2016. július 13., szerda

Az ember, akit Ovénak hívnak - film

Nem titok, hogy elfogult vagyok. Nagyon szerettem Fredrik Backman könyvétsőt, ezt a könyvet mind a ketten nagyon szerettük; nehéz volna most pár mondatban összefoglalni, mi minden szólt mellette – azért megpróbálom: úgy épült iróniából és szeretetből előttünk ez a nehéz fegyelmű öregember, úgy formálódott beszüremlő múltból, kicsinyes elégtételekből, feleslegesen mindig vállalt konfliktusokból, fájdalmasan friss gyászból és megalázó szeretetlenségből, hogy a könyvben nemigen maradt hely pátosznak és giccsnek. Volt benne szelíd írói csalás, ahogy az író odanézte az empátiát, a toleranciát a szomszédsága, a szeretni való lúzerek életébe. Az idiótán idillit szinte; a másik iránti türelem  képességét azokba, akik a dolgokhoz úgy amúgy képtelenek. Ove közvetlen lakókörnyezete, a friss szomszédság, Parvaneh, a férje, a lányaik – a tolatni, szerelni, a hétköznap kihívásainak megfelelni képtelen szomszédság volt e formájában a szelíd írói csalás maga. Hisz az író általuk szőtte a valóság keserű, ironikus keretébe a mesét: képzelte oda általuk az elégtételt, ahova kell – akkora empátiát álmodott Ove köré az író, amitől a végén visszavonulót fújt az embertelenség is, mert nem bírt el ekkora együttérzéssel. Az iróniából és keserűségből épült szöveg, a pokrócdurva megjegyzések, a keresetlen, jól hangban tartott, visszafogott, közvetlen stílus ezt a mesét horgonyozták ügyesen – hogy ne fújja el a pátosz egyfajta naplementés giccsbe.

A könyvet nem ismerők kedvéért: Ove 59 éves, Saabot vezet. Mélyen megvet mindenkit, aki képes Volvót vásárolni, nem is beszélve azokról, akik érthetetlen okból német, vagy (jézusom!) francia „járműre” szórják el a pénzük. Ove tiszteli és betartja a szabályokat, és ezt várná el mindenki mástól is. Amibe beleértendő, hogy ha akciós kuponnal vásárol az ember virágcsokrot (kettőt 70 koronáért), akkor az egy csokor ára 35 korona. És nem ötven. Mégis, kinek van szüksége két csokorra? - kérdi Ove a döbbent eladót, aki nem érti. Nem érti ezt a kötekedő vénembert, aki nem megy el szó nélkül a mi kifacsarodott logikáink mellett. Soha. Egyik mellett se. Aki egyedül maradt, negyven év házasság után, munka nélkül negyven év munka után (természetesen ugyanazon a munkahelyen töltve az éveket…) – és aki a felesége után igyekezne. Mondjuk ki: meg akarna halni. Csak folyton közbejön valami. A tolatni képtelen, vezetni képtelen, életvezetni képtelen szomszédok, a felesége egykori diákja, egy srác a Kebab-bárból, aki festi a szemeit – akik nem boldogulnak olyan egyszerű, gyakorlatias dolgokkal, amivel Ove igen…

Meg kell mondjam, az általánosan használt jelenkori filmnyelv okán nem vártam a mozitól túl sokat – egy érzést kerestem a filmen is, avagy pontosabban nem hagytam az időnként elszabaduló pillanataitól kiszakítani magam ebből az érzésből. Hadd ne menjek bele, miért nem érzem a jelentőségét, hogy ez skandináv film, hogy milyen esetleges kortárs filmes párhuzamokkal játszik, hogy más frissen ott forgatott történetekkel milyen viszonyban van - beleértve a Száz éves embert… - lévén ez annak a háztájnak a meztelen mainstreamja, inkább rokon a Hollywood diktálta filmes megoldásokkal, mint a skandináv mozi-világ bátrabb határeseteivel, a nyelv amin beszél ilyen értelemben egyáltalán nem feszeget határokat. Szóval egy érzésbe hagytam ringatni magam a film által – amely annyira azért közel állt a könyv kiváltotta érzésekhez, hogy ne legyen zavaró a különbség.

Persze nem ugyanaz. Hiszen az író stílusa, a könyv egyik sava-borsa, ahogyan Backman elmeséli a meséjét, az a film nyelvén csak rendkívül áttételesen jeleníthető meg, ha egyáltalán... Szerintem a legtisztábban a környezetét gát nélkül leidiótázó morgás, a pökhendi ingerültség pillanataiban sikerült – és a visszaemlékezések mélyen elfogódott, érzelmeket kényszeresen azonnali cselekvésbe fordító pillanataiban. Amikor az öreg Ove (Rolf Lassgard) nem érti, miért nem logikus az akciós mennyiség feléért az akciós ár felét fizetni… ahogy aztán a temetőben odamorogja a sírnak: „kért csokrot hoztam… de nem lesz rendszer belőle.” Ahogy a fiatal Ove (Filip Berg) fordítja a cselekvésbe a kirobbanni készülő örömöt, amikor a feleségétől megtudja: apa lesz. Vagy amikor nem fogadva el az utolsó utáni visszautasítást sem, maga akadálymentesíti az iskolát, ahol a felesége végre taníthatna. Én főleg az ifjú Ove, Filip Berg játékát csodáltam, azt a pár pontosan elfogott, alig látható rezzenést az arcon, ami ebből a rezzenéstelenséget és érzelemmentességet sugárzó figurából szinte úgy préselődik ki, mindig az akarata ellenére… A történet másik filmes pólusával, Parvaneh-vel persze az öreg Ove morog – azért az is magasiskola, amit Bahar Pars  összecsetlik-botlik ebben a szerepben… és szerintem ő az egyetlen, aki a pátosz olykori pillanataiban is megőrzi a hitelességét.

Mert azért pátosz van. Mivel (úgy különben igen helyesen) a narráló hang keveset szerepel, pátosz van. Kicsit bántam, hogy az utolsó képsorokra már szinte csak az maradt. De csak kicsit bántam, és jobbára utólag… akkor és ott meg voltam hatódva, és hálás voltam a filmeseknek. Hogy a jelen mozis filmnyelvi környezetben el tudták mesélni az egyik kedvenc kortárs boldogságmesém. Ami úgy és akkor is boldogságmese, hogy torokszorító a végén.



Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...