Herman Koch két évvel ezelőtt
vérfagyasztó családi vacsorára
látott vendégül minket, ezúttal pedig egy nem kevésbé vérfagyasztó nyaralásra
invitál – úszómedencével. Mi pedig megyünk, mert tudjuk, hogy noha fájni fog,
egészen különleges élményben lesz részünk, jó társaságban, kellemes
társalgásokkal, remek italokkal és megannyi gondolkodnivalóval jóléti
társadalmaink számos anomáliájáról, családi és társadalmi szerepekről, politikai
korrektségről és embergyűlöletről, látszatokról, a szeretteinkbe vetett hitről
és arról, meddig mennénk el, ha a hozzánk legközelebb állókat bántják.
Kísérjük hát el Marc Schlosser doktort, a
hírességek szabadszájú és szabadszellemű (már ha bizonyos „alternatív”
fájdalomcsillapítókról van szó) háziorvosát, feleségét, az elbűvölő Caroline-t,
valamint két lányukat, a serdülőkorban lévő Juliát és Lisát a híres színész,
Ralph Meier által bérelt luxusnyaralóba. Van itt minden, mi szem-szájnak
ingere: medence, árnyas lugas, napozóterasz, borospince, vendégház, a doktornak
csinos elcsábítani való asszonyka a színész elhanyagolt felesége, Judith
személyében, a két bimbózó kamaszlánynak két gátlásos kamaszfiú az első nyári
kalandokhoz. És hogy még egy kicsit pörgessük a híresség- és kivételezettség-faktort,
egy hollywoodba szakadt idősödő holland sztárproducer, épphogy „törvényes”
korba lépett feltörekvő színésznő partnerével. Bulvárlapok címoldalára illő
kép. Mindenki szép, gazdag, makulátlan.
A felszín alatt meg csak úgy fortyognak
az elfojtott indulatok, hajlamok, vágyak, ellenérzések. Mígnem egy nap valami
kirobban. Történik valami, ami minden jóérzésű emberből azonnal kihozza a bosszúálló
önbíráskodót, az idill darabjaira hullik, visszamenőleg is átszíneződik számos
apró bosszantó stikli, átértékelődnek személyiségek. Mindenki gyanús és mindenki
meg is érdemelné a saját kis személyre szabott bosszúját.
De vajon tényleg úgy történt, ahogy
láttuk? Vagy ahogy látni véltük?
Egy évvel a balul sikerült nyaralás után
Schlosser doktor fegyelmi tárgyalásra készül. Vajon mi vezetett a nem is olyan
rég még kicsattanó egészségnek örvendő Ralph Meier halálához? Történt-e műhiba?
Vagy csupán figyelmetlenség? Téves diagnózis? Netán szándékos emberölés?
Elképzelhető egyáltalán, józan ésszel felfogható-e, hogy egy orvos, egy
mindenek felett álló, az emberek gyógyítására felesküdött személy önbíráskodásba
kezd a neki adatott eszközökkel – vélt vagy valós bűnöket megtorlandó? Hol a
határ, hol az igazság, hol az igazságszolgáltatás egy társadalomban, ahol ez
megtörténik? És hol vagyunk mi, olvasók, nézők, statiszták mások drámáiban, amikor
ez megtörténik? Elítélünk? Valahol mélyen megértjük? Netán még helyeseljük is?
Hol vannak a határaink? Vannak bűnök, amelyek bosszúért kiáltanak? Ha mi
lettünk volna ott, a mi gyermekünk, és nekünk lett volna kezünkben az eszköz,
mit tettünk volna?
Nem egyszerű kérdéseket tesz fel Koch és
nem is ad rá egyszerű válaszokat. Alapvető ösztönöket, védelmező-megtorló
ösztönöket piszkál, épp azokat, amelyeket a társadalmi konvenciók elnyomnak és
személytelen igazságszolgáltató gépezetek kezébe adnak. Helyesen. Mégis...
Mindannyiunkkal előfordult már, hogy olyan bűntettről hallottunk, amely után
nem az volt az ösztönös reakció, hogy bízzuk a pártatlan (?) és tévedhetetlen (?)
igazságszolgáltatásra, hanem hogy ott helyben kapja ugyanazt, amit elkövetett. A
nyaraláson történtekre lassan derül fény, töredezett visszatekintésekből rakosgatjuk
a képet és ahogy nő a kérdőjelek száma, úgy kérdőjeleződik meg a szereplőkben
és bennünk is hogy mi is történt. És hogy hova fajult az a bizonyos bosszú (már
ha bosszú volt)…
Mert Koch nem elégszik meg egy kellemetlen kérdéssel. Tovább megy,
mindig eggyel tovább, mint ahogy bárki szívesen venné. Mert mi van, ha
tévedünk? Ha az önbíráskodás nem azt éri, aki a bűnt elkövette? Ha nem is
történt bűntény, legalábbis nem úgy, ahogy hisszük? Hol az igazságszolgáltatás
szerepe, ha azt mondjuk, tévedtünk, de a sértett igazából megérdemelte amit
kapott, csak más bűnökért? Nyilván ilyet nem lehet kimondani. Nyilván nincsenek
jogalapok, nincsenek mentségek, nincsenek enyhítő körülmények. De tetszik vagy
sem, vannak ösztönök. És nem biztos, hogy bármelyikünk kimondhatja, hogy adott
helyzetben másképp cselekedne. Isten ne adja, hogy valaha olyan helyzetbe
kerüljünk.
Rettentő okos és megrázó könyv ez,
mindazonáltal veszettül szórakoztató is olvasni, köszönhetően a politikailag
inkorrekt, mondjuk ki, iszonyúan tahó főszereplőnek, akin keresztül Koch mintha
szándékosan szembeköpné az álságosan korrekt, ítélkezésfóbiás, ezért lassan
semmiféle önálló véleményt megformálni nem merő kifinomult nyugat-európai értelmiségi
prototípusát. Ez az embergyűlölő orvos kimondja minden utálkozó gondolatunkat a
büdös szomszédtól kezdve az ostobán fröcsögő kollégán át a mesterségesen
érzelemmentesített sztárocskákig mindenkiről. Egy utolsó bunkó, de nem lehet
nem bólogatni a megjegyzésein. És persze annál nagyobb élvezet látni, amint a saját
önáltatásai kapják a legnagyobb pofont – kibontva egy újabb rétegét a regénynek.
A
vacsora
kapcsán egyetlen komoly kritikám volt – az a bizonyos „amerikanizált” fordulat,
ami úgymond felmentette a főszereplőket saját bűneik alól és egyszerűbben
feldolgozhatóvá-befogadhatóvá tette a regényt. Ezúttal nincs ilyen. Schlosser
doktort nem menti fel semmi a bűnei alól, ahogy Ralph Meiert és a többieket
sem. Sallangmentesebb, kevésbé hatásvadász és még sokkal zavarba ejtőbb könyv
ez annál. Egyetemesebb. Nagy kérdés, merre invitál minket legközelebb Herman
Koch.
Kiadó: Európa
Fordító: Wekerle Szabolcs
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése