Rendes fickók - film

Mesélhetnék róla, milyen vicces fiú Shane Black, hogy újraforgatta az egykori legjobb ötletét – de meg kell mondjam, a Durr durr és csók annak idején nem tett rám ekkora benyomást. Lehetne szólni róla (mások megtették) milyen remek dolog, hogy Ryan Gosling végre szerethetően kiröhöghető, hogy Russel Crowe is úgy hozza magát, hogy belefér a kiröhöghetőség, de egyik úrnak se izzadtam végig a filmográfiáját – és szerintem annyira nem nagy ötlet, ha végre valaki arra használja a színészt, amire való: belöki egy szituba és hagyja belelényegülni. Mesélhetnék róla, de ennek a filmnek a nyitó képsorai bízvást kiérdemelhetik a „legbetegebb kiskamasz-álom” díj arany fokozatát – s már ott és akkor körülbelül készen álltam rá, hogy a film azt csináljon az agyammal, amit csak akar. Az a felütés meggyőzött, hagyjam, engedjem el magam – hadd jöjjenek a képek.

Szeretek így mozizni, bár jobbára aztán megszívom. Ezért haragszom mostanában Tarantinóra. Itt nem ez történt, és ezért nagyon hálás vagyok a készítőknek. Itt az történt, mint a Hét pszichopata és a si-cu esetében: az utolsó filmpontig morbid, de hibátlan futású hullámvasútra ültettek; szórakoztatni akartak, és én ezt tudtam, de mivel úgy különben azt is akartam: szórakozni, ezért maradék nélkül jólesett a móka. Úgyhogy ha agyelhagyásra vágysz a legjobb értelemben, kikapcsolódásra, hogy aztán másnap reggel (áldott kikapcsolódás…) magától rendeződve kapcsolódjon újra minden az életedbe, akkor hajrá. Ez a te filmed, hagyd abba az olvasást, vegyél jegyet és nézd! (Innentől úgyis elspoilerezek ezt-azt…)

Az külön és nem várt ajándék, hány pillanata jutott azóta eszembe. Az összes beteg párbeszéd a két elbaltázott főhős, az ügyetlen, mégis sikeres magánnyomozó, Holland March és az érzelmes-mackó verőlegény, Jackson Healy között. Az epikus WC-jelenet... (avagy hogyan kell az ilyet ízléssel). March lányának koravén belekotyogásai (Angourie Rice egyébként az összes jelenetében lejátszik úgy kb. bárki mást a vászonról, nagyon kíváncsi vagyok, hány filmes brand szeretne ráépülni a közeljövőben…). A tény: ebben a filmben (nem úgy mint a Durr durr és csókban) egyetlen épkézláb felnőtt női karakter nincs, elszállt és/vagy számító picsák vannak csak… következésképpen Ryan Gosling van, szerelmi szál nincsen. Eszembe jut a jelenetsor, amikor Kim Basinger eladja a nézőnek azonnal a szarkavaró ügyész karakterét – az is tehetség, ha valaki pont annyira játszik hamisan, hogy a popcornba fulladó legbambább néző is sejtse, simlis; és mégse legyen ripacs a színész attól, amit művel – a játéka megüljön annak a szemében is, aki látott-értett már olykor ilyet. Az autóban elalvós jelenet elvetemült bogaras pillanatai, és áthallásai egy másféle félelem-és-reszketésre… avagy akár egy meztelen ebédre…

Az külön és nem várt ajándék, ahogy a korszak, a megidézett hatvanas-hetvenes évek filmes naivitása az akkori valóságos naivitásainkkal játszadozik. A példaszerűen korban tartásból a film nem kacsint ki – maga a korban tartás válik egészében egy durva, méretes kikacsintássá. A mozdulatlan hippi-lázadástól a (pornó)kísérleti filmig. Detroittól és autóipartól a hivatali korrupcióig és bemutatásáig. Az akkori filmes taburendszer megidézésétől az akkori akciófilmes nyelv bárgyú megoldásainak játékos használatáig. Jó pár rétegében ez a film Black olyan korábbi nagy durranásait idézi és parodizálja, mint Az utolsó cserkész – anélkül, hogy kifejezetten paródia volna. Hiszen akad benne drámai pillanat, két pontosan kitervelt és profin végrehajtott akciófilm-kifacsaró geg közt egy pillanatra elkomolyodik, de ezekben a pillanatokban sem veszít el engem, a nézőt. Mert korban marad, viszont az akkori kor, az ifjúságom patetikus filmes válaszai helyett e pillanatokban meri tanácstalanul széttárni a kezeit.

Azt hiszem, nagyon nagy bajban van az államok filmes fogyasztó- befogadó-kultúrája; hogy ez a film nem lett ott megérdemelt és hangos siker, egy nagyon komoly figyelmeztető jel. Jelzi: félő, hogy ott egyre inkább csak az megy be az emberek fejébe, amit a szájukon keresztül tesznek bele. Gyorskaja-filmek ízeihez szoktatott tömegeket jelent ez a pénzügyi kudarc, akik a minimálisan réteges piték ízeit is képtelenek megérezni. Sajnos azt jelenti, ennyi eredetiség sem fér le a torkukon (vicces, hogy úgy különben nem is „eredeti” hiszen valójában mindent idéz…). Ez nagyon nagy baj. Mert ezekre a mozikra eztán ennyi pénz se jut majd. Semmi bajom az adaptációval, a folytatással, vagy a szuperhős-mozival - főleg akkor nincs, ha annyira bátran ingerel, mint például a Deadpool - de az elszíntelenedő paletta így előbb vagy utóbb a (csillivilli, színes, szélesvásznú, CGI) szürke ötvennél kevesebb panel-árnyalatával rendelkezik majd – és akkor elveszítem a mozit.

Ezt legalább érdemes lesz újranézni. Ha már ennyiszer eszembe jut.