Egy fényképpel kezdődött minden. 1977-ben
Gustav Myrén, Svédország leghíresebb természetfotósa légifelvételt készít egy,
a lappföldi tájat átszelő medvéről, melynek hátán egy furcsán
emberszerű-de-mégsem lény utazik. Myrén titkolni kényszerül meggyőződését, hogy
egy trollt kapott lencsevégre, ám a fotó generálta szenvedélyét a trollok,
stallók, a számi folklór legendás lényei iránt továbbörökíti családja tagjaira.
Unokája, Susso már egyenesen a megszállottsággal határos érdeklődést mutat a velünk
élő természetfeletti lények iránt, melynek elsődleges terepe a trolloknak
szentelt honlapja. Ami persze rengeteg szenzációhajhász csalónak is felkelti a
figyelmét – nehéz is eldönteni, hogy a magányosan élő idős asszony, Edit
bejelentése egy, a kertjében ólálkodó kisnövésű, öregemberképű furcsa lényről
vajon komolyan vehető-e vagy sem. Eleinte Susso is húzódozik, ám amikor az
asszony négyéves unokáját elrabolják, határozottan kezdi komolyan venni a
kertben felszerelt kamera képét a nem-emberi lényről. Sajnos a rendőrség már
kevésbé…
Mindeközben a kietlen Lappföld egy
eldugott tanyáján egy furcsa család életébe nyerünk bepillantást: Seved és
szülei egy rakás furcsa „házikedvenccel” körülvéve élik mindennapjaikat, tökéletesen
elszeparálódva az emberi közösségektől, zárt, kötelességek mentén határozott magántársadalmunkban.
Melyet időnként megbolygat egy-egy kisgyermek érkezése. Seved maga sem tudja,
hogyan csöppent ebbe a közösségbe, nem is nagyon emlékszik más környezetre,
világa szerves részei a viskóban rejtőző behemótok és a házat ellepő nyulak,
mókusok, lemmingek, egerek, rókák. Melyek közül jószerivel egy sem teljesen az,
aminek elsőre látszik.
Stefan Spjut regénye ügyesen játszik azzal,
hogy „semmi sem az, aminek elsőre látszik” – csak a végére mintha maga is
belezavarodna a saját játékaiba. Egy könyvbe sűrítene krimit, pszichothrillert,
horrort, néprajzot, társadalomkritikát, fantasy-t – ami önmagában nem lenne
baj, ha megtalálná az arányokat és sikerülne egy elejétől a végéig érdekes,
koherens regényt összeraknia. Sajnos nem sikerül. Legalábbis nem maradéktalanul.
Ami helyén van és működik, az a krimi – Susso amatőr nyomozása a kisfiú
elrablói (és mint később kiderül, tán egy jó harminc évvel korábbi gyermekrablási
ügy) után a legjobb skandináv krimi hagyományokat követi: sötét, depresszív,
kilátástalan hangulat, egy önmagát is folyamatosan megkérdőjelező, saját
démonaival küzdő, totálisan alkalmatlan „nyomozóval” a középpontban. Susso
anyja és barátja társaságában vág neki az elkövetők (és, remélik, a trollok)
utáni hajszának – hármójuk roadtripje a fagyos svéd télben igazi rémálomba illő
utazás. Viszonyaik minimum érdekesek: Susso és anyja kapcsolata nem
problémamentes, köszönhetően részben a lány mániájának, részben a közös családi
vállalkozásnak, részben a lány nővérének; Susso és kamaszkori szerelme, az
örökké karnyújtásnyira tartott Torbjörn se-veled-se-nélküled játéka folyamatos
feszültségforrás; a lány anyja meg különösen ki van hegyezve a fiúra, tekintve,
hogy anno a fiú anyja szerette el tőle a férjét. Ők hárman összezárva egy
autóba a fagyos tájon, miközben körülöttük a számi mitológia titokzatos lényei
tűnnek fel lépten-nyomon elrabolt gyermekekkel játszadozva és csak nő a
sötétség meg a hó… Épp csak azt várnánk, hogy valamelyik hóbucka mögül
előbukkan egy láncfűrészes gyilkos és lemészárol mindenkit aki a birtokára
tévedt.
Olyan messze nem is járnánk az igazságtól,
hisz a Stallo többek közt az idegent
lemészároló zárt közösségekre építő trash-horrorok felé is kikacsint – de megidéződik
itt a svéd művelődéstörténet számos alakja is, köztük a trollrajzoló John
Bauer, Nils Holgerson szülőanyja, Selma Lagerlöf, vagy a lapp származású
prédikátor, az egzisztenciális kívülállás tanát hirdető Lars Levi Laestadius.
De mindenek középpontjában az északi sarkkör népeinek lelkivilága áll. A regény
főszereplői a Svédország legészakibb részén található Lappföld gyermekei – a popkultúrában
legendásan depresszívként ábrázolt skandináv világ sötét foltja ez, az örök
tél, az örök félhomály birodalma, ahol a valóság és a mítosz összeér, ahol az
északi fény játékából ki tudja, milyen földöntúli lények bukkannak elő a
szemünk sarkában. Egyszerre mai és mélyen a múltban rekedt világ – gondosan táplált
mitológiával, mellényekre tűzött identitástudattal az egyik, a jéghoteleket
ellepő turistáknak fillérekért szórt tömeggyártott népművészettel a másik
oldalon.
Ki nem mondott szavak, érzések, hitek,
félelmek, fájdalmak regénye a Stallo –
a gyerekrablások is úgy simulnak az élet szerves részét képező mitológiába,
mint annak idején John Bauer tragikus balesete. Mintha a tudata gondosan
elbarikádozott hátsó részében mindenki tudná, hogy „a trollok köztünk élnek”,
mégsem meri senki kimondani – tán mert félnek, hogy ha kimondják, ha valósággá,
ezáltal a rendőrség prédájává teszik, ha meggyilkolják, eltörlik őket,
elvesztenek még valamit ami a múltjukhoz köti őket? Furcsa játék ez az
olvasóval és a szereplőkkel is – Spjut mintha direkt nem mondaná ki maga sem,
hogy könyve valahol az elveszett múltnak, az elvesztett identitásnak, a
kiirtott erdőségeknek, a homályba burkolózó mitikus tájnak állított emlék. A
stallók a számi identitás részei – ha már levetkőzünk mindent, ami a múltunkhoz
köt minket, természetszerűen eltűnnek ők is. De vajon akarjuk-e hogy
eltűnjenek? Vagy évek múltán azon kesergünk majd, mennyi mindent vesztettünk,
ami nem hozható vissza sosem?
Persze a másik oldal az eggyel
realisztikusabb, hátborzongató olvasaté: ezek a trollok gyilkos ösztönlények,
alakváltó szörnyetegek, akik olykor embert ölnek, akiknek gyerek utáni vágyát
csak kisgyermekek elrablásával lehet kielégíteni, akik emberi ésszel
felfoghatatlan módon képesek befolyásolni az elménket, kényükre-kedvükre hajlítani
az akaratunkat. A jó és rossz közti határ túlságosan is elvékonyodik a
regényben és miközben misztikus köddel vonjuk be a trollokat, hajlamosak
vagyunk elfeledkezni arról, hogy vannak bűntettek, amelyek nem burkolhatók
folklór-köntösbe. Spjut itt arányt téveszt, pedig nem indul rosszul – kár is
érte, sokáig azt tartottam a regény legérdekesebb kérdésfeltevésének, hogy
vajon lehet-e valóban együtt élni a
trollokkal; csak sajnos ez nem hogy kibontva nem lett, de kifejezetten el lett
butítva.
Ahogy látható, minimum érdekes regény a Stallo, számtalan boncolható réteggel,
izgalmasan továbbgondolható kérdésfeltevésekkel – összességében mégsem jó. Túl
sokat markol és keveset fog, teljesen elvész a saját maga által felvázolt
rengetegben. Műfajilag nem hogy besorolhatatlan, de konkrétan egy katyvasz –
ráadásul bő kétszáz oldallal hosszabb az indokoltnál. És bár karakterei jól
megrajzoltak, olykor még izgulunk is értük, motivációik érthetőek, végső soron
annyira nem tartanak sehova, hogy a végén legszívesebben megkérdeznénk tőlük:
mégis mire volt jó ez az egész? Leginkább azoknak ajánlanám, akik eddig fájóan
hiányolták a skandináv krimiből a fantasztikumot. Mert ez a regény valójában
egy hosszúra nyújtott, komótos krimi, némi fantasy-szállal. Aki ennél többet
vár, jó eséllyel hiányérzettel csukja be. Persze ne legyen igazam.
Kiadó: Libri
Fordító: Fejérvári Boldizsár
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése