Bartis Attila: A vége

Nem éreztem semmit. Az életben először nem volt bennem se szégyen, se öröm, se félelem, se fájdalom. Annyira erős volt ez a semmi-érzet, hogy hirtelen megbizonyosodtam, ez vagyok én. Szabad András. Gyönyörű név egy embernek, beszélő név, Bartis Attila egyik fanyar vicce a hőse neve. Nem szabad. Sose volt. Sose lesz. Fojtott. Levegőtlen. És belülről beszél. Mégis – ahogy hallgatod, egyszer csak feltűnik, magának fojtott, magának levegőtlen, ez az emlékiratait őrület ellen füzetbe körmölő fotográfus; neked nem. A beszéde ritmusával veszel levegőt. Van neki – ritmusa, mint a jól beállított műtermi fények közti testen sikló tekintetnek. Egyszer csak észreveszed: nem is beszél. Nem ír – fotografál. A visszaemlékezéseiben úgy rögzít, ahogy a gyerek rögzítette a meglesett Imolkát, fényképezőgép híján szavakkal. …mindennap tudtam, melyik pillanatban kéne megnyomnom a gombot. Kivártam ezt a pillanatot, és ott rögtön leírtam… jobbról kredenc, vízcsap, balról a sezlon, középen I. az asztalnál harisnyát stoppol… Otthon a kertben az üres nyúlketrec alatt őriztem ezeket a kockás füzetlapokra írt fényképeket, egy Franck kávésdobozban. Ha úgy vesszük, ez volt az első albumom.  Ezt az albumot égeti el az apja szavára az esedékes házkutatás előestéjén Szabad András, azaz akkor még Andriska, a gyerek. Nem éreztem semmit…

Lehet a veszteségeknek ennél szebb átokrajza? Ez a semmi-érzet még számtalanszor visszatér – a belecsomagolt veszteség mintája szintén. Fotográfiákat lapozok, amelyek furcsa mód kiadnak egy összefüggő történetet. Ügyesen. Nem az idő rendje a lényeges - bár játszik ezzel is a mesélő - de a dolgok egymásból következése. A magyarázat olyankor, ha nemcsak következnek, de valaha volt semmi-érzetek okán bicsaklanak is a dolgok. Mintha valaki a saját albumában vezetne, ahol valójában a lehető legkevesebbet kattintott. Mert rögzíteni felelősség? Nem. Mert ennyije van összesen. Ahogy András egyetlen barátjának, a költő Kornélnak mondja: …nem küldenél el egy csapnivaló verset soha. Mert ennyid van összesen. A verseid. És ha visszaküldik, semmid se lesz. Rögzíteni hallatlanul intim. Kukkolás. Ha „visszaküldik”, ha nem értik, semmid sem marad, még ez a leselkedés sem, a gépen át a másikra, pedig. Valami kell maradjon, ami olyan, olyan az íze, mint a hátsó lépcső mellett lakó grófnő lényének, aki valaha napernyős lány volt a Rippl-Rónai képen… Ez ön? kérdeztem a napernyős lányról. Tudtam, hogy ő, de valamit mondanom kellett… Nem kedvesem, ez nem én vagyok, hanem én voltam. Semmi keserűség nem volt a hangjában, ugyanúgy mondta, mint akármilyen bonmot-t. Csak mégis ez a festmény volt az ő fotelével szemben, mégis ezt nézte… Meg kell maradjon valamiféle elegancia, vagy legalább tartás. Ami nem olyan, mint a semmi. Nem éreztem semmit…

Félelmetes ez a veszteségek által folyvást a semmi érzéketlenségébe menekülő élet. Sajátos fényképalbumában testek, aktok laknak, és néhány név ezekhez a testekhez. Mind sérült valahol, mintha törött cserepekből volna kirakós – csak a sérüléseik mentén illeszkednek, ha egyáltalán. Ezek az illeszkedések fájnak a legjobban, amikor értem, én, az olvasó, miért nem kérdez, követel választ, szakít beteg kötődést magáért akár Szabad András, a maga sérülései rabja. Szeretett anyja halála rabja, az apja lelkiismeret-furdalt megítélő-rabja, a hamar árva. Ez a semmi újra és újra közel jön, provokál, követel. Otthon elővettem a képeket Kerekes Dalmáról. Aztán visszatettem őket. Arra gondoltam, hogy a képégetés ugyanúgy nem old meg semmit, mint a könyvégetés. Hogy Anyám ugyanolyan ostoba volt, amikor arról a képről egy szabóollóval dr. Zentát levágta, mint a bennszülöttek, akik rettegnek, ha lefényképezik őket. Mintha tényleg lenne hatalma egy képnek. Mintha ne volna… jelentősége, ha készül, ha lenagyítják, ha felkerül egy hírneves New York-i galéria falára, ahonnan le kéne venni, mert azt a képet visszakövetelte, akiről készült – de sajnáljuk, nem tehető meg, már megvették. Mintha nem volna jelentősége, valójában mit ábrázol a kép, amit egy gazdag öregasszony megvesz… ahogyan a nevében Szabad András eljut mégis, végül, későn és teljesen hiába a legszabadabb gesztusig: a kiállításig, amely addig tart, amíg a vörös laborfény…

Kézbe vetette velem ez a kötet Bartis Attila leginkább megbocsáthatatlan könyvét, A csöndet úgy… kötetét, amely az elkapott mozdulatlanságokkal tényleg nem hazudik, de annyifélét mond, ahány az olvasója – kézbe követelődzött a kötet, hogy lássam a képeket, a szavakkal megrajzolt képek helyett (jobbról kredenc, vízcsap, balról a sezlon, középen I. az asztalnál harisnyát stoppol…) végre a képeket lássam, a könyvben, amelyben szavakat akartam látni eredetileg. Bartis Attilától eddig egyszer sem azt kaptam, amit vártam. Mert egy ennyire semmire ítélt könyv utolsó néhány oldalát nem vártam. Nem így vártam. Nem volt így várható. Az a néhány oldal, amely belehelyezett az új évezred első maradéktalan olvasásába, szabadított fel és rakott rám hallatlan súlyokat, mert tényleg olyan, mint a vesztőhelyen a kegyelem. Gyönyörű. Odalapozhattok – úgyse fogjátok érteni, ha nem olvastátok végig Szabad András szavakba exponált képeit, szépen, sorban, egymás után. Úgy, ahogy Bartis Attila albumba fűzte őket.


Kiadó: Magvető