2016. július 4., hétfő

Balogh Ádám: Nyers

Van hogy a közös élmények lebegő lehetősége önmagában elég ajándék. A portálokon megosztott verseket látva, néhány beharangozót elolvasva remény támadt bennem, hogy valaki végül kimondja helyettem amit nekem nem sikerült (vagy úgy érzem nem); amit a fiú el kell mondjon az apjának (vagy mindenkinek, ha az apjának képtelen volt – ha elszaladt a lehetőség az idővel). Nézzétek – valaki legyen képes kimondani ezeket a szavakat. Úgy elmondani az első eszmélő apa-pillanattól, az első konfliktustól, az első zavarba eséstől a konfliktusokon, örömökön, egymásra kacsintásokon (avagy lehetőségükön) át a mindenkire váró vereségig, ahogy megesik velünk. Legalább hellyel-közzel, ahogy megesik. Legyen valaki, aki egy apáról beszél, egy olyan apáról, amilyet mindannyian szerettünk volna magunknak, egy olyan fiú hangján, amilyenek mindannyian szerettünk volna lenni. És ha nem kezdünk el irigykedni rá, hanem alászállunk vele az időben, akkor megsejthetjük, hogy az apa és a fiú örök, sőt azt is, hogy volt (van!) ilyen apánk, és mi magunk vagyunk ez a fiú – mondja a fülszövegben András László, és ez én se tudnám másképp, vagy szebben mondani.

Fura ez. Lírai napló ez is – összefüggései mélysége okán szinte versregény, de ez most egyáltalán nem zavart. Épp a napokban dohogtam itt Závada Péter kötete okán ezen – de amíg ott a szaggatott, kihagyásos, sűrű metaforákkal és szürreáliákkal operáló fragmentumok kiegészítő olvasói részvételem mellett függtek egymástól és építettek volna viszonyt,  Balogh Ádám kötetét egy szelíden mesélő, szinte attrakciómentes költői nyelv közvetíti, hozza közel, teremt a lírai naplóval (szerintem) óhatatlanul együtt járó indiszkrécióval is intimitást. Tudom, hogy vendég vagyok ebben a történetben, a mégis (milyen furcsa: könnyebben érkező) azonosulásom felsegíti rám a saját viszonyom az apámmal, az ő viszonyát velem – a különbségek segítenek a saját történetem is megérteni. Félreértés ne essék, félelmetesen különböző és másképp autentikus, gyönyörű versvilágokról beszélek és eszem ágában sincs egymáshoz méricskélni őket – amiről itt különbségként beszélek, az két különböző befogadás-történet inkább. Az olvasások története.

Ez a szelíden mesélő költői nyelv azért időnként attraktív nyelvi tűzijátékokat pukkant. Amíg a férfiak sörből tapasztott csillagokat hahotáztak fel az égre, a telihold leple alatt kiszöktem a pajtákhoz, hogy a tehenek alól hazavigyek apámnak egy szatyorral – a tehénszagból, ami visszahozza a gyerekkort (Gyermekkor elvitelre). De ritkán van (vagy talán egyáltalán nincs is) erre szüksége. A versek epizódok, a fiú növekedéstörténetének epizódjai, emlékezetes pontok, folyamatosan az apa tükrében. Az anekdotikus szerkezet okán csaknem mind önállóan is megálló, felolvasható, idézhető, külön megjelentethető vers, alig akad közöttük olyan, amelyet a többi közt elfoglalt helye legitimál. A hang a legfájdalmasabb szakaszban törik. Rövidülő, olykor ismerősen (a saját gyászomból ismerősen) esetlenülő félig-meddig elhallgatások. Nekem a legkedvesebb, ahogyan innen visszajön. Idemásolom nektek a nekem legkedvesebbet:

Füttyszóra

A csicsergés volt az egyik, ami miatt apám beleszeretett
a kis hegyi faluba, mert Isten itt a vonatkürtből
átköltözött az énekesmadarak torkába, akik mintha a szomszéd
szilvafájáról adták volna a szájába, hogy fiam,
olyan hosszú már a séród, tojást lehetne benne költeni,
anyám kezébe meg a hajnyírót, melynek mentén szállt
a hajam a szomszéd kertjébe, a kismadár pedig csak addig
hallgatott el, míg összegyűjtötte a hajszálakat a fűből.

A szomszéd szilvafáján vörösbegy énekel most is,
megköszönöm anyámnak a frizurát, majd óvatosan
igazítok a nejlonzacskó száján, ki ne fújja a szél
a nyírás közben összegyűjtött hajszálakat.
Fészket formázok a kis halomból,
majd a veranda oszlopai mögé bújva várom,
mikor rakja le tojását a vörösbegy, hogy az Isten végre
átköltözzön az apám után maradt csendből
egy énekesmadár torkába.

Van, hogy a közös élmények lebegő lehetősége önmagában elég ajándék. És van, hogy ezt a lehetőséget az utolsó pontig nekünk kell megteremteni. Akár a visszajelzés reménye nélkül simítva neki még egy utolsót a fészekké rendezett levágott hajon, madárdalon, estén, Isten jelenlétén avagy hiányán – hogy tovább létezhessünk. Visszajelzés nélkül, mégsem egyedül.

Minden dicsérő szavam ellenére azt valójában nem merném összefoglalni, Balogh Ádám milyen költő – avagy milyen benyomást tett rám, mint költő. Nem merném eldönteni, mit várjak egy ennyire erősen témában és hangban tartott első kötet után tőle – durván fogalmazva a gyászát, a vesztesége feldolgozását ismertem meg, nem a költészetét. Erős képlet szerint komponált világot ismertem meg – lehet így, ezen az ösvényen feltérképezni az életet, ahogy telik, csak nem biztos, hogy éltében ekkora szabadsággal emlékezhető. A felnőtté vált fiú (akár immár maga is apa) azért lehetett ennyire szelíden, magával ragadóan (összefüggéseiben) indiszkrét, mert megemlékezik. Mindazonáltal bízom benne, hogy meglep. Akár ezzel a finoman megtartott narratív hanggal, akár mással. Várom a következőt.


Kiadó: Műút

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...