Lev Grossman: A varázslókirály

Figyelem! A poszt számos spoilert tartalmaz a trilógia előző kötetére vonatkozóan – aki nem olvasta A varázslókat, inkább lapozzon és térjen vissza, ha a végére ért :)

Hogy nem szégyelli magát fenekestül felforgatni a fantasy zsánerét ez a Lev Grossman! Az önmagában zseniális (és fenntartom a véleményem, hogy folytatásért nem kiáltó, saját lábán simán megálló) A varázslók után nagyjából ezerfelé kanyaríthatta volna a sztorit a fantasy hagyományok mentén, és nagyjából még ezer elképzelhető irányba indulhatott volna el ezen hagyományokra fittyet hányva, de egyiket sem tette: inkább csavart még kettőt-hármat az első kötet gerjesztette elvárásokon és elénk pakolt valami nagyon új, nagyon saját és nagyon érdekes folytatást. Ami ugyan nem kimondottan gyengébb, mint az előzmény, de nem is „üt” akkorát – és amivel, mit tagadjam, meg kellett küzdenem.

Persze ostobaság is azt várni, hogy akkorát üssön – az a kártya egyszer játszható ki. Kiforgattuk a fantasy kliséket, megállapítottuk, hogy a varázsvilág pont ugyanolyan szar hely mint a „valóság” és egy depressziós, önmagával mit kezdeni nem tudó huszonéves balfasz akkor is pont ugyanolyan depressziós, önmagával mit kezdeni nem tudó huszonéves balfasz marad, ha történetesen kiderül: tud varázsolni. Hogyan tovább? Nyalogathatjuk a sebeinket hogy a világ ezek szerint mindenképpen szar, vagy elkezdhetünk további lehetőségek után kutatni. Az első kötet vége ugyebár utóbbi irányba mutat, szóval irány Fillory, ahol Quentin király immáron két éve uralkodik békében, jólétben, gazdagságban Eliot király, Janet királynő és Julia királynő oldalán. Ó, mily mesés…

Nem is ő lenne Quentin Coldwater, ha nem nyafizna itt is egy kicsit. Persze királynak lenni egy alapvetően békés, gazdag birodalomban, ahol soha nem történik semmi érdekes, nincsenek valódi kihívások, nem kell megküzdeni senkivel, nem kell a saját határainkat feszegetni és a fene nagy jóléttől még a hacukánkat is kihízzuk, valóban dögunalom lehet. Ugye? Nem is tudom… Vagy én öregedtem meg drasztikusan az elmúlt fél évben vagy hirtelen túl kiegyensúlyozottá váltam és már nem tudom átérezni Quentin folyamatos egzisztenciális nyavalygását (egyébként nem) – de hirtelen valahol sok lett. Már nem éreztem azt, amit az első részben gyakorlatilag az első oldaltól az utolsóig: hogy hozzám szól, rólam szól, az én elcseszett generációm elcseszett életérzéséről. Sokkal többször éreztem azt hogy ez az egész műbalhé.

És akkor még nem is beszéltünk Juliáról… Az első kötet felültetett kis nem-varázslónövendéke, a szegény kislány, akit kivágtak Varázskapu felvételijéről és még a memóriáját sem tudták tisztességesen kitörölni. Julia nem nyugszik bele, csakazértis mágus lesz, tán nagyobb, mint Quentin varázskapus kompániájának bármely tagja, aztán valami egész más, már nem is annyira emberi, hogy aztán ott találjuk őt is Fillory trónján, mint valami Tim Burton filmből előlépett csupa fekete rongyokba bújt zakkant boszorkánykirálynőt a nagy melankóliájával. Megismerjük persze az ő történetét is, és vele a Varázskapu „alatti” varázsvilágot, utcai mágusokkal, világméretű titkos hálózattal, önképző körökkel, sufnituning varázsige-gyűjteményekkel. És azzal a minden határt, mágikus törvényt, iskolák által szabályozott működést szétfeszítő mániás kereséssel, ami annyira rímel Quentin örökös keresésére és ami olyan beláthatatlan következményekkel jár, hogy még az ifjú Coldwater is megnyalná utána mind a tíz ujját. Grossman ügyesen eleresztette a fantáziáját és ha lehet, még tovább feszegeti a műfaji határokat azzal, amin Julia keresztülmegy, és naná hogy melankóliája érthető – mégis, amikor Quentinnel versenyt szenvednek hogy kinek a rosszabb mesés királyságukban, legszívesebben valamelyikük fejéhez vágtam volna a könyvet.

Kár lett volna, mert szerencsére az első száz oldal nyavalygás-tripje után beindul a cselekmény is, Filloryt veszély fenyegeti, jönnek a kalandok, gyanús alakok, varázskulcsok, pofára esések, hősi halálok, ki tudja, tán még sárkányok is és az összes kötelező kellék… Persze mind egy kicsit másként. Nagyjából onnan kezdtem igazán élvezni a könyvet és megérezni az első kötet varázsát amikor Quentin és kis csapata kiköt a világ végén és kiderül, van még tovább is. Mert mindig van tovább. Aztán a két szál - Julia története és a mesés Fillory-beli kalandozás - összeér és az egész visszamenőleg is értelmet nyer – és hirtelen megértjük, mit is akar a fülszöveg azzal a hatásvadász „milyen lett volna a Mátrix fantasyként” félmondattal. Grossman igazából istenverte zseni amiért ezt így összerakta és ennyire koncepciózusan feszegeti le az összes réteget a fantasy műfajról – borzasztó kíváncsi vagyok, hova tudja még fokozni. Úgyhogy, bár A varázslókirály korántsem hibátlan, várom a folytatást – remélem, legalább ekkora meglepetésben lesz részem.

Kiadó: Agave

Fordító: Dr. Sámi László