2016. augusztus 15., hétfő

Spotlight - Egy nyomozás részletei

Meg kell mondjam, a téma magában annyira megkeserítette a szám ízét, hogy Timi alig bírt rávenni, nézzük meg mégis. Én gyerekként a húgommal együtt egy szelíd, szeretetre méltó falusi plébánostól tanultam mindazt, ami a hitből tanulható - nem rajta múlt, hogy kacifántos utakon ebből annyi maradt meg, amennyi - egyfajta külön út (útkeresés); felekezethez tartozás érzete, gyónás és közösségi szertartások nélkül. Az én tanítóm az Evangéliumokban, amikor megtöri a kenyeret és felkínálja a bort, mindössze ennyit tanít: szenteljétek meg a leghétköznapibbnak (s eközben bűnnek is) tekintett tevékenységeket, az evést és az ivást. Evvel számomra azt tanítja: nincs profán és nincs külön szentelt gesztusunk, ha az evés és az ivás neki szentelhető. A hétköznapból kiemelő szertartás, a „hitünk szent titka” pont ez ellen beszél – s pont ezért nekem hitem szerint semmi keresnivalóm az Isten territóriumszerűen kiválasztott, rítusokkal emelt-távolított „házaiban”. Így is (hogy nem szentelek helyet az egyháznak az életemben) számos esetben folytattam (jobbára meddő) vitát azokkal, akik szerint a papság puszta léte betegségtünet; a pedofília a rendszerbe kódolt következmény, bármi, amit taníthatnak, aránytalanul kevés ahhoz képest, amit a puszta létükkel rombolnak. Egy véglettel való gyakori (és értelemszerűen meddő) vita okán, és az emlékeim okán nem akartam ebbe a filmbe belebonyolódni – Lengyel Sándor esperes atya emléke miatt, aki soha nem a szavaival, hanem a lényével adott a hívei számára példát.

Valójában semmilyen félni valóm nem volt: a Spotlight – egy nyomozás részletei hallatlanul tiszteletteljesen fókuszál a folyamatra, a Walter „Robby” Robinson (Michael Keaton) vezette tényfeltáró csapat szembesülésére a bostoni egyházi vezetők által eltusolt, papok által többször, visszatérően elkövetett pedofíliával – s mindazzal, amit ez egy közösség számára jelent. Átgondolt, majdnem azt mondom, illedelmes módon – de hallatlan erővel. Az áldozatok szégyentől fulladozó hallgatása, a mégis megszólalni merészelők kirekesztődése, ahogyan gúny tárgyává lesz a kivétel, páriává, aki fel meri emelni a fejét - mindez jobbára a türelmesen információt gyűjtögető  újságírók, Sacha Pfeiffer (Rachel McAdams), Matt Carroll (Brian d’Arcy James) tekintetén át mélyülhet belénk. A film meglepő tisztességgel kerüli a bejáratott paneleket, a szokásos pátoszt – tényleg annyit mutat meg az áldozatokból, amennyi pontosan elég lesz hozzá, hogy aztán jelenetről jelenetre elég legyen figyelnünk a gyónókat (visszafogott filmzene-szó alatt) hallgató újságírók tekintetét. Ez alól egyedül Mike Rezendes (Mark Ruffalo) figurája a kivétel – vele mélyedünk a (szinte elvártan) aktív, hírmorzsák megerősítését vadászó tényfeltáró figurájába. Szerencsénk van vele, mert Mark Ruffalo csuklóból  hitelesíti az elhivatottság bejáratott filmes gesztusait is; a figurája kapcsolat-rajza a Mitchell Garabediant (az áldozatok ügyvédjét) alakító Stanley Tuccival - az egymás bizalmatlanságát fokozatosan (épp a másik észrevett elhivatottsága által) lebontó kapcsolat-rajz filmes (forgatókönyvírói-rendezői) magasiskola, amit nem várna az ember egy rendezőtől, aki Adam Sandlert szokta rendezni a következő agymenésében…

Megdöbbentő, hogy lehet ez a film egyszerre torokszorító, szókimondó, kegyetlen – és tiszteletteljes. Főleg az áldozatokat tiszteli meg – milyen furcsa: leírhatom, hogy egy amerikai filmben a színészek játéka a megtörtént események alapján szörnyeteg élmények sorát hordozó valóságos áldozatok előtt tiszteleg. Miközben a történet vezetése pontosan fókuszban tartja a teljes „hogyan eshetett mindez meg, éveken át, velünk, a városunkban” érzetet: válogatott jelenetek sorával építve fel egy teljes közösség és választott vezetői mélységes, szégyenteljes felelősségét. Konkrétan felépítve a felelősségét azoknak, akik intézkedtek, hogy ne kerüljön nyilvánosságra a bűn, akik segítettek elsimítani, vagy csak hallgattak róla - bírók, ügyvédek, egyházi vezetők szégyen-teli érintettségét, az érintettség rétegeit és okait is feltárja a film; hogy mindez hogyan, miért történhet meg, így: szinte rendszerszerűen. Konkrétan felépíti és szinte megszenteli az igazi tényfeltáró újságírót - a nyomtatott sajtó korszakának legvégén -, aki nem áll meg a puszta szenzációnál, hanem addig megy, amíg a mélységesen fájdalmas (sokszor tényleg személyesen is fájdalmas) egészig el nem jut. Az összképig, melyben nincs homályos elem. És csak aztán teszi közzé, amit talált.

Kovács Gellért hívta fel a figyelmem, hogy milyen finom utalás-módokkal is dolgoztak a filmesek; hogy amikor a Boston Globe főszerkesztője, Martin Baron szerepében Liv Schreibert látjuk - aki kétségtelenül a Ray Donovannal dobta a legnagyobbat -, akkor valaki olyat látunk a megalkuvás nélkül láttatni akaró szerkesztő szerepében, aki a leghíresebb szerepében egy egykori, papok által zaklatott gyerek kérlelhetetlen felnőttkorát formálta. Szerintem Gellértnek igaza van – és tiszteletre méltó, amikor egy film így (mese a mesével) sugall valóságos érintettségeket. Hozzáteszem: nekem a puszta tény volt örömteli, hogy egy többre hivatott színészt láthattam a skatulyáján kívül: egy hangját soha indulatból fel nem emelő szerepben emlékezeteset alakítani. Legalább akkora öröm, mint látni: Michael Keaton sem él vissza a Birdman által újra elnyert bizalommal... 

Remélem, egyszer eljutunk odáig, hogy a filmre a társadalmi felelősségvállalás gyönyörű példájaként, a „megtörtént események alapján” sokszor koptatott frázisa egyik legszebb megtiszteléseként fogunk emlékezni – s illusztrációjaként annak, hogyan működtek egykor a beteg társadalmi csapdáink. Csak jöjjön el végre az a kor…

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...