2016. április 27., szerda

Juhász Ferenc: A végtelen tükre (Versprózák, 2007-2015)

Decemberben köszöntünk el tőle – de ha nem tudnám a tényt, ha nem tudnám, hogy tollat-ceruzát soha nem vesz a kezébe már a szerintem valaha élt legáradóbb, akkor is érezném ebből a kötetből az életműre dallamot csikorogva rácsukó zsanérok búcsúénekét. Milyen furcsa kötet ez! Csupa elköszönés, búcsú, gyászbeszéd, szervusz és viszlát; csupa fokozás, szuperlatívusz, istenek magasába emelt pályatárs! Juhász Ferenc minden gátlástalansága ott lüktet a szavak áradó burjánzásában, az örököt célzó képekben, amelyek repkényként fonják körbe az adott témát, alkalmat, lehetőséget a megszólalásra - legyen köszöntő, vagy gyászbeszéd - a megszólalás lehetőségének boldog kihasználásán túl (ismert és örök Juhász Ferenc-i jellemző), a ki tudja meddig mondhatom örök rémületén túl, a gyertyán magasba töréséhez hasonlatos örök törékenységen túl valójában az öreg költő is csak azt művelte, amit egykor a fiatal: hagyta magát áradni. Bízva a saját egyensúlyérzékében, s nem szégyellve a botlást, a mégis belekerülő esetlegest. Hagyta magát áradni az utolsó lélegzetvételig – lássátok feleim, annak is óriási a varázsa, ha valaki ilyen mélységig ön-azonos.

Eljátszottam itt a hanggal, a halott költő hangjával, de ezt igazából megidézni nem, csak idézni lehet: A költő tudja, hogy minden megrendelésre készül vele és benne. Belső vagy külső a megrendelés: hát teszi amit tenni kell, hisz életének egyetlen (mert jelen idejű és végső) értelme és szépsége a teremtő megvalósítás. Ha rászól a kozmikus néma világ, ha agyából a világra zuhog a láng, ha vérdörrenés rugdossa szívfalait, mint a méhburok magzatvizében rugdalva forgolódó, önmagával hömpölygő gyermek, ha jégsivatagként redőződik lényében a bánat és elhagyottság, ha vereség-mezőn, ha árva, ha kitagadott, ha körülölelt: létet csinál a létből, neutroncsillag-súlyt a ködkönnyűségből, nappalt az éjből, az éjszakából aranysűrű napfényt, kimondottat idéz a néma szenvedélyből, mohón a csillagos űrt harapja, mint szegény kisfiú a főtt kukoricát. Jól nézzétek meg, egyetlen mondatot idéztem: cseppet az óceánból, de tükrében ott rezegnek a csillagok. Jól nézzétek meg, hogyan mosódik el prozódia és vers közt a határ, hogyan születik a belső lüktetésből a szöveget tovább gördítő ritmus, és felgyorsulva hogyan veti le ezt a ritmust is – mert nincs szüksége a kerekek perdületére annak, akit immár repítenek a szolgálatkész szelek. Juhász Ferenc egy mondatát idéztem, A végtelen tükre egyetlen kis foltjára ejtettem fényt – de úgy vélem, felragyog belőle az egész. A hozzáállása a szóhoz.

Lehet haragudni érte, hogyan simogat ez az öreg hang egyként méltót és méltatlant e kötetben (lehet haragudni rám, amiért Juhász Ferenc-i gátlástalansággal teszem latra én is imígyen a kortársaim, leírva e két szót: méltó, méltatlan…), legyen festő, író, legyen rendező, szervező elme, egykori példakép, elérhetetlen mérce, avagy lelkiismeret-furdalás tárgya – e kötetben dicséret és hála illeti. Csernus Tibor, Kass János, Hantai Simon, Szalai Lajos, Petrovics Emil… nem sorolom fel mindet. Van akit köszöntővel és gyászbeszéddel is megtisztel a költő, ahogy alkalom hozza, egymás után – kénytelen, ha így rendelte a telő idő. Nagy szavakkal, egy öreg költő ihlet-szavaival. Lehetne haragudni érte, ahogy az egykori fütyörésző felelőtlen nem érti a friss felelőtlen fütyörészést; lehetne haragudni érte, amiért a megszülető új irányok ellenében kiált olykor ihletett vivátot a középszernek – de nem tudok. Mert Juhász Ferenc ebben a kötetben barátaitól, halottaitól köszönne –  s mégsem elköszön: megköszöni az együtt létezés lehetőségét azoknak, akik hagyták varázsolni, akik inspirálták, akik nem engedték magányba, akik vezették; valójában nem győzi köszönni, hogy közülük lehet egy, hogy köztük lehetett egyetlen, hogy köze volt a létükhöz, hogy átfürdethette a maga létét az övéken.

A költészet az élethit építése. Önmagunkban is. Van építő és van lebontó költészet. A kései József Attila költészete zokogó, kegyetlen árverezés: minden új vers ára fogvicsorgató adósságtörlesztés, egy nappal tovább élni! De amikor már mindent megvett a gazdagabb világ, s az eladó a levegőben áll, nem marad más: meg kell halni. Ez történt József Attilával. Nem a világot gyűjtötte magába, de magát darabolta föl a vad világnak, mint a mesehős az éhes Griffmadárnak… Juhász Ferenc, költő, kazalba kincset hordó, kincsét szélbe szóró, szarvast ugrató, tüdőbeteg apát Tóth Árpád megrezzenő szelíd hangján sirató, táncban soha utolsó, követhetetlen követő! Szárnyas csikó, jégvirág kakasa, mindenség szerelmese, halott feketerigó! Legyen könnyű az álmod, legyen áldott és tiszta az álmod. A munkád elvégezted.

(Milyen érdekes... sokadik olvasásra se vettem észre, hogy nem nyilvánvaló a befejezésbe csomagolt irónia - a szerkesztőtárs szava kellett hozzá. Igen, ez az alázat-hang részben valóban az, ami - részben viszont Juhász Ferenc időskori hangjának szelíd paródiája óhajtana lenni. A kötetében ilyen áradó lelkesedéssel köszöntött és búcsúztatott. Nem érdemel ő se kevesebbet...) 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...