2016. március 17., csütörtök

Colm Tóibín: Mária testamentuma

„Különösnek találtam, hogy ez a belőle sugárzó erő még jobban megszerettette őt velem, még inkább oltalmazni vágytam, mint amikor még védtelen volt. Nem mintha értettem vagy megkérdőjeleztem volna. Nem mintha még mindig gyermeknek láttam volna. Nem, én a kész, érett, kiforrott erőt láttam. Olyasvalamit, ami mintha minden előzmény nélkül, a semmiből bukkant volna fel, álmomban és ébrenlétem óráiban egyaránt oltalmazni törekedtem ezt az erőt, múlhatatlan szeretetet éreztem iránta. A fiam iránt, bármivé is lett.”

Ismerd meg Máriát – szólít a fülszöveg. De hát ismerjük Máriát. Az európai kultúrkör egyik legalapvetőbb ismerete – mindannyiunk retinájába beleéghetett a Piéta, az anya, aki karjaiban tartja a Megváltó keresztről leemelt testét. Ismerjük őt. A szentképek Máriáját, a legendák Máriáját, a karácsonyi mese Máriáját. De elgondolkodtunk-e valaha azon, ki volt maga az asszony? Mit érzett, hogy szeretett, kit szeretett, hogyan élt miután elragadták tőle fiát – hogy előbb Megváltóvá emeljék, majd elveszejtsék?

Colm Tóibín Máriája sokkal inkább a mi Máriánk lehetne, mint a Piéta Máriája. Esendő, fájdalmakkal, szégyennel, önváddal teli Mária, aki nem a Megváltót siratja – hanem a fiút, aki elhagyta. Az idős, bujkáló anya monológja önmarcangolás, sebtépés, az igazsághoz való görcsös ragaszkodás elegye. Egy zátonyra futott anya-fiú kapcsolat (minden zátonyra futott anya-fiú kapcsolat) krónikája, apokrif evangélium, az ideológiai alapú történelemhamisítás elleni kiáltás, az emberi hiszékenység és megvezethetőség józan kritikája.

Talán ez a józanság a legmegdöbbentőbb. Hisz minden körülmény indulatot és a lapokat széjjelszaggató fájdalmat követelne – és fáj is, belülről mar minden sora, mégis: Mária mindenekfelett higgadt marad. Az ő fájdalma csendes fájdalom, egy olyan anya fájdalma, aki már mindent elveszített, akinek már nincs miért fájdalmát a világba sikítania. Tudja, hogy aki elment, sosem hozható vissza, ahogy tudja azt is, hogy ha elmegy, története hamisítók kezébe kerül, hogy legszentebb érzéseit, élete legintimebb momentumait kisajátítják, elferdítik, újramesélik, míg valami torz absztrakció nem válik belőlük. És mégis mondja, mondja a magáét, mintha a saját keresztjét hurcolná, az utolsó pillanatig harcol – nem is az igazáért, mert az igazság itt már értelmét vesztett fogalom, hanem a saját történet lehetőségéért. Hogy végre egyszer ne valaki máshoz fűződő nexusában létezzen, hanem önálló személyiségként.

Mária monológja szuggesztív és nagyon élő – Colm Tóibín a hihetetlennel határos módon helyezkedett bele ebbe a nagyon asszonyi fájdalomba és írt úgy minden sorában feminin szöveget, hogy egy pillanatra sem vesztett univerzalitásából. Mert ez egy univerzális történet. Nem csupán Máriáé és néven nem nevezett fiáé, hanem mindünké: hogyan emlékszünk az életünket meghatározó pillanatokra és traumákra; hogyan másítjuk meg eme emlékeket hol belső, hol külső sugallatra; hogyan hagyjuk magunkat megvezetni hazug történetírók által, míg el nem hisszük, hogy nem is úgy volt; hogyan mentjük fel magunkat egy percben, hogy aztán újult erővel ostorozzuk a másikban; hogyan távolodunk el szeretteinktől és visszük magunkkal őket életünk minden pillanatában.


Fiona Shaw a monodráma színpadi adaptációjában - nagyon megnézném egy erős jelenléttel bíró
magyar színésznő előadásában, jó lenne, ha akadna színház, amelyik bevállalja...
(A magyar borítón ugyanezen előadás plakátjának részlete látható, köszönet érte a kiadónak!)

Bármilyen erőteljes, zsigerig hatolóan felkavaró a keresztre feszítés le (nem) írása Mária nézőpontjából; bármilyen borzasztó az anya bizalmának megingása a fiú csodatételeiben; bármilyen elkeserítő az elhagyatás és a saját személyiségtől való megfosztás, a legerősebb momentuma a kisregénynek mégis ez a manipulatív történethamisítás és az azzal való sziklaszilárd szembenállás. Ezért olvastatnám el mindenkivel, hitektől és világnézetektől függetlenül.

„Ezt álmodom. És előfordul, hogy hagyom, hadd maradjon velem ez az álom napközben is, amikor azon a bizonyos széken ülök, és úgy érzem, hogy a karomban tartom őt, minden fájdalomtól megszabadult testét, és magam is megszabadulok a fájdalmamtól, ami az ő fájdalmának része volt, a fájdalomtól, amiben osztoztunk. Mindez könnyen elképzelhető. Az az elképzelhetetlen, ami valójában történt, és ezekben a hónapokban, mielőtt sírba szállok, azzal kell szembenéznem, ami valójában történt, különben mindaz, ami történt, mézédes mesévé változik, az pedig méreggé keseredik, akár a faágon termő tarkabarka bogyó. Nem tudom, miért fontos, hogy esténként elmondjam magamnak az igazságot, miért lenne fontos, hogy valaki legalább egyszer elmondja az igazságot a világnak. Mert a világ a hallgatás helye, az égbolt éjjel, miután a madarak elültek, végtelen, néma hely. Nincs az a szó, ami a legcsekélyebb változást is okozná az éjszakai égbolton.”


Kiadó: Park
Fordító: Szabó Herta

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...