2016. július 6., szerda

Irvin D. Yalom: Terápiás hazugságok

A terapeuta rendelőjében mindenki hazudik – írja a fülszöveg és ezzel egyből pozicionálja is a regényt, amely nem más, mint játszmák története. Mindannyiunknak vannak elképzelései arról, mi történik a terapueta rendelőjében – akár van saját tapasztalatunk, akár nincs. Tömegkultúránkat átitatta a pszichoterápia jelensége, úgy is, hogy itthon egyelőre nem annyira elterjedt – elég, ha arra gondolunk, hány külföldi filmben és könyvben találkozunk vele. Nagyon sokban. Ennek köszönhetően mind azt hisszük, tudjuk, milyen: a terapeuta bölcsen hallgat, jegyzetfüzetével a kezében hümmög és olykor feltesz egy-egy kérdést, a páciens meg őszintén és kendőzetlenül elsírja minden bánatát. Snitt. (Hogy valójában a terápia, mint minden más gyógyító kapcsolat, nagyjából ezerféle lehet és ha oda kerülünk, jó eséllyel meglepetésben lesz részünk, azt most hagyjuk, túlmutat egy könyvajánló keretein…)

Yalom e regényében ezt a popkultúrában elterjedt képet csavarja ki egészen rendkívüli érzékkel és - lévén maga is gyakorló pszichoanalitikus - szakmailag maximálisan megalapozott módon. Alapvetése, hogy a kép, mely bennünk él a terapeuta rendelőjében mindig igazat mondó páciensről (hisz mi másért is menne oda, ha nem azért, hogy kiöntse szívét) hamis. Ahogy a megvezethetetlen pszichoanalitikus képe is – aki pont azzal ejti csapdába önmagát, hogy épp ezt a képet dédelgeti magában páciensről és saját magáról is. De mi van akkor, ha a saját éleslátásába és szakmai tekintélyébe feledkezett analitikus tudatos megvezetésre játszó páciensbe botlik? Nos, leginkább egy meglepően szórakoztató regény.

Két terapeuta főszereplőnk, Ernest és Marshall egyaránt megvezetés áldozatául esik – egyiküket egy korábbi páciens bosszúvágyó felesége készül szakmailag tönkretenni, mert meg van győződve róla, hogy Ernest a felelős, amiért elhagyta a férje; másikuk egy közönséges szélhámosnak esik áldozatul. Egyiküket szakmai ellehetetlenítés, másikukat anyagi veszteség fenyegeti. Egyikük a hagyományos pszichoanalízis, a kőbe vésett szabályok, az orvos és beteg közti távolságtartás, az „üvegfal” híve; másikuk a páciensre szabott terápiával és a teljes őszinteséggel kísérletezik – mindkét részről. Vajon melyikük keveredik ki sikerrel a saját kis játszmájából?

Túl azon, hogy meglepően élvezetesek eme játszmázások, a regény meglehetősen sokrétegű. Egyfelől már-már thrillerbe hajló pszichokrimi (na nem a véres, inkább a köldöknézős-egzisztencialista fajta), melynek célja egyszerű és világos – megmenteni pszichoanalitikusainkat a teljes ellehetetlenüléstől és az anyagi/szakmai csődtől. Másfelől okos eszmefuttatás a különböző pszichológiai módszerekről, arról, hogy mennyire vaskalapos is az a szakma, amelynek elsősorban mindig az embert, a pácienst, az ő szükségleteit kéne szem előtt tartania és alkalmazkodnia e szükségleteik változásához. Hisz minden változik – a világ, ami körülvesz, igényeink, személyiségünkről kialakult képünk, vágyaink, problémáink. A mainstream pszichoterápia azonban változatlan, amióta az „alapító atyák” lefektették a szabályokat – legalábbis Yalom kritikája ezt veti a szemére (az amerikai pszichoterápiának, nyilván). Kivet magából mindenkit, aki újítana, aki a terapeuta-páciens kapcsolatban több szabadságot engedélyezne, aki a személyre szabott terápiákat forszírozná. Mert ugyan abban mind egyetértünk, hogy nincs két egyforma személyiség, azonban ha úgymond „beteg” akkor már „egy a betegség, egy a terápia”.

Persze vékony jégen táncol a szerző, és ezt nem is rejti véka alá – minden reformtörekvés ott dől meg, hogy az őszintébb, bensőségesebb terapeuta-páciens kapcsolat beleütközik a túlzott intimitás, visszaélés, zaklatás büntetőjogi kategóriájába. Kevés kiszolgáltatottabb helyzet van annál, mint amikor valaki a lelkét tárja egy másik ember elé, ezüsttálcán, tessék, tegyél vele amit akarsz felkiáltással – könnyű is vele visszaélni. És Yalom nem tagadja, hogy akadnak - mindig akadnak - akik vissza is élnek vele. Azonban ha a gyanú árnyékától való félelemből örökre gúzsba kötjük magunkat, akkor finoman szólva kiöntöttük a gyereket is a fürdővízzel. És akkor még szó sem esett a pszichofarmakológiáról, amit ugyan csak érintőlegesen említ Yalom, de annál markánsabb véleményt fogalmaz meg. Vagy a nyugati orvoslás szemszögéből nézve már-már bűnösen alternatív (kiegészítő) terápiákról – egyik szereplője például az ikebana pánikbetegségre gyakorolt pozitív hatását vizsgálja (természetesen teljes elutasításba ütközve), amin nem tudtam nem mosolyogni magamban, miközben egy órán keresztül vagdostam kisollóval az egyik lábadozó erkélynövényem elszáradt leveleit, totálisan meditatív állapotba csattogtatva magam a végére.

Érdekes és rendkívül összetett könyv – akit érdekel a pszichoterápia világa belülről, szakmai szemmel, semmiképpen ne hagyja ki. Mindemellett igazán fordulatos és nagyon emberi történetek lánca, ahol nem csak a „szakmai szem” de az írói véna is megcsillan – a kimagasló szereplőrajzhoz persze mindkettő kellett. Akit a pszichoterápia kevésbé érdekel, ám kíváncsi egy egészen egyedi egzisztencialista krimire, szintén tehet vele egy próbát. Én is ezt fogom tenni Irvin D. Yalom többi művével.


Kiadó: Park
Fordító: Résch Éva

2 megjegyzés :

PuPilla írta...

Wow, ez azt hiszem tényleg tetszene nekem is. Köszi, hogy felhívtad rá a figyelmemet. :)

Ilweran írta...

Igazán nincs mit :) Szerintem is tetszene, én először teljesen másra számítottam, azt hittem "szakmaibb" pszichologizálás lesz, de ez elsősorban egy veszettül szórakoztató regény ;)
(az ajánlat amúgy még él :D )

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...