2016. április 11., hétfő

Alice Munro: A boldog árnyak tánca

Valahol rémségesen keserűek ezek a belenyugvással teli novellák. A lázadó kamaszlány, a fiatal, városa és nemzedéke elvárásaival szembemenő ifjú költőnő, a munkájának élő anya megállapodott, lehiggadt, már nem kergeti a vágyait – tavaly írtam ezen sorokat Alice Munro utolsó, Drága élet! című novelláskötete kapcsán. Érdekes momentuma a magyar Munro-kiadásnak, hogy a máig (s tán összességében is) utolsó novelláskötet után vehetjük kezünkbe a szerző elsőként megjelent kötetét. Melynek novellái mintha csak az ellenkező pólust képviselnék. Hősei menekülnek, csaponganak, keresik a helyüket, a rájuk szabott szerepet, az életet, melyet érdemes élni, melyben otthon lehetnek és kiteljesedhetnek. Olykor görcsösen, hisztériásan, másokat és saját magukat sebezve kutatnak valami után – legtöbbször maguk sem tudják, mi után.

„Egy háziasszony, akinek sikerült időt szakítania arra, hogy novellákat írjon” – szól az elhíresült kritika A boldog árnyak táncáról. Hogy innen mekkora út vezetett a negyven évvel későbbi Nobel-díjig, azt már számos alkalommal érintettük – a jobbnál jobb novelláskötetek (no meg az egyetlen regény) és a visszatérő témák tükrében érdemes megvizsgálni, milyen volt a kezdő Munro. Mennyiben más, mint az érett, világhírű szerző? Honnan hova fejlődött és vajon feltétlenül jót tett-e neki ez a fejlődés? (Bár a Nobel fényében ez a kérdés elsőre tán értelmetlennek tűnik, láttunk már olyat, hogy nem…)

Bizonyos szempontból persze, jót tett – eme első kötet novelláin akad még némi „bébiháj”, itt-ott túlírtak, nincs még meg az a végletekig csiszolt, kiforrott egyszerűség, szikárság, ami annyira kiemeli a kortárs irodalom fősodrából a szerzőt. Vannak viszont helyette olykor szinte Woolfot idéző gondolatfutamok, elmélázó leírások, túlcsorduló érzelmek. Érdekes gondolatkísérlet eljátszani azzal, mi lett volna, ha a nyesegetés és a szikárság helyett ebbe az irányba indul el az írónő. Mert hogy erre is indulhatott volna, és sikerrel vette volna az akadályokat, az biztos – már ezek a korai novellák is olyan magabiztos mesterségbeli tudásról és olyan markáns önálló hangról tanúskodnak, hogy kétség sem fér hozzá: bármilyen stílust választott volna a továbbiakban, hasonló sikereket ért volna el.

Témái, mondhatni, nem sokat változtak az évekkel: itt is, akárcsak a későbbi kötetekben az emberi kapcsolatok, a női- és férfiszerepek, a kisvárosi élet és a kiútkeresés, az önálló hang megtalálása és a változások el- és befogadása áll vizsgálódása középpontjában. A prizma más, amin keresztül szemléli a témákat. A boldog árnyak tánca szerzője még maga is útkereső – hiányzik a távolságtartó bölcsesség, jobban szívén viseli szereplői sorsát, helyettük is dühös, szomorú, dacos, helyenként csalódott. Itt még markánsan felismerhetőek az önéletrajzi elemek, melyeket később - a vállaltan önéletrajzi jellegű regény, az Asszonyok, lányok élete kivételével - annyira elegánsan csomagol be; dekódolható a saját tapasztalat, a saját düh, ami például az „íróskodásra” irodát bérelő háziasszonyt fűti.

Hogy hiányzik a bölcs távolságtartás a szereplőktől, tetten érhető abban is, hogy keserűsége és belenyugvása itt még jó párszor kegyetlenség – sokkal kevésbé elegánsan analizál, többször mar belénk hegyes foggal, nem olyan kifinomultan cincál, mint időskori novelláiban. Ez a szókimondás érhető tetten „Az utrechti béke” (véleményem szerint a kötet legerősebb darabja) két lánytestvérének történetében, akik különböző utakon-módokon szabadulnának „horrorisztikus anyjuk” emlékétől, és csak egy nagy, közös kérdésben találhatnak egymásra: De miért nem tudok?

Érdekes módon ez a kegyetlen, többet kimondó, kevesebbet sejtető, mardosó hang egyáltalán nem áll távolabb tőlünk, mint a kései Munro szikársága. Más. Markánsan más. De nem tudnám azt mondani, hogy gyengébb – bizonyos szempontból pedig nyilvánvalóan olvasóbarátabb, mint a később tökélyre fejlesztett, végletekig lecsupaszított stílus. Az írónő rajongói egész biztosan elolvassák ezt a kötetet is – az életművel még csak ismerkedőknek pedig jó szívvel ajánlom akár első találkozásra is.

„Ennek az idegennek az érintése könnyített a lelkén; teste egyszerűen hálás volt, várakozó, és olyan könnyedséget meg önbizalmat érzett, amilyet még soha ebben a házban. Tehát mégiscsak vannak dolgok, amiket nem vett számításba önmagával, velük és a velük való együttéléssel kapcsolatban, dolgok, amelyek végül mégsem teljesen valószínűtlenek. Most már nem volt kellemetlen a szigetre gondolnia, a napsütötte, kopár sziklákra és a kis, fekete fenyőfákra. Most már egészen másmilyennek látta őket; még az is lehetségesnek tűnt, hogy csakugyan szeretne odamenni. De a dolgok valahogy mindig más dolgokkal járnak együtt; van valami, amit eddig még nem fedezett fel – egy érzékeny pont, egy új, még titokzatos megaláztatás.”


Kiadó: Park
Fordító: Rakovszky Zsuzsa

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...