2016. február 26., péntek

Mark Helprin: Téli mese

Nehezen találtunk egymásra, Mark Helprin gyönyörű „szerelmes meséje” és én – és most nehezen engedem el. Lassan két hónapja figyel türelmesen az asztalom szélén és várja, hogy kiírásra kerüljön – mert valahol a mélyen megérintő könyvekkel így van, hogy a posztírással, az élmény megörökítésének gesztusával „engedem el” őket. Helprint nehéz. Nem csak azért, mert dolgozik bennem, fel-felvillannak képei, nem tudok szabadulni hangulataitól, hanem mert annyira összetett, szépséges, titokzatos, érinthetetlen (és kissé érthetetlen tán) hogy nem tudom lezárni jóízűen az olvasást. Nyilván elő fogom venni újra – olyan könyv ez, amit nem lehet egyszer „kiolvasni”. Ízlelni kell, érezni, hagyni, hogy hasson ránk, akár részletekben, és mindenképp ráérősen. Nem lesz egyszerű (ez sem) – már pusztán időt találni még egyszer egy ilyen monstrumra, nemhogy megnyílni neki.

Nehezen találtunk egymásra – évek óta kerülgettem, részben mert volt róla egy vadromantikus elképzelésem, hogy én majd a várost ellepő ropogós hóban fogom olvasni és mennyire átjár az atmoszférája (ugye mondanom sem kell, hogy x éve nem volt tartós, a várost ellepő ropogós hó errefelé); másrészt mert riasztottak a kultusz (no meg a balul sikerült adaptáció) okozta elvárások. Tavaly végül sikerült megtalálni a tökéletes időt és hangulatot hozzá: ugyan a hó hiányzott, a karácsonyi ünnepek csendes elmélyülése és meghitt otthonosság-érzete tökéletes kiegészítő volt ehhez a szivárványszerűen fel- és eltűnő, megfoghatatlan, egyszerre angyali és ördögi szerelmes meséhez.

Amelyben ugyan van szerelem, mégis – mennyivel több ennél az ostobán elkoptatott jelzőnél. Ha szerelem, akkor sokkal inkább egy város, egy álom, egy illúzió iránt érzett szerelem, mintsem bármi, amit egy másik ember iránt érezhetünk. Szerelem, amivel tápláljuk hitünket a csodákban, az igazságosságban, a fejlődésben, az otthonban, ahova tartozhatunk, az életben, amit érdemes élni. És amiért érdemes meghalni. Csodák követik egymást a lapokon, mi pedig nem győzzük kapkodni a fejünket – ez a nagyon amerikai mágikus realizmus egy percig sem érzi szükségét, hogy megmagyarázza, miként és miért élnek szereplők évszázadokat és kik is ők, akik a lapokon csodáról csodára bukdácsolva görgetik a város kerekét. Nincs szükség magyarázatokra. Érzések, hangulatok, benyomások, fények övezik a titkot – melyet úgysem fejthetünk meg soha (és melyet bűn leegyszerűsíteni angyalok és démonok harcára, ahogy a film teszi). Vajon van cél, ami felé haladunk? Létezik a fejlődés, szépség, igazság felé vezető út? Elérjük-e valaha az áldott állapotot, ahol a béke, a fény, a szeretet uralkodik? Vagy örökre arra vagyunk kárhoztatva, hogy saját démonainkkal küzdjünk homályos célokért és belefullasszuk egymást a város fojtogató mocsarába?

A városéba, amely egyszerre gyilkos, kegyetlen, veszélyes szörnyeteg, mely felfal, meggyaláz, eléget; és lüktető, inspiráló, szerethető otthon, mely bármikor menedéket ad, lelkesít, tisztára mos. Szerelmeslevél New Yorkhoz – az örök városhoz, mely évszázadokon átívelve sem adja fel a reményt hogy egyszer elérheti a tökéletességet. Az 1900-as évekbe csöppenünk bele, és az ezredfordulón hagyjuk magára, hadd vívja tovább harcát a benne élőkkel és a benne élőkért.

Amilyen Peter Lake, a rokonszenves csavargó, aki a múlt század fordulóján fülig belepistul egy halálos beteg nőbe, akit egy betörés során véletlenül otthon talál – és aki tűzön-vízen át keresi a módot, hogy megmentse egyetlen szerelmét, miközben nem tudja: valójában a nő mentette meg őt. Peter Lake küldetése más, így lehet, hogy a csodálatos képességekkel megáldott örök társa, Athansor, a fehér ló oldalán az ezredfordulóra érkezik halálos ugrásából, hogy megmentsen egy másik lányt, egy másik életet, egy másik világot. S miközben Peter évtizedeket ugrik az időben, mi megismerjük a huszadik század megannyi, halálra ítélt hétköznapi csodáját: egy eldugott kisközösséget a Coherees-tó partján, mely csak azokat engedi közelébe, akik kiérdemlik azt; egy milliárdos két fiának történetét; egy anya kétségbeesett menekülését gyermekével az egyik csodából a másikba; egy aranytálat; egy gépesítésbe őrült pap és egy megátalkodott hídépítő munkáját; New York két legnagyobb napilapjának szerkesztőségét; a politikai intrikákat és a választói ostobaságot.

Tragédiák, szerelmek, mesés túlélések és nevetséges halálok, ősöreg gépek, legendákból elénk pattant állatok, az eltűnt lépvidék őslakói, kiknek tíz dalát sosem ismerjük már meg – mind egyfelé mutatnak: az élet apró, mindent körülölelő, mégis legtöbbször észrevétlen csodáira. A szivárványhidat, mely egy szebb, fényesebb jövendő felé mutat, nem mániás hídépítők kezére kell bízni, hanem nekünk kell megépítenünk, magunkban – legyünk bár csavargók, gyermekek, gyárosok, álmodozók, betegek, szerelmesek. A csoda bennünk van. Nekem ez a Téli mese.


Kiadó: Libri
Fordító: Falvay Mihály

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...