2016. augusztus 29., hétfő

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Azok a fránya elvárások… Azt hiszem, ha semmit sem hallok előzetesen N. K. Jemisin munkásságáról és prekoncepciók nélkül vágok bele Az ötödik évszak olvasásába, sokkal jobban tetszett volna. Sajnos nem így történt. Becsukott szemmel és füllel kellett volna közlekedni ahhoz, hogy idén nyáron ne érje utol az egyszeri fantasy-olvasót a szerzőt körülvevő elképesztő hype: kiadói beszélgetéseken sztárolták mint a zsáner egyik legjelentősebb kortárs újítóját, olvasók tömegei egy emberként estek hanyatt a könyvétől, komfortzóna-felrúgást, szövegszintű bravúrokat és aktuálpolitikai mondanivalót emlegetve, hogy aztán mindezen elragadtatottság a napokban elnyert Hugo-díjban csúcsosodjon ki. Én meg, bevallom, rég szenvedtem ennyit alapvetően jó könyvvel.

Alapvetően jó, mert Jemisin kétségkívül tud írni. Tud világot teremteni. Tud karaktereket alkotni. Meg tudja tölteni a világát annyi dühvel, frusztrációval, áthallással, hogy kiégesse a lapokat és szívből drukkoljak egyes szereplőknek, hogy pusztítsák el azt a nyamvadt birodalmat. Akkor mégis mi a baj? Leginkább az, hogy aminek drukkoltam, az első lapokon bekövetkezik, a visszafelé felfejtett események és a puzzle-szerűen trükkös történetszálak meg nagyon hamar - túlságosan hamar - leleplezik önmagukat. Onnantól pedig minden trükközés csupán öncélú mutatványnak tűnik. Ahogy a hatásosnak szánt, de számomra pusztán hatásvadász egyes szám második személyű, jelen idejű elbeszélés is. Nyilván akadnak - jópáran - akiket ez bevon, akiknél valóban hatást tud elérni a szerző, akik a padlóról szedegetik az állukat az ilyesfajta truvájoktól, de az a szomorú igazság, hogy én az E/2-t eléggé utálom és még a kedvenc szépíróimnak se bocsátom meg egykönnyen. Egyszerűen olcsó trükknek tartom. És leginkább feleslegesnek. Mert ha Jemisin nem erőlteti az elbeszélővel való játszadozást, a három különböző történetszálat-idősíkot és azok „rejtélyes” egybefonódását, hanem fogja magát és megírja mindezt egy egyenes vonalú történetben, sokkal jobb könyv születhetett volna.

Mert ott van benne a lehetőség. Mindenekelőtt a világában. Egy világban, ahol a bolygó természetes szeizmikus tevékenységét az orogénia képességével megáldott (megvert?) emberek befolyásolják – elfojtva, megbénítva, megsebezve Földapát. Aki ennek köszönhetően dühös, nagyon dühös – és dühe egyre nagyobb és nagyobb robbanásokban nyilvánul meg. Ami egyre nagyobb és nagyobb erejű orogén tevékenységet provokál, természetszerűen vezetve el világunkat a végső, mindent elsöprő robbanásig. Az ötödik évszakig – mely bekövetkezik, tegyenek bármit a földfelszín alkalmi lakói. Hogy néhány évtizedre vagy néhány évszázadra sötétítve-e el az eget – ki tudja. Védekezni ellene szinte lehetetlen, felkészülni is csak bizonyos határig lehet. Az emberi közösségek persze készülnek – szigorú kasztrendszerben, kis, átlátható közigazgatási egységeket alkotva, bőséges tartalékokkal. De mindig akad, amire nem lehet felkészülni.

Például arra a felgyülemlett indulatra, sértett büszkeségre, elnyomott erőre, ami képes kettétörni egy kontinens - a világunkat alkotó egyetlen kontinens - talapzatát. Egy mindent elpusztító rosszakaratra, ami képes sötétségbe borítani az egész világot, halálra ítélni emberek millióit, élhetetlenné tenni a bolygót sokszáz évre. Miféle düh képes erre? Számít ez egyáltalán, amikor már megtörtént?

És vajon miféle emberi vakság, ostobaság, félelem képes arra, hogy szinte állati sorba taszítsa azokat, akiktől életünk, világunk, otthonunk megmentését várjuk? Mennyi irigység, sértettség, szűklátókörűség kényszerít arra, hogy az orogéneket (akik a jog szerint nem is emberek) kisgyermekként elszakítsák szüleiktől (akik önként és dalolva szabadulnak tőlük) hogy aztán hóhér-őrzőik kezére adva a börtönnek is beillő bentlakásos iskolába zárják őket, ahol évek hosszú során át képezik őket arra, hogyan vetkőzzék le akaratuk, személyiségük utolsó morzsáit is és állítsák testük és lelkük egy őket semmibe vevő rendszer szolgálatába? Ahol a legerősebbek a legkiszolgáltatottabbak, akiknek kötelessége utódokat nemzeni a rendszernek, akik aztán maguk is élettelen, akarattalan bábokként végzik?

Látunk egy gyermeket, akinek nevelése kínzással kezdődik; egy fiatal nőt, aki megtapasztalja, hogy van élet a rendszeren kívül is, de romlást hoz a saját és a hozzá közel állók fejére; egy szökevényt, aki azt hiszi, élhet normális életet, elrejtve orogéniáját – és egy színtiszta erőt, ami már látott mindent, amit embernek nem kéne látnia, és kész mindent elpusztítani.

Mondom, tengernyi lehetőség van ebben a könyvben – kár, hogy a végeredmény ennyire sűrű és zavaros. És lépten-nyomon kiszúrja a szemünk az írói szándék egy sűrű és zavaros fantasy-ra. Valójában ez zavar legjobban. Hogy azt érzem, hülyére vesznek és nem bíznak bennem, mint olvasóban annyira, hogy észreveszem az értéket akkor is, ha nincs újabb meg újabb rétegekbe csomagolva. Hogy annyira igyekszik az író kitágítani a komfortzónám határait, hogy óhatatlanul azon kezdek gondolkodni, vajon nem épp a komfortzóna-feszegetés lett-e az új kor elsődleges komfortzónája? Hugo-díj ide vagy oda, most azt gondolom, nem kell ennyire erőltetni az állandó „újítást”. Aki ennyire jól ír egyébként, az nyugodtan bízhatna magában és az olvasóiban annyira, hogy egyszerűen írjon. Ne trükközzön.


Kiadó: Agave
Fordító: Ballai Mária

2 megjegyzés :

Amadea írta...

"...nem épp a komfortzóna-feszegetés lett-e az új kor elsődleges komfortzónája?" Dehogynem. A komfortzóna szó, az abból való kilépés nagyon divatos mostanában - pont ezért van már nagyon elegem belőle.:D

Ilweran írta...

Ugyehogyugye? Megnyugtató hogy nem csak én látom így :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...