Lauren Beukes: Torzók

Lauren Beukes még sosem volt ennyire kíméletlen. A maga nemében rémesen szórakoztató Zoo City sem volt egy sétagalopp, de akárcsak a Moxyland, a fantázia és a szórakoztatás ott még elvitték a könyvet a meztelen brutalitástól egy más irányba. Aztán jött a Tündöklő lányok adta pofon és nyilvánvalóvá vált: ennek a nőnek sokkal jobban áll, ha szabadon ereszti a kegyetlenséget. Azaz, más nézőpontból: ha nem csavarja fantáziába a mondandóját, hanem megelégszik a „való világ” adta borzalmak egyedi látomásokba csomagolásával. Azt hiszem, ez az ő hangja, ez a szikár, semmilyen botrányostól-borzalmastól vissza nem riadó, olvasói igényekre fittyet hányó, kritikus hang. Amivel feltárja világunk megannyi torzóját, megmutatva, hogy valójában bármilyen elvetemült fantázia elbújhat az emberi elme elfajzottsága mellett.

„Jóleső érzés közel lenni a veszélyhez. Kacérkodni a szakadék peremével. Igéző látni azt a sok szörnyűséget, amit az emberek egymással művelnek. Most ő a nagykövet a szörnyek földjéről, és mindenki hallani akarja a híreket.”

Detroit, napjainkban. Egy saját megtört szörnyei súlya alatt haldokló város. Egykor az ipari fejlődés zászlóshajója, mérhetetlen gazdagság és mérhetetlen egók otthona, ma fényűzésre pazarolt milliárdok, önmagukba omló álmok és kisiklott életek temetője. Ahol egymást érik a bandaháborúk, fosztogatások, gyilkosságok. Ahol a kilátástalanság elől menekülő középosztály még ki sem fordult a sarkon, házaikat máris birtokba vették a fosztogató hajléktalanok. Ahol semmilyen korlátot nem ismerő, semmilyen tudatmódosítástól nem rettenő félvilági művészek kísérlik meg újraalkotni az amerikai álmot a romokból. Ahol a kedélyek felborzolásához egyre elborultabb „alkotások” kellenek.

Például egy meggyilkolt fiú és egy szarvas testének összeillesztése. A groteszk gyilkosság még a sokat látott Versado nyomozót is megdöbbenti, nem is szólva a szokás szerint alkalmatlan helyi rendőrség egyéb tagjairól. Miközben többször sötétben tapogatózva, mintsem valódi nyomokra bukkanva próbálnak a gyilkos nyomára bukkanni, a nyomozó kamasz lánya ostoba internetes zaklatási ügybe keveredik barátnőjével, akiről kiderül, hogy nem egészen az, akinek mondta magát. Szerencsére a szakmai és az anyai kötelesség között vergődő - amúgy elég jól megrajzolt, de mégiscsak klisés - nyomozónő mellett kapunk még néhány nézőpontkaraktert, és bizony akad, amelyik szál rendesen torkon ragad.

Úgysem tudod megállni hogy rákeress a szellemvárossá vált Detroit képeire -
az élmény legalább olyan hátborzongató mint a könyv maga...

Ott van a hajléktalan, börtönviselt TK, aki afféle küldetésként éli meg, hogy segítsen kevésbé erős, megtört sorstársain – önkéntes egy segítő pap mellett, alkalmi munkákat szerez, elhagyott házakat pakol ki, hogy a zsákmányt megossza a többiekkel; a végsőkig kapaszkodik a reménybe, hogy minden pofon, minden törés, minden újabb torzó ellenére létezik még újrakezdés. Amíg nem találkozik a megtestesült gonosszal. Vagy ott van Clayton, a meg nem értett művész, aki átadja magát egy álomnak – egy álomnak, amely át akarja alakítani a valóságot, ha kell, drasztikusan, ha kell, erőszakkal, ha kell, feláldozva bármit.

És ott van Jonno, a levitézlett New York-i újságíró, aki az újrakezdés és a tuti sztori reményében érkezett a széthulló Detroitba – aki a város torzóit tárja a nagyérdemű elé, ezzel öntudatlanul (?) olajat öntve az őrület tüzére. Jonno videóblogjában a város „földalatti” művészeti életéről tudósít, a rommá hullott házakba költöző művészekről, a hátrahagyott használati tárgyakból eszkábált műalkotásokról, az új világot teremtő álomház-projektekről. A romokon mindig és mindenhol tenyésznek élősködők: akadnak köztük valódi művészek, akik valami újat hoznának létre, megmutatva a pusztulásban is lehetséges értéket; akadnak 15 perc hírnévre vágyó katasztrófa-turisták, akiknek Detroit is csak egy állomás a magamutogatás világcsúcsa felé; és akadnak a Jonno-félék. Akiknek semmi sem drága, ha hírről és profitról van szó. Akik tudják, hogy a facebook, az okostelók és a pillanatok alatt a világhálóra pattintott videók korában csak annak van esélye, aki gyorsabb, hatásosabb és nagyobb durranást hoz a többieknél. Akinek nem remeg meg a keze, ha élőben filmez egy gyilkosságot.

A Heidelberg Projekt egyik alkotása - na ez aztán tényleg
hidegrázós élmény a Torzók után...

Bár kétségkívül eléggé borzongató a gyilkosság(sorozat) és nem kissé hatásosan írja le Beukes, tőlem ez a központi szál maradt tán a legtávolabb. Nem mondhatnám, hogy rémálmaim voltak tőle, sőt – kicsit azt éreztem, mint a hatszázkilencvenharmadik CSI epizódnál, hogy oké, emeljük még a tétet, lehet ennél is betegebb!? Lehet. Mindig lehet. Ami sokkal jobban megragadott és ami miatt azt mondom, ez Beukes legjobb könyve, az a fent pedzegetett médiakritika, a művészet-fantázia-horror egybemosása (az éppenhogy befigyelő, igazából az olvasó ízlésére bízott természetfeletti legyintéssel együtt) és Detroit maga. Nem hiszem, hogy olvastam volna olyan regényt mostanában, ahol a város ennyire hangsúlyos szereplő lett volna – sokszor hangsúlyosabb a hús-vér alakoknál is. Bár a zsánert tekintve teljesen abszurd asszociáció, nem egyszer eszembe jutott az Ingókövek – ott éreztem hasonló intenzitással, hogy a város maga is megtört szörnyetegként falja fel a benne lézengőket.

Brutálisan jó könyv. Bármit ír Beukes, én vevő leszek rá. Ritka az olyan szerző, aki ilyen magabiztosan ugrál zsánerek között és mégis, könyvről könyvre egyre jobb lesz. Olvassátok.

Kiadó: Gabo

Fordító: Novák Gábor