Chris Beckett: Sötét Éden

Na ez aztán zavarba ejtő egy olvasás volt… Azt hiszem, túl sokat gondolkodtam azon, olvassam-e Chris Beckett könyvét vagy sem, túl sokat agyaltam az alapszituáció adta lehetőségeken és a fülszöveg keltette elvárásaimon, és aztán annyira mást kaptam - és nem vagyok róla meggyőződve, hogy jó értelemben mást - hogy így az olvasás után azt kell mondjam: ha ennyit agyalok valamin előzetesen, akkor legközelebb inkább kihagyom. (Persze túró a fülembe, hisz én mondom mindig, hogy félre kell tenni az elvárásokat…) Mindez egyébként nem jelenti azt, hogy a Sötét Éden ne lenne jó könyv – csak valahogy nem tudtam mit kezdeni vele. Jó-jó, vitt magával, élveztem, de nem nagyon hagy maga után semmit.

Pedig… Felvet egy halom olyan kérdést ami hagyhatna maga után nem kevés gondolkodnivalót. Már ha valaki épp ilyesmin szeretne gondolkodni. Mert ez az Éden bizony elég sötét hely, és nem csak a fény hiánya miatt. Egy kóbor bolygó, ki tudja, hol, ki tudja, mekkora távolságra a Földtől – ahol 160 évvel ezelőtt kikötött az „első emberpár”. Innentől azért elég könnyen dekódolható a történet, nemde? Beckett nem is titkolja hogy története vastagon át van itatva teológiai kérdésekkel, melyek érdekesek is, csak épp engem viszonylag hidegen hagynak.

Ami eggyel jobban érdekel, az a csoportdinamika - nagyra nyitva lehetne társadalomszociológiának nevezni, de azért ez éppolyan túlzás lenne, mint a fülszöveg által emlegetett szépirodalmi jelleg - ami a történések mögött húzódik. Az első emberpár, Tommy és Angela utódai által benépesített Éden történetünk idején épp elkerülhetetlen változások előtt áll – az 532 főt számláló Család kezdi kinőni az otthonul szolgáló Völgyet, a fiatalok közt fel-felcsapnak az első hangok, melyek kitekintenének a Völgy határai mögé, ki a hagyományokból, az évszázados mesékből, legendákból, az ük-ük-ükszülők relikviáiból, az örökös várakozásból, hogy eljöjjön értük a Föld, melyet sosem ismertek.

Óh, a Föld, az átkozott-istenített Föld… Minden baj forrása. Ami miatt ott kell maradni, a Körkörös tisztás mellett, ahol maga Angela anyánk jelölte meg a helyet, ahol leszálltak, és ahol keresni fogja őket a Föld, ha odaér. A Kör, ami meghatároz és gúzsba köt. A Kör, ami mellett szép lassan éhenhalunk, ha a Föld nem jön elég gyorsan. Ha egyáltalán eljön. De vajon érdemes még ki tudja hány generáción át egy helyben topogva várni sosem ismert rokonokra, akik majd elhozzák a megváltást vagy vegyük kezünkbe saját sorsunk irányítását és keressünk új helyet, új lehetőségeket, új módokat a túlélésre? Univerzális kérdések, nem kell egy másik bolygóra menni értük. Beckett ebben nagyon jó, az ifjú Vöröslámpás John és társai „lázadását” borzasztó ügyesen és hitelesen ábrázolja – ahogy azt is, hogyan hullik darabjaira egy addig (látszat)egységben éldegélő közösség a legkisebb változástól. John az újító, a felfedező, aki viszi előre a közösséget – és aki szétveri azt. Elválaszthatatlan a két aspektus és bőven ad töprengeni valót – mert minden időben aktuális. Miért csináljunk bármit máshogy, ha eddig mindig így csináltuk? Miért ne csináljunk valamit másképp, csak mert eddig így csináltuk? Ismerős, ugye?

Igazából eléggé egyszerű vonalú fejlődésregény a Sötét Éden, sok újat nem mond a család-hagyomány-újítás-elszakadás-konfliktusok témában, de amit mond, azt végső soron jól mondja. Van egy erős társadalomkritikus felhangja és elég jól ábrázolja a változás nyomán óhatatlanul megjelenő erőszakot – ugyanakkor nem egyszer téveszt arányt. Érdekes és minimum elgondolkodtató a diverzitás teljes hiányában kialakuló emberi populáció ábrázolása – ne legyenek illúzióink, szélsőséges beltenyészetről van itt szó, a maga összes genetikai következményével. Ugyanilyen érdekes a Földtől (így az emberi kultúra egészétől) elszakadt társadalom nyelvi és intellektuális degenerációja – ami egyébként nagyban nehezíti is az olvasást, mert együtt jár egyfajta elkorcsosult nyelvhasználattal (azt nem tudom, hogy az eredeti szöveg vagy a fordító hibája-e hogy nem éreztem végig következetesnek ezt a nyelvhasználatot).

Nem tudom megítélni hogy mennyire reális egyébként ez a társadalomábrázolás – hogy valóban ennyit változnánk-e 160 év alatt, elszakítva minden érzelmi, szellemi, kulturális, tárgyi hatástól, ami jelen korunkra jellemző. A legérdekesebb aspektus számomra az érzelmek teljes elkorcsosulása – a Családhoz mint Egységhez való mindenek feletti ragaszkodáson túl gyakorlatilag semmiféle érzelem nem jellemző már az emberre. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy mindez miért? És az én szememben ez egy baromi nagy miért. Angela és Tommy, mint két, a Földről érkezett űrhajós ugyan miért érzi okvetlen szükségét annak, hogy benépesítse utódaival a bolygót – miközben nekik ugye tudniuk kell, hogy egyfelől a beltenyészet mit hoz, másfelől ha nem tanítják meg utódaikat a puszta túléléshez szükséges alapvető ismereteken túl semmire, akkor soha nem fognak fejlődni, csak várják a csodát. Valahol emiatt a nemzedékeken átívelő - végső soron Angela, mint az örök nő utód utáni vágyára visszavezethető - csodavárás miatt alapjaiban bicsaklik nekem az egész szituáció. Az egyik olvasat szerint Angela az „ősanya” – minden élet megteremtője az Édenen, ilyesformán minimum szent. A másik olvasat szerint egy önző liba aki csak azért, hogy nyomot hagyjon maga után, létrehozott egy folyamatosan degenerálódó, életképtelen populációt, melybe beleültette saját álmát a Földről. Ki-ki kiválaszthatja a sajátját.

Ahhoz képest hogy valahogy „elment mellettem” ez az olvasás, csak koptatom itt a billentyűzetet egy ideje. Ez is jól mutatja, hogy van a regényben szufla. Rengeteg érdekes kérdést vet fel, a felét sem érintettem szerintem, és mégis… valahogy távoli. Ha egyvalamire kéne fogni, beleköthetnék a karakterekbe, vagy a már megint kamaszszereplők világmegváltásába (mondjuk itt még aránylag helyén is van a koruk) vagy az elkorcsosult érzelmek közepette is csak beficcenő háromszögekbe. De azt hiszem, leginkább tényleg az zavart, hogy én ezt az egész szituációt teljesen feleslegesnek éreztem.

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika