2016. július 18., hétfő

Caroline Knapp: Pia

Egy lovesztori…

Ezt a hülyeséget, mi köze lenne az alkoholnak a lovesztorikhoz? Ha felteszed magadban a kérdést, állati szerencsés vagy, mert még soha nem volt dolgod függőséggel – akinek igen, akár saját bőrén tapasztalta, akár hozzá közel állóval csinálta végig a kötelező köröket, pontosan tudja, hogy a függés épp olyan, mint egy elbaszott kapcsolat. Tönkretesz, gyűlölöd, szabadulni akarsz, minden pofon után megfogadod, hogy soha többé vissza nem mész oda, hozzá – pohárhoz, szeretőhöz, cigihez, nyugtatóhoz, játékasztalhoz, kisollóhoz.  Aztán visszamész, mert amint egy picit is kijózanodsz, magadhoz térsz, jön az undor, az önutálat, a „nem vagyok jó semmi másra” érzése, az elhagyatottság-érzet, a szeretetlenség; amit semmi más nem tud csillapítani, csak a kéz, amely a pofon előtt simogat, a pohár, ami ellazít, az olló, ami megkönnyebbülést ad. És csak futod ugyanazokat a köröket…

Caroline Knapp memoárja döbbenetesen őszinte és nagyon fájó könyv arról, hogyan válik egy felső-középosztálybeli, jó nevelést kapott, gazdag, sikeres, népszerű lányból magasan funkcionáló alkoholista. Ők azok a láthatatlan szenvedélybetegek, akik ott vannak mindenhol. Nem tántorgó, bűzös otthontalanok, akik a kannás bort ölelgetik a hetesen reggel. Van munkájuk, sikeresek, vezetők, van családjuk, vannak csinos ruháik és könyveik, ha a buli elején beszélgetsz velük, intelligens, értékes, művelt emberként ismerheted meg őket. Lehet, elintézed egy félmosollyal, hogy a buli végére kissé elszaladt velük a ló és támogatni kell őket kifelé. Néha bárkivel megesik, nemde? Hogy minden este legurítanak négy pohár bort és egy fél üveg whiskey-t, hogy kisüveges piát tartanak a fürdőköpeny zsebében, hogy a szülők-barátok-rokonok házában külön dugihelyük van a piának, az nincs az arcukra írva.

Fájdalmas önelemzést olvashatunk, a leszokás utáni, de még képlékeny időszak visszatekintését – ahol a pia még annyira élő, lüktető emlék, hogy szinte süt a lapokról az író vágya utána. Nehéz is úgy olvasni, hogy ne kívánj meg magad is egy üveg bort közben. Aztán ahogy ülsz az erkélyen, bámulva a naplementébe és kortyolgatva (szarul jártál, ha nem vagy meggyőződéses antialkoholista és ezt olvasod) elgondolkodsz a saját függéseiden és kényszereiden. Mert Knapp nem csak magával kíméletlen, az olvasóval is. A torz tükör, amibe belenéz, felénk is fordul. Te milyen függésnek adod át magad?

„Apám is piált.” Három szó, ami bőven több mint egy könyvre való fájdalmat, dühöt, elfojtást tép fel. Minden család életében ott gyűlik a szennyes. A lány, aki jódolgában azt se tudja, mit csináljon félrelépő szülőkről, gyerekkortól tapasztalt elhidegülésről, érzelmek szélsőséges elfojtásáról, fel sem ismert alkoholista mintákról mesél. Annyira ismerős, hogy ki tudnád tépni a lapokat a helyéről (még jó hogy kölcsönkönyv…) mert hogy meri leírni??? Hogy meri leírni a dühödt bizonyítási vágyat, hogy tudom jobban csinálni mint az apám, hogy majd én jobban iszom, okosabban, én ismerem a határokat. Hogy meri leírni a félelmet, hogy ugyanarra a sorsra jutok? Hogy meri leírni a lelkifurdalást, hogy ha nem rontom el ugyanúgy, akkor megbontom azt a sosemvolt láthatatlan egységet és akkor már nem leszek többé az apám lánya? Hogy meri leírni, hogy nem voltam ott, nem tudtam, nem fogtam fel, amikor kellett volna? Hogy meri feltárni a kínzó hiányt, ami minden függésünk mögött ott van?

„Alkalmi lakkcipőt akartam. Lovaglóórákat és térdig érő lovaglócsizmát, és a lehető legszebb fekete bársony lovaglókobakot. A legmagasabb karácsonyfát akartam. Megszállottan áhítottam ezeket a dolgokat, nyafogtam miattuk, és ha nem kaptam meg őket, félreértettnek és kisemmizettnek éreztem magam.
Ez az érzés állandó volt – nem is emlékszem olyan időre, amikor ne lett volna valami, akármi a mézesmadzagon, ami vigasszal és megnyugvással kecsegtetett volna – és fontos, hogy ezt ne felejtsem el: ez a valami éveken keresztül lakkcipő és lovaglócsizma volt, aztán az alkohol. Ugyanaz az indítóok, ugyanaz a cél, csak a tárgya más.
Máig sem tudom, hogy ezt az éhséget a család váltotta-e ki bennem, vagy így születtem. Végül is, nem hiszem, hogy számít. Az ember abban talál vigaszt, amiben tud.”

Félelmetes szembenézés ez a könyv, kijózanító pofon – nem esik jól olvasni, de olvasni kell. Egyébiránt olvasmányosan, szinte szórakoztatóan megírt történet, erőst kiviláglik, hogy a szerző újságíró, csak néhol szalad el a szépírói toll és bicsaklik a mértéktartó, tényekre szorítkozó memoár-jelleg. Knapp kiszabadult saját kényszerei fogságából, hogy aztán tragikusan korán végezzen vele a rák. Nincs boldog vég. Tán soha nincs. Küzdesz, aztán vagy van értelme vagy nem. A választ úgysem fogja egy könyv sem megadni helyetted.


Kiadó: Európa
Fordító: Nagy Flóra

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...