1965-je. Ez egy filmes-idő, a csalásait soha el nem takaró filmes képein. Aki láthatóan azt szeretné, ha nem a valóság illúzióját teremtené újra a filmje – hanem egy ízt a szájban, amely valóságos. Ha elégtételt ad, hát így ízlelhető: tudod, hogy bosszú a valóságon, csalás, nem igazi, kicsavart és kifacsart, mint minden mozgókép – a legjobb szándékok ellenére mind. Hiszen (hogy mást ne is mondjak) komponál mind, időt kezel – leginkább sűrít: kicselezi az órák telésének unalmát. Vannak kivételek – de Tarkovszkij, Bergman (avagy: Tarr Béla) nyelvén nagyon nehéz volna egy ilyen szelíden morbid történetet elmesélni. Egy ennyire komplementer-történetet. Egy ennyire amerikai, mondjuk így: tömegkultúra-nyelven megszólaltatható történetet. Amely épp hogy a tömegkultúra-nyelven pofoz vissza a kortárs filmnyelves fősodornak, beint a szinte kikövetelt, szinte kötelező dramaturgiának – a beállításait, a képeit megvalósítva ölt nyelvet a minket oly sokszor (és sikerrel) manipuláló Ipari Képelőállító Műveknek; s mindezt ízléssel és rengeteg humorral teszi.

Na de félre az okoskodással! Ez egy Wes Anderson film. Amelyben Sam Shakusky az ifjú keki cserkész egy 1964-es templomi színielőadáson beleszeret Suzy Bishopba. Aki a Benjamin Britten által megzenésített Noé-darabban a hollót énekelte. A két gyerek hosszas levelezés után együtt szökik a meg nem értés, a kiközösítés, a legszörnyűbb gyerekszerep elől: a különbözés elől, amely megkülönböztet – tehát fáj. A két nem értett gyerek. A problémás, akinél ha kihúzod a gyufát, beléd mártja a balkezes ollót – és az árva, aki nem tette magát szerethetőbbé, amikor letagadta az árvaságot. A két gyerek, aki körül mint az anyától lopott illatfelhő ott lengedez ez a más vagyok-érzet, aminél a közösségekbe így vagy úgy (stréberként avagy csibészként) illeszkedőket jobban nem irritálja semmi. Akik leginkább szeretnének szökni, egy időbe, egy helyre, ahol végre a saját szabályaik szerint olvashatnák a természet és kultúra térképeit…

Na de félre az okoskodással! Az úgyis csak olyan, a filmbe belebeszélő manó, mint a Bob Balaban által eljátszott narrátor, aki Wes Andersonnál nemcsak látszik, de még szerepet is kap az események irányításában – úgy anakronizmus tehát, ahogy van, de a rendező filmjeiben az ilyen anakronizmus a természetes. Mint a filmben előre bejelentett vihar, mint a postáskisasszony vaskosan látszó vonzalma, a cserkészvezető hang-naplója, mint a gyámhivatal vénkisasszony kinézetű munkatársnője, akit mindenki, még ő maga is Gyámhivatalnak hív, mint az Ivanhoe csekésztábor felett a csálé felirat, mint a távcső, ami egy lány varázsereje. Ezt a filmet nem kell szerteokoskodni. Szorongó gyerekek fantáziája valósul benne, az említett filmes dramaturgiákat dugóhúzószerűen önmagukba csavarva - a közepén lenne szokásosan vége, ott, amikor felfedezik a szökevényeket, de nem - Wes Anderson tovább tekeri, amíg bele nem fér egy gyönyörű képsor a házasságról, egy a szerelmi kudarcok emberéről, egy ihletetten valószínűtlen templomi esküvő, több üldözés és egy jelenet, amikor Bruce Willis megmenthet „mindenkit”.

Láthatóan mindenki szívesen jött ebbe a filmbe – mondjuk így: hülyét csinálni magából. Úgy képzelem, így hívta fel a rendező például Edward Nortont: „gyere, szeretném, ha mély kétségbeeséssel belenéznél a kamerába, mint egy tükörbe – tudod, ahogyan szoktad… csak ezúttal nevetséges leszel tőle”. Úgy képzelem, ezzel hívta Willist: „csináljuk meg az összes nyomozószereped együttes paródiáját. Legyél az a halk szavú fazon, aki a végén megment – nem zavar ugye, ha közben kiröhögnek?” Elképzelem Tilda Swinton arcát, amint a forgatókönyvet olvassa, a szerepét, ahol Gyámhivatalnak hívják… Jason Swartzmant, amint szembesül a felelőtlen-felelős maffiózó cserkész szerepével (amiről nekem hogy, hogy nem, Joseph Heller A 22-es csapdájának Milo Minderbindere jutott az eszembe). Elképzelem Harvey Keitelt, amint Wes Anderson elmeséli neki a sátor-apokalipszist… Azt hiszem ez a tán legnagyobb varázs egy színész számára, ha egy rendező ilyen: ha így látja a színészt, a karakterét, ami kirajzolódik azok által, akiket már megformált. Nem beszélve róla: rendkívül jól ível a pálya tőle, ha egy ilyen tükörszerepbe fordul a játékos, önironikus kacsintásba, ha így hagyja kinevetni magát – néha szinte többet ér, mint egy teljesen más osztatú figura megformálása. Azt hiszem, erről Bill Murray mesélhetne hosszan; szívesen meghallgatnám, miközben keressük a kivágható fát…

Ez a film tette fura figurából figyelemre méltó fura figurává a rendezőjét – hogy aztán még nagyobbat dobhasson a Grand Budapest Hotel megformálásával. Amit az Édes vízi életben úgy kellett megbocsátanom, azt itt megszerettem – persze ott az egyik gyermekkori hősöm, Jacques Cousteau kapott kegyetlenül eltalált görbe tükröt az egész természetfilm-biznisszel egyetemben; itt meg a saját gyermekkorom álmodozó „hősét” dédelgette egy kiskamasz-vágybeteljesítő mese. Ahol a lány a végén is fantasztikus történeteket mesél, és senki nem akarja, hogy befejezze. És a fiú emlékezetből festi le kettejük közös létének bázisát. A helyet, amelynek nevét egykor biztosan a 3.25 mérföldes árapály-öböl egébe kiáltották. Amely a filmben egyébként egyszer sem hangzik el, tehát kettejük titka. Emlékezetből festi az évszázad vihara által elmosott helyet, amit ők ketten így hívnak: Holdfény királyság.


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...