2016. július 28., csütörtök

Szegedi Kortárs Balett - Carl Orff: Carmina Burana (MÜPA)

Timi szerette volna, hogy mindenképpen lássam ezt az előadást – mert amikor tavaly megnézte, teljesen magával ragadta. Szerintem része ennek, hogy Carl Orff érzelmileg a szöveg igényelte szélsőségeket vígan bejáró, bátran harsány, olykor kifejezetten szélesen gesztikuláló zenéje az egyik dédelgetett kedvence – de talán nagyobb része, hogy úgy érezhette akkor: a tánc, a színi kompozíció, a kiformálódó történet nem gyalázza apropóvá, kísérőzenévé ezt kedvencet. Úgyhogy amikor a Tavasz Ünnepe kapcsán a Szegedi Kortárs Balett újra elhozta az előadást a MÜPA Fesztiválszínházába, kapva kaptunk a lehetőségen.

Néha jó, hogy nem nyílok rá mindenre, ami körülöttem történik – így érhetnek meglepetések. Egy civilizáció romjain tengődő, életben maradásáért küzdő, emberszerű barbár közösség rituálékkal teli életébe pillantunk be, amelynek tagjai félelmeikkel harcolva, ösztöneik által vezérelve próbálják átvészelni, amit a sors rájuk ró. A sors, ami néha jót, örömöt, szerelmet, máskor bánatot, halált hoz számukra. Egy lány, kinek eleve rövid élet adatott, egy pillanatra boldognak érezheti magát; a szerelem minden rosszat elfeledtető érzése elhiteti vele, hogy az élet más, szebb is lehet. De Fortuna csalfa és kegyetlen, nem törődik a pillanat szépségével. A csalódások, örömök, félelmek megélésével mindannyian egyre többet tudnak meg önmagukról, sorsukról, lehetőségeikről - emberi mivoltukról; fogalmaz az ismertetőben Juronits Tamás, a táncjáték koreográfusa. Jó, hogy nem ismertem ezt a szöveget – így lehetett számomra az énekekhez ihletően társuló középkori népi vallásos rituálék hétköznapi „történet-folyamába” való utazás; vagy még inkább egy korábbi, korai, félig meddig keresztény, de nagyobb mértékben természeti rítusok és ritmusok mentén létező közösség életébe való komplex bepillantás az előadás – olyan egyetemes jelnyelven, tánccal elmesélve, amitől maga a mese is egyetemessé válik.

Hiszen nem szól egy civilizáció romjairól, összecsoffadt, kiürülő tudásokról, keserű, az egykori dicső múltba révedő tengődésről – sokkal inkább arról az állapotról, amikor hit és tapasztalat (Eliade szavával: a szent és a profán) még nem vált szét. Amikor a hiedelem nem az ünnep rituáléjába szorított kivételesség, hanem életrend – a hétköznap elengedhetetlen része. A dalok keletkezésének idején ez a maga nemében evidencia – s nyilván lesz még így, amikor a szekularizált gondolkodásmód kellőképpen kitombolta magát. Most nem mennék bele, mennyire jellemző egyébként általánosan ma is, ez a „hiedelmes”, szelíden zavaros és ellentmondásos megközelítés (megtettem már…), de szerintem jól magyarázza a (nem is enyhe) kritikusi fanyalgással szembeállítható széles körű és rajongásig fokozott közönségsikert: tudatos konstrukció létére valójában mélyebben rezonál, mint amit a tudat fogalmi készlete átfog, olyan atavisztikus rétegeket is megmozgat a nézőjében, amivel a gondolat egyáltalán nem szeret (mert valójában nem is tud) mit kezdeni. Nem hiszem, hogy a testtel mesélés, a táncelőadás esetében mondhatnék ennél nagyobb bókot...

A halálfélelemből indulunk, valahol e kezdet „árnyékában” marad utána is minden, a tavaszrítusok, az élet ünneplése, a rontás riasztása, a gyönge, beteg, másképp (mélyebben természeti rítusok mentén) működő lány közösségbe emelődése, az őt megérintő szerelem, a végzetes lélekvirág-csere. A középkori lélek sajátos, egyszerre szinte pajtási és hatalmasság előtt görnyedő rémült viszonya a halállal - az elkerülhetetlen szomszéddal - a középkori vágánsénekek egyik meghatározó alaptémája; akkor is, ha azok épp az életet ünneplik – hiszen a halál jelenlétének árnyékában ünnepelnek. Orff ehhez keresett (olykor egyáltalán nem középkorias) harmóniákat – a mi teljesen más szemléletű, (látszólag) inkább életközpontú tudati megközelítéseink számára olykor tényleg szinte vásári eszközökkel. Én a magam részéről a komolyzene „hard rockjaként” gondolok a Carmina Burana zeneszövetére, és szerintem egészen odaillőn sikerült megtalálni a zene kifejezte szellemi közegben kiformálódó „együttérzést” jól kifejező együttmozgásokat, s az ezekből kikandikáló szólótáncokat.

Komolyan örültem, hogy gondolati értelemben az előadás nem nyúlt tovább a Molnár Zsuzsa által megálmodott tér és jelmez adta archaikusnál – volt egy pillanat, amikor féltem tőle, hogy a szertartást vezénylő „pap” férfitáncos és a sérülékeny „boszorkalány” között megszületik egy (az időszakra egyébként oly jellemző) jól dramatizálható konfliktus. Meg kell mondjam, nagyon boldoggá tettek, hogy ez egy sokkal mélyebb rétegében maradt – a társadalmi helyett az emberiben, ideológiák helyett a nyers és őszinte halálfélelemben, ahol pont elég a bevett rítus cseréje, a dédelgetett hervadás cseréje – hogy átadja magát a túlnannak az, aki addig rettegett tőle. Óvatosan merészkednék ennél messzebb a szavakkal ebben a zenét tiszteletteljes élethűséggel körülmozgó látványban – mert minden további fogalmi kísérlet egy teljesen pontosan érzett, zavartalan egység bomlasztása volna a számomra. Nézzétek, valójában nem akarom a magyarázataimmal az előadástól kapott ajándékot ennél, a csomagolásánál mélyebben kibontani. Csak azt szeretném, kapják meg minél többen. Kapják meg az élményt, ami sokára rétegződött szavakba bennem, és szerintem még nagyon sokáig velem marad.



Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...