2016. április 29., péntek

Without Words / Duende / Na Floresta - Mihajlovszkij Balett, Művészetek Palotája

„Az egyik legrégebbi orosz operaház, az 1833-ban alapított szentpétervári Mihajlovszkij Színház balettegyüttese egyszerre képviseli a tradicionális orosz tánckultúrát és az innovatív szemléletű mozgásművészetet” – olvasom a Müpa magazin aktuális, a Budapesti Tavaszi Fesztivál eseményeivel is igen részletesen foglalkozó számában. Bevallom, ez az „egyszerre” keltette fel leginkább az érdeklődésem – mert újító szellemiségű kortárs tánc- illetve határterületi előadásban bőven lehetett részünk az elmúlt évek során, de ha azt hallom, „orosz balett”, szégyen, nem szégyen, még mindig a klasszikusok és a Hattyú halála ugrik be elsőre. A táncművészetet csak igen távolról csodáló, és a témában a legkevésbé sem naprakész tájékozottsággal rendelkező nézőként mi tagadás, nem elsősorban onnan várom az újító előadásokat.

Legalábbis nem onnan vártam. Eddig.

Mert a Mihajlovszkij Balett minap látott három egyfelvonásosa bizony friss, innovatív és nagyon mai élményt nyújtott – úgy, hogy (tán mondanom sem kell) a profizmusból és a legmagasabb szintű táncművészetből jottányit sem engedtek. A három alig fél órás darab egyaránt a 2011-2014 között a társulatot irányító spanyol sztárkoreográfus, Nacho Duato munkája – a szív és lélek, amivel megtöltik, viszont már a táncosoké. A táncosoké, akik a klasszikus formákat és kötöttségeket levetkőzve végletekig meztelenednek előttünk a színpadon, feltárva legbensőbb érzelmeiket, félelmeiket, szenvedélyeiket. Tálcán nyújtják magukat – kezdjünk velük, amit akarunk. Amit nem nyújtanak tálcán, az az értelmezés. Nézzük, és visz magával hol a lendület, a szépség, hol a kín, a kitartott mozdulatok fájdalma, hol az egymásba gabalyodó testek tánca – nézzük és nem számít értjük-e vagy sem, a lényeg úgyis az: érezzük.

Talán ez számomra a kortárs tánc legnagyobb varázsa és ez emeli el leginkább a klasszikus balett elmesélt-eltáncolt történeteitől – az értelmezés szabadsága és az érzelem, az átélés előtérbe kerülése. Bizonyos szempontból persze ez távolít leginkább a klasszikus iskolát kedvelő nézőktől – a szünetben bizony volt szerencsém elkapni pár értetlenkedő hangot. Leginkább az első darab, a Schubert zongoraművekre komponált Without Words után, amely tökéletes minimalizmusával legalapvetőbb érzéseinket fejezi ki: szerelem, halál, kötődés, elszakadás. Sallangmentes, borzongatóan szép és érzékeny darab.

Jóval szenvedélyesebb és kevésbé minimalista a folytatás, a Duende. A Debussy zenéje köré megálmodott darab mintha a természet lüktetéséből, a tűzből, a szélből nyerné energiáját – forrongó, élő, teremtő előadás. Szenvedély, ami nem pusztít, hanem alkot. Szólók, duók, triók áradata – alapvető érzelmek után a mindent összezavaró érzelemhullámzás. Ami aztán a Na Floresta karneváli összevisszaságában teljesedik ki. A Heitor Villa-Lobos zenéjére koreografált darab zabolátlan érzelemkitörés, vad, dacos, színpadi kereteket feszegető össztánc. Felkavaró-felszabadító áradás.

Na tessék, ha nagyon akarom, máris ott a történet a három darab körött, máris dekódolhatom magamnak amit láttam (persze ez még lehet, hogy köszönő viszonyban sincs az alkotói szándékkal) – csak épp felesleges. Hiszem, hogy a táncot nem magyarázni kell, hanem átélni – amit magammal viszek az előadásból, az a hazafelé elfogó érzés, a testmesék szépsége, a tapintható-megelevendő szenvedély. Ezért érdemes néha kimozdulni a komfortzónánkból. És ha már kimozdulunk, akkor provokáljanak a legjobbak.


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...