2016. október 31., hétfő

Sylvain Neuvel: Alvó óriások

Úgy voltam ezzel a könyvvel, mint a főszereplő kis Rose Franklin a gödörrel, amibe beleesett: beleolvastam és nem tudtam szabadulni tőle. Pedig eszem ágában sem volt beleragadni, épp két-három másik olvasmányban voltam, nyakig, de épp aznap, amikor meghozta a postás, nem volt nálam semmi. Nosza, kukkantsunk bele hazafelé a buszon. Aztán észre sem vettem hogy még az este lecsúszott a fele.

Az Alvó óriások leginkább ezzel vesz meg: pörög, mint a veszedelem. Ha egyszer elkezded, nem nagyon hagyja letenni magát. Olvasom a kritikákban, hogy a sajátos forma - a naplóbejegyzésekből, interjúkból, jegyzőkönyvekből összeálló sztori - nem húz úgy be mindenkit, mint egy hagyományos regény, akad aki hiányolja a hosszas leírásokat, a szereplők mélységeit, a nagyléptékű összefüggések fejtegetését. Nos, simán el tudom képzelni, hogy valóban így van, a levélregény sem való mindenkinek, én viszont mindig imádtam. El tud persze bűvölni ezer oldalnyi ráérős leírás, lásd A fényességek, hogy ne menjünk messzire, de néha baromi jól tud esni ez a fajta töredezett de mégis egésszé összeálló kaleidoszkóp.

Szóval a kislány, aki beleesett… Rose Franklin egy este a szülők határozott ellenkezése közepette elindul hogy kipróbálja új biciklijét. Aztán egy gödör mélyén találja magát egy óriási fémtenyérben, körös-körül idegen nyelvű vésetekkel a láthatóan idegen anyagú „falban” – naná, hogy felnőve fizikus lesz, és pikk-pakk a rejtélyes leletet kutató kis csapatban találja magát. Rögvest annak az élén, egy öntörvényű és kissé túlságosan is tökös helikopterpilóta(nő) és navigátora, valamint egy elvarázsolt kanadai nyelvész társaságában. Az ő négyük naplóbejegyzéseiből és a projekt titokzatos irányítójával való beszélgetéseik átiratából áll össze a cselekmény bő háromnegyede.

Amely cselekmény persze elsősorban a tenyérhez tartozó többi testrész felkutatása és a részek összelegózása körül bonyolódik. És hemzseg a kérdésektől. Mi ez a gigantikus (húsz emeletes épület magasságú) robot? Hogyan került Földünkre? Kik készítették? Mi célt szolgál? Mihez kezdünk vele, ha összeraktuk? Megfejtjük valaha az irányításának titkát vagy lesz egy irányíthatatlan tömegpusztító fegyverünk? Meg kell-e egyáltalán fejtenünk a titkait vagy jobban járnánk, ha hagynánk békében pihenni a föld alatt? És vajon miért épp most fedte fel magát előttünk, ha a kutatások szerint több tízezer éve pihen?

Miközben kutatóink fáradhatatlanul próbálkoznak válaszokat lelni a fenti kérdésekre, küzdenek emberi gyengeségeikkel: kapcsolatok szövődnek, féltékenységek és indulatok szabadulnak el, hibáznak, olykor jóvátehetetlenül, lázadnak majd hősieskednek kicsit, végül nagyjából mindannyian függővé válnak a küldetéstől. Hisz ha az emberiség jó eséllyel legnagyobb tudományos felfedezésében vehetsz részt, nem szállsz ki egykönnyen. Nem is nagyon szállhatsz, főleg ha minden tetted valamely állam valamely törvényébe ütközik és a felfedezésedre úgy nagyjából mindenki igényt tartana akár az életed árán is. Mert olykor azért elengedjük főszereplőink kezét, és betekintést nyerünk a leletet övező nagypolitikai és üzleti játszmákba is –  történetesen ezeket a részeket élveztem legjobban, akkor is, ha nem sok jót ígérnek a folytatásra. Ahol aztán bármi megtörténhet – pláne ha még a felidézett mitologikus történeteket is számításba vesszük. Nem is beszélve az epilógusról, ami újabb szintet nyit ebben a globális kirakósban…

Mikor is olvashatjuk a következő részt?


Kiadó: Agave
Fordító: Török Krisztina

2016. október 27., csütörtök

„Költő vagyok, és katolikus” Pilinszky és a katolicizmus

Nagyon mélyen elgondolkodtatott, hogy néhány kivételtől eltekintve (mint például a Rónay László által szerkesztett Katolikus költők antológiája) miért marad ki a legtöbb, vallásos költészetet összemarkoló kötetből Pilinszky kétségtelenül égre függesztett tekintetének annyi papírra könyörgött szava – miért nem válogatják be az egyházi kiadók antológiáiba (úgy, ahogyan érdemelné) a verseit, holott első pillantásra megkérdőjelezhetetlenül ott volna a helyük. Hosszan merengtem már itt, ezen a blogon Pilinszky verseiről, az Apokrifról, amit elsőnek szem előtt kell tartani, ha az ember érteni szeretné a költőt, nemcsak mély döbbenettel inogni a szakadék szélén, amit a szavak kétségtelen ereje a fogékonyakban megnyit; A mélypont ünnepélyéről, versről és azonos című ciklusról körülötte, mert szerintem önmagában az értelme töredékét nyújtja csak át; a Jelenits István szerkesztette azonos című kötetről, amelyben a költő prózai munkái és színi kísérletei olvashatók. Füleki Gáborral közösen szaladtunk neki a KZ-oratórium megértésének a Napút hasábjain; s legutóbb elgondolkodtam a költő búcsúján – az utolsó általa szerkesztett kötet záró verse, a Szabadulás kapcsán… Most érzem úgy: eljött az idő, hogy megpróbáljak válaszolni a fentebb megfogalmazott dilemmára is – hogy miért nem kellett (miért nem kell) valójában a katolicizmusnak Pilinszky.

Jelenits István mondja valahol (sajnos már nem emlékszem, melyik helyen, talán a Pilinszky János evangéliumi esztétikája valamelyik pontján) hogy Pilinszky a Vigíliába és Új Emberbe írt cikkeiben meglepő teológiai és liturgikus jártasságról tett tanúbizonyságot. Azaz maguk a szerkesztőtársak, egyházfiak, papok, szerzetesek, teológusok sem találtak soha kivetnivalót a mondanivalójában – holott néha feszélyezte őket a költői (átélt, szavakra feszült) attitűd. Feszélyezte őket a sorrend, Pilinszky önmeghatározásának szórendje: „költő vagyok, és katolikus”. Szerintem Pilinszky sajátos „evangéliumi esztétikája” feszélyezte őket, amivel szinte deklaráltan kivonta magát a hittételi alapokon fogalmazódó kritika hatálya alól – s a tény, hogy ennek ellenére az újságba szánt produktumaiban (ami a rendszeresen megjelenő jegyzeteket, esszéket, finom karcolatokat, ünnepköszöntő írásokat illeti) nem is volt mibe belekötni… A személy és a versek viszont folyamatosan a határán billegtek az elfogadásnak e közegen belül; főleg azután, hogy kinyílt a költő, a kinyíló siker szárnyán – és kinyílt e kései repülésnek a versek sikere által a világ is…

Nézzük mindezt most teljesen máshonnan. Pilinszkyben volt egy olyanfajta katolicizmus, amely fogékonnyá tette a mártíriumra, a pusztulásra, a halálra, a gyötrelemre, a szenvedésre, olyannyira fogékonnyá tette, hogy neki nem kellett részt vennie a szenvedésben, csak látnia, ahhoz, hogy olyan hihetetlen erővel meg tudja írni… mondja egy rendkívül fontos interjúban Lator László a költő, a költőről, akit szintén személyesen is - egyszerre finom, latori távolságtartással és bensőséges szeretettel - ismert. De Pilinszky katolicizmusa nem olyan egyszerű, mert egyrészt igaz az, amit Nemes Nagy Ágnes mondott, hogy Pilinszky gyermekien, gyermetegen volt katolikus, és hiányzik belőle az a töprenkedés, ami egy hozzá hasonló entellektüelben, költőben,  ha akármilyen hívő is, benne van. Másrészt Pilinszky írt olyan verseket is, amelyekben olyan szorongató egzisztenciális helyzet jelenik meg, hogy azt lehet mondani, Pilinszky egzisztencialista költő volt. Például amikor ezt írja: „Én nem kivántam megszületni, / a semmi szült és szoptatott” [Tilos csillagon], azt hinné az ember, hogy egy hívő katolikus ilyet nem mondhat, mert a megszületés az Úr akaratából következik be. Vannak azonban versei, amelyekben kifejezetten a magára hagyott ember szólal meg. Az egyikben például arról olvasunk, hogy jön szembe Krisztus, mutatja a sebét, aztán „csak néz és meg sem ismer”. Pilinszkyben megvolt az  a fajta vallásos egzisztencializmus, amely például Kierkegaard-t is jellemezte. 

Nagyon tisztelem Lator Lászlót, de én sok mindent másképp látok – egyszerűen az elém gördülő vers-szavakból. Pilinszky számomra legfontosabb szava (nagyon, nagyon óvatosan leírt szava) a kegyelem; s mint ahogy már leírtam, az Apokrif a számomra nem egészül, amíg nem olvasom el utána rögtön az Introituszt. Egyedül a bárány nyithatja meg a betett könyvet – mondja. Az Ítélet megtörténtét konstatáló apokaliptikus verse után. A vers után, amelyben felszámol minden egyéb lehetőséget – menekülést, vagy hazatérést. Ugyanazt a koppanást hallom benne, amit a KZ-oratórium halottai koppantanak szavakkal a fülünkbe: megítéltettünk. Egyedül a kegyelemben reménykedhetünk, amit kérni nem lehet – kérni a bocsánatot lehet, akár a bűnök bocsánatát, de a kegyelem nem kérhető. Olyan lenne kérni, mint a szabadulást a végső Szabadulás elől. Pilinszky szorongása és látszólagos egzisztencializmusa mögött egyként a belátás van: az ítélet megtörtént, az ég üres, nincs miért felnézni a napra, vagy az éj egére. A költő sokáig legfontosabb távlatteremtő, topografikus, alapkép-alkotó szava, a „csillag” az Apokrif után eltűnik a versekből. Mert csak az isteni gondviselés teljes hiányában, csak a magunkra hagyottságban érthető, hogyan és miért történhetett meg a hideg, kiszámított, érzelem nélkül, gépiesen végrehajtott borzalom, a Megsemmisítés – és miért történik még ma is, ezer alakban és helyen, kevésbé felmutathatóan, de (félek) ugyanolyan hatékonyan.

És én úgy vélem, ennyi elég. Ennyi elég, hogy a munkatársak és kollégák ott, abban a vallással mélyen átjárt közegben, az Új Ember szerkesztőségében (az újságíró-szerkesztő kollégát körülölelő minden szeretetük ellenére) fenntartásokkal éljenek a költő attitűdjével szemben. Ha egyedül a bárány nyithatja meg a könyvet, akkor nincs semmi jelentősége annak, amit az egyház még megtehet. Sem a hit lassú partot-mosása, sem a másik véglet: az előírások és szabályok betartásának strébersége nem vezet, nem visz sehova. A pásztor hiába játssza el a szerepét, hiába gyóntat, oldoz fel; a hívő hiába játssza el a magáét, hiába gyón és áldoz – ha egyedül a bárány nyithatja meg a betett könyvet (a lezárt Ítélet felbontását a kegyelemben egyedül ő gyakorolja), akkor minden forró szívvel átélt imánk és minden perselybe dobott fillérünk hiábavaló. Szerintem ezért nem kellett-kell igazából Pilinszky mint költő a katolicizmusnak – mert az egyház szemszögéből nézve szinte hitetlen, szinte elveszett lélek. És ezért nem kellett kurzusoknak sem, soha. Nincs mit kezdeni azzal, aki minden zsarolható létmorzsáját ebbe a belátásba veti: hogy úgyis csak a kegyelemben reménykedhet.

És ezért nem lehet ezt a csodálatos irodalmi ösvényt tovább nyitni – ezért nincsenek Pilinszky Jánosnak követői, csak epigonjai. Csak a formát veheted át – amit a költő egyébként élete folyásában folyvást egyre kevesebbre tartott. A formálás technikáját másolhatod, a fogásokat, a mesterséget. Mert magát az attitűdöt, egy hittel teli elhagyott felvállalt reménytelenségét, aki megtapasztalhatta a maga számára a kegyelmet is (ebben a formájában: a többiek kegyelme nélkül, szívet kihűtő magányát így bármilyen kegyelemnek), az attitűdöt azt nem aggathatod magadra. A kivétel kegyelme is büntetés: hiszen magadra hagy, magaddal. És aki magára marad, szemben az üres éggel, végtelenségben végtelenül aprón magával marad magára, annak nincs és nem lesz, aki megbocsásson.

2016. október 24., hétfő

Brad Stone: Minden eladó

Elsőre a dizájn nyűgöz le – az utóbbi években nem láttam ilyet a magyar könyvpiacon, sajnos. Egyszerű, letisztult, erős üzenetet hordoz és félelmetesen jól reflektál a beltartalomra. Mondhatnánk, hogy ez kéne legyen a minimum, de tudjuk, hogy ettől fényévekre vagyunk. Másodjára elgondolkodom: kell-e nekem az Amazonról olvasni? De most tényleg. Töredelmesen bevallom, vaskos előítéletekkel viseltetek a cég, a metódus, a jelenség és a vezető iránt is. Okkal – dolgoztam olyan cégnél, amely az Amazon vállalati kultúráját és „küldetését” kívánta követni. Soha többé!

Nade akkor mégis, miért landolt a kezemben e könyv? Mert az Amazon megkerülhetetlen jelenség a huszonegyedik századi kereskedelemben. Túlzás nélkül felforgatta az online és offline kereskedelmet, jó eséllyel visszafordíthatatlan változásokat indított el a könyvkiadásban, sok szempontból üdvözítő újításokat vezetett be, melyekről már bajosan tudnánk - vagy akarnánk - lemondani. Akit kicsit is érdekel a könyvkiadás és/vagy a kereskedelem, utálhatja ugyan, de nem teheti meg, hogy nem vesz róla tudomást. Hát így landolt a kezemben Brad Stone könyve.

Tartottam ám tőle, hogy túlságosan részrehajló lesz – mindig ez a legnagyobb rákfenéje annak, ha kortárs jelenségről avagy kortárs „zseniről” ír valaki. Hisz ne feledjük, ez egy Amazon által támogatott könyv – Jeff Bezos minden interjúra rábólintott, maga is bőven szolgáltatott alapanyagot a szerzőnek és beengedte a vállalat legbensőbb szentélyeibe is. Szerencsére mindez igen kevéssé látszik az elkészült művön. Stone amennyire lehet, törekszik a pártatlan bemutatásra – ugyan nem tudja maximálisan elkerülni az Amazon-reklámot és a feltétlenül szükségesnél jóval többször adózik csodálattal Bezos nagyratörő törekvéseinek, vásárlóközpontúságának és a „mindenáruház” (Everything Store – Bezos közismert jelzője a felépíteni kívánt vállalkozásra, egyúttal a kötet eredeti címe) ideájának, ezzel együtt is sikerül megőriznie egyfajta kényes egyensúlyt az ajnározás és a kritika között.

Ahogy megőrzi a kényes egyensúlyt a vízióvert alapító életrajza és a vállalat bemutatása között is – az elején némiképp ijesztő a csodagyerek Bezosról szóló sztori és nehéz elképzelni, mi fog kisülni ebből, de szerencsénkre hamar sikerül elfogadható kompromisszumot kötni azok számára is, akiket a híres emberek életrajza a legkevésbé sem érdekel, az Amazon-jelenség annál inkább. Márpedig a kezdeti évektől 2013-ig ívelő történet jócskán tartogat érdekességeket: az egészséges szkepszissel körített indulás, a korábban sosem látott sebességű felemelkedés, az akkor még jóval nagyobb és ijesztőbb versenytársak erőszakos felvásárlási ajánlatai és fenyegetései; a tőzsdére vitel és az évről évre ismétlődő pénzügyi nehézségek, a tamáskodók hada, akik ahol csak lehet, a cég bukását jósolták; majd a kereskedelemtől más irányokba való kikacsintás és a Kindle biztosította megkérdőjelezhetetlen siker gondoskodnak arról, hogy úgy faljuk az oldalakat, mintha egy izgalmas fikciót olvasnánk.

Egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy drukkolunk ennek a torzszülött óriásáruháznak – aztán szerencsére Stone ismét árnyalja a képet azzal, hogyan szorította sarokba az immáron minden piaci fölényével gátlástalanul élő és visszaélő Amazon nem csak a versenytársait vagy a piacára törő feltörekvő startupokat, hanem a partnereit és a neki kiszolgáltatott könyvkiadókat is. „A könyv árucsoporton belül az irányelv következtében létrejövő programot Gazelle Projectként emlegették, mert Bezos egy értekezleten azt magyarázta Blake-nek, hogy az Amazonnak úgy kell megkörnyékeznie ezeket a kis kiadókat, mint ahogy a gepárd a legyengült gazellákat bekeríti.” Persze mindent a „vásárlói élményért” – Bezos szent és sérthetetlen törekvése, hogy a vásárló mindig és mindenáron a lehető legalacsonyabb áron, leggyorsabban és legkevesebb zökkenővel jusson az általa rendelt áruhoz, szép mese. Az, hogy az árak leszorítása és a mániás akciózás milyen változásokat okozott a kiskereskedelemben, hány embert tett földönfutóvá, milyen folyamatokat indított el a könyvkiadásban, még hosszú évekig szolgál elemeznivalóval a gazdasági szakembereknek.

A felvázolt képből egyvalami világosan kirajzolódik: a kétségkívül zseniális újító, nagyokat álmodó, határait a végtelenig és még tovább kitoló Bezos számára a legfontosabb a vásárló – de nem érdekli az ember. Csak amíg fogyasztó és csak amíg nála fogyaszt. Sem a dolgozói, sem a beszállítói, sem a szerzők-partnerek-jogtulajdonosok nem számítanak. Csak a fogyasztó. Hogy a kettő egy ponton akár össze is érhet, odáig már nem terjed ki a híres távlati gondolkodás. Ahogy odáig sem, hogy hosszú távon azok a gazdasági folyamatok, amiket az Amazon beindított, a vásárlóerőre nézve is iszonyú károsak lehetnek. De ez már egy másik könyv témája lehetne…


Kiadó: HVG Könyvek
Fordító: Dufka Hajnalka

2016. október 21., péntek

Paprika - film

Tíz éve került a mozikba ez a film - én csak így hívom ezt a felnőtteknek szóló, nem kevés érettséget követelő animét. Minden ízében film, azóta számos, álmodásról szót ejtő alkotás (például az Eredet) inspirálója, minden ízében Kon Szatosi filmje - holott adaptáció ez is. A rendező Cucui Jaszutaka azonos című regényéből indult ki, hogy jó szokása szerint a saját, regény-keltette vízióját mesélje - s így meséljen rólunk. Az álmainkról, mindenki saját rémületéről - és a közös delíriumról, a közösen álmodott álomról, amit jobb híján valóságnak nevezünk. Sokrétegű, a maga nemében másolhatatlan gondolatmenetet vizionál az alkotó és csapata az alapanyagból, ami másképp volt bonyolult és sokrétegű - de Kont illetően nekem mindig is ez a kérlelhetetlen, saját magát sem kímélő végiggondoltság volt a legfontosabb. Ezt nem találtam meg azóta sem másban: ahogy az alkotó kerek és pontos rajzot álmodott az egyéni őrületről a Perfect Blue-ban és a maga módján legalább ennyire kimért gondolatmenetet kollektív őrületek hatásáról az életre a Millenium Actress sorsmeséjében - állandó vitában a forgatókönyv-író társsal, Szadajuki Muraival -, úgy próbált illúzió és valóság mezsgyéjén egyensúlyozni a Paranoia Agent sorozatában, mintegy tételesen kiszámolva ezt az őrületet. Valahol adta magát ez a könyvben sokkal inkább krimijellegű, precízebben fejtett nyomozós álommese, hogy belecsomagolja mindazt, amit a többi filmjébe nem sikerült - immár fejest ugorva az éberség trambulinjáról, egyenest az álomba.

A képzeletünk teremt. Amikor egymás mellé fűzött egyezményes jeleket szavakká, mondatokká olvasok, és képeket képzelek hozzá, egy teremtő gesztus (az íróé) mentén én, az olvasó is teremtek. Vezetett képzelgés - de teremtő gesztus az olvasás is. Milyen furcsa: a direkt kép, a képernyőn feltűnő, nekem komponált képsorozat beleéltet a teremtettbe. Átléphetem a teremtést a magam számára, egyszerűen teremtménye lehetek - az elragadtatás által - a filmet teremtő gondolatnak. Persze ott van a lehetőség - folyvást ott - hogy visszabújjak a bőrömbe, hogy ne akarjam tovább nézni a filmet, avagy behajtsam a könyvet és letegyem: hogy megszakítsam a mások teremtette világgal a kapcsolatot a magam számára, hogy visszatérjek a valóságomba. Kontrollálom a történést. Hiszen ébren vagyok.

A képzeletünk az álomban is teremt - és kontroll nélkül. Hozott anyagból, persze: magamból és magamnak pörgetett filmet nézek - főleg, ha visszatérő az álom: makacs kísérője az éjszakáknak, apró módosulásokkal, de újra és újra magával ragad ugyanaz az álomfilm. És nincs módomban megállítani - amíg fel nem ébredek. Emlékezetes, visszatérő (rém)álmok jelentését tudomány is kutatja - tünetnek tekintve azt, a személyiségről árulkodó tünetnek, amit adott esetben akár kezelni kell, s még inkább feltárni a gyökereit, hogy ne mérgezhesse az éjszakát - s így ne mérgezhesse magát az ébrenlétet is. Egy ilyen kezelésbe érkezünk a filmmel - ahol épp Konakava nyomozó álmodik visszatérőt, és Acuko Csiba doktornő kezelné a DC Mini segítségével, egyfajta technológiával, aminek a segítségével utazhatunk egymás álmaiban.

Persze hogy rossz kezekbe kerül. A technológiáink természete, hogy folyton olyanok használnák, akik nem méltók rá, és olyasmire, aminek nem mérik fel a következményeit. A gyerekes, túlsúlyos zseni, Tokita találmánya még csak tesztüzemben, a kutatóintézet számára nyitott, de ellopják, és az álom elszabadul. Az őrület felvonulásába vonna mindenkit, aki álmodik, előbb csak a DC Mini használóit, aztán mindenkit, aki él és mozog, s Csiba doktornő álom-alteregójára: Paprikára várna a feladat, hogy mindezt megfékezze.


Játszom a gondolattal. Milyen hamar kiderül, hogy Paprika önálló entitás: nemcsak a látszatra sótlan, fegyelmezett doktornő felszabadult, kíváncsi álomfele, hanem mindaz, amit az álomba vitt tudatosság építhet: személyiség. Az a tükör, amit a felelősségteljes munka alól a doktornő valójában nem akarna látni. Kihasználja a lehetőséget a lélek, hogy az álomban másképp teljesüljön? Játszom a gondolattal, hogy vajon tényleg ezt kérdezi-e a rendező: érettségünk fokmérője az álom, amit álmodunk? Vajon amikor az álom, a vonuló halálmenet rémálma egyetemes lesz egyetlen önzés fájdalmas kiegészülése kedvéért; amikor irigységek és szolgalelkűség nem nézi, kit és mit fertőz, kit és mit használ; amikor a Főnök kétségtelen szakértelme, a gépbe rejtett álomtudat-bár két pincére sem segíthet, akkor csak egy másik álom segíthet? Álmon csak álom? A nyomozó álma, amely áttör a közös delíriumba - film a másik filmbe; s egy gyermeklelkű zseni játékos álma, aki szerelmes, de csak álmában hajlandó ezt bevallani? 

Játszom a gondolattal. A valóságunk Kon Szatosi szerint mintha a közös álom volna, amin csak egy másik közös álom segíthetne. A beteg, halhatatlanságra vágyó, saját szobrává válni vágyó férfiálmokon egy növekedni vágyó női álom. Annyian álmodnak ébren is rémálmot körülöttünk - most épp marketingnek hívják, vagy propagandának a módot, ahogy az álmukba vonnának, mindig a pillanatba, soha nem tovább; a következő pillanatod akarják, hogy álmodd az álmukat. Mindig olyasmi van mögötte, olyan kollektív delírium, ami viszont minden szuverén álom létezését tagadja. Eszembe jut Martin Luther King, akinek volt egy álma, elmesélte, és változáshoz segítette vele a világát. Nem volt elég, de egy lépés. Játszom a gondolattal, hogy ez a film se szeretne mást: csak rávenne bennünket, hogy álmodjunk szuverén módon, s a nagy közös valóságálmokhoz legyen olyan a viszonyunk, mint a filmhez, vagy a könyvhöz - ha nem tetszik, ne álmodjuk közösen tovább. Mondom ezt egy technológiai, közös álomfelületen, ahol jogodban áll, hogy ha akarod, ne olvasd. Lehet, hogy a közös valóságálmainkon is csak egy másik valóság megálmodása segíthet.

A film alkotója fájdalmasan korán távozott - talán egy olyan álomba, ahol kevesebb a fájdalom. Fűszeres álmokat kívánok neki, jóízűeket. És köszönöm, hogy néhány film erejéig álmodhattam vele.


2016. október 19., szerda

Budapest Ritmo - 2016. október 13-16. MÜPA

Ramsch & Rosen (fotó: Galgóczi Tamás)
Most aztán tényleg hagytam magam csapongani, befolyásolni, menni a kedvem meg a fülem után (meg Galgóczi Tamás barátom kívánságai után) csak úgy. Mert Timi jóvoltából pénteken és vasárnap újfent zenébe merülhettem - a Budapest Ritmo (a tavalyi Womex frissen gründolt hazai kistestvére) két napjára, péntekre és vasárnapra kaptam tőle jegyet és kimenőt (szombaton máshol voltunk érdekeltek). Ha rászánhattam volna az időt ebben a sűrű, olykor igen fárasztó októberben, nyilván megint hosszan válogattam volna az elérhető információk által, mibe hallgassak, mit hagyjak ki, mit szeressek (előre), mit ne (legfeljebb utólag...) - de nem jutott rá érkezésem. Sokkal jobb így - jobb érzéssel veszem tudomásul, mennyi minden nem érinthetett meg, ha egyszerűen csak azzal foglalkozom, ami igen.

 Péntek

...volt az egyszerűbb eset, hiszen csak a sátorban sorakoztak egymás után a koncertek. Könnyebben ülepedett így az élmény - hogy a zenekarok közti átállás szüneteiben nem egy teljesen más zenei világban utaztunk -, de hiányzott belőle a tavaly megízlelt pörgés, a bőség boldog zavara. Hiányzott belőle a habzsidőzsi. De csak az. Mert ahogy felpörgette az estém a Svjata Vatra (viking-kozák folk-rock, észt zenekar és az ukrán frontember: Ruszlan Trochynsky), arra nem lehetett panaszom. Tény, az erősen posztpunk hatású pozaunozás háta mögé népi hangszerekkel és ritmusokkal dallamot hímező banda világát azért viszonylag hamar ismerőssé hallotta a fülem, de én ezt valójában szeretem, ahogy egyfajta lendületes, pár vonalas egyszerűség mögül kikacsint egy sokkal bonyolultabb világ. Belakták a színpadot, élvezték a lehetőséget - jól érezték magukat s ezt jó volt látni-hallani. Elkezdődött velük valami. Megköszöntem nekik.

Hogy aztán az összes nem létező angolságommal próbáljam megköszönni a Tuuletar hölgyeinek, amit következő fellépőként velünk műveltek! Ezt tényleg hallani kell, hogyan lesz az a' capella teljesen modern, hiphoppal felérő mutatvány, hogyan épül bele a beatbox és hogy szól a rappelt Kalevala - na, valahogy így kell életet lehelni a hagyományba, nem közel hozni, modernizálni úgymond, hanem beledöngölni a hallgatóba, négy fényes lányhanggal, megkérdőjelezhetetlenül. Beszélgettük Tamással, mekkora áldás a finneknek, hogy van egy hiteles eposzuk (akármennyire is konstrukció voltaképp, akármennyire is ellentmondás-mentesített irodalmi változat), mekkora hiány, hogy ezt a saját kultúránk gyökérzete így nem élte túl, hogy a népzenei, népmesei gyűjtésekből kell-lehet úgyamennyire kimatekozni - meg ellenkulturális (keresztényi) alapokon fogalmazott, akkori, napi politikai érdekeket szolgáló, történetírói kódex-szövegekből. A négy lány igazi időhídverő - ráadásul profi, zavarba hozhatatlan előadók, akik még a bakijaikat is képesek az előadás színgazdagságának növelésére használni - nem mellesleg aztán végigbulizták a többi fellépő koncertjeit, felszabadultan ugrándozva.

Maïa Barouh (fotó:Galgóczi Tamás)

Volt mire ugrálni. Nekem Maïa Barouh és zenekara fénylett a legszebben pénteken. Okinavai varázsének, fuvola, a japán dobhagyomány és (a francia kísérőzenészek által alápakolt) electropop - na, velük egy egész estés bulit igencsak el tudnék képzelni; és egy pillanatig sem ülve. Fura ez - általában idegesít ez a vonal, általában nem szeretem; előítéletes vagyok némiképp - jó hogy nem készültem fel belőlük, jó, hogy egyszerűen csak ott voltam. A hölgy órákat adhatna színpadi jelenlétből, megdöbbentően vitt bennünket, minden mozdulatával zenélt. Élőben kell hallgatni, mert sokkal többet ad, mint akármilyen felvétel. Képes volt felfűteni a sátrat, a (pénteken érthetetlenül gyér) közönséget odarángatta a színpad elé, megtáncoltatta a népet, megénekeltette a népet, egyszerűen többen lettünk. Fesztiválra való, kegyetlenül eltalált, főműsoridős program...

Valahol nemcsak Sorie Kondi, a vak énekes és együttese ült le ezután - ő a színpadra, a nézők ahova éppen tudtak... Mint mikor boldogult ifjúkoromban egy Nap-nap Fesztiválon a Vágtázó halottkémek után jött a Sziámi. Pedig valamit nagyon tud a hangszerével, a mbirával az öreg, csak ez esetben egyrészt egy teljesen másra hangolt közeg fogadta, mint ahol érvényesülhetett volna ez a fájdalmakat lüktető szív, másrészt a DJ hozzátétele inkább elvétel volt a fülemnek... a jóval egyszerűbb alaplüktetés leültette a hangszeres játék és az ének afrikai zenékre annyira jellemző egymással-körbefutkározását is. Itt és most nekem elvett a zenéből a világzenei attitűd... és sajnos elszivárgott közben a nép is. Mondjuk a Throes + The Shine tagjait ez egyáltalán nem hozta zavarba, ötven embernek is elképesztő energiával adták a bulit - ez sem az én zeném, ehhez képest hatalmasat ugráltam rá...

Vasárnap

...viszont megkaptam a bőség óhajtott zavarát - a szombati (szívemnek kedves, egyéb) program után kicsit náthásan és nagyon fáradtan. Pont illett a hangulatomhoz az a kedves érzékenység - mondjuk így: sramliköltészet - ami a Ramsch & Rosen játékát jellemzi. Sam Lee jutott az eszembe, holott Somin Zöchbauer (a Federspiel egyik zenésze) és Julia Lacherstorfer játéka legfeljebb az attitűdben, a felszabadultan játékos, szuverén hozzáállásban rokon a szarkafészek angolszász fiókájának dalvilágával - ahogy a saját hagyományt merik teljesen más dimenzióba helyezni az intimebb hangszer-használattal, a szokatlansággal, ami ugyanazt másként építi. Tényleg meglepő, hogy a fülemnek mindig harsány és felületes umtatta alatt (fölött, mögött) milyen boldogan kibontakozó kis szépségek lakhatnak. Őket keresni fogom és mindenképpen meg szeretném mutatni Timinek is - az is lehet, hogy új kedvencet avatunk a vasárnap reggeli ébredésekhez (ahonnan most Sam Lee és bandája kirobbanthatatlan)

Kivártuk a végét, így nem mentünk fel a fesztiválszínházba - várt bennünket a sátor és Noura Mint Seymali. Mauretániai sivatagi blues - hát kérem! Egyszerűen elképesztő, hova, hogyan engedi magát a saját szája íze szerint hangolt gitáron Noura férje, milyen alázatos pontossággal és nagy fantáziával színez a basszusgitáros, hogyan keres a dobos ritmusokat ehhez a saját ízekkel bőven rakott zenéhez! Lenyűgöz a nemtörődömnek tűnő bátorság, ahogy egy cifra okán lazán túllóg a szóló a keretén (amit a többi hangszer pontosan jelez) - egyszerűen nagyobb egységekben gondolkodva, mint a puszta, fülünknek megszokott, együtt kattanó lüktetés. Ha elkap ez a gondolkodásmód, egyszerre rájössz: nem hiba. Szépségek forrása, hogy hagyja a dallamot, a díszítményt, Knopfler bontott játékmódjához igen hasonló (sivatagi hangszereken edzett) pengetéssel - ez is milyen érdekes, hogy a bendzsó felől jövő gitáros jut az eszembe Jeiche Ould Chingali játékáról, aki érkezzen akármilyen hangszer felől, mintha az isten is gitárt teremtett volna a kezébe. Jártak már itt, remélem, még jönnek...

Mames Babegenush (fotó: Galgóczi Tamás)
Nem túl hosszan, de belehallgattam a Kapela Maliszów előadásába - aztán a Fesztiválszínház színpadán a három énekes, Szalóki Ági, Pandzarisz Dina és Lakatos Mónika koncertjébe (nagy örömmel fedezve fel a színpadon Palya Bea állandó tettestársát, Szokolai Dongó Balázst)... remélem, hallom még őket, remélem, még sokszor, jó kis kulturális mixet hoztak, élvezet volt tágra nyílt tekintetű walesi lányok szomszédságában hallani őket (teljesen elvarázsolt hallgatókat tessék elképzelni...). De muszáj volt kimennem a sátorba, hogy megkóstoljam a dán klezmert. A Mames Babegenush ütött, bolondos és felszabadult zenéje kellett, klezmer, balkáni, meg ki tudja, még mi; jókedv és egymásra nevetések - náluk éreztem, hogy akárhol képesek ezt a könnyed, mégis munkás őrületet feltenni a színpadra, és érezte ezt a (péntekhez képest örvendetesen felszaporodott) közönség is. Van bennük valami elemien gátlástalan - a klezmerből általuk nem hallatszott úgy a mély és indokolt bűntudat ahogy időnként szokott, annál inkább a sutba hajítása. Nem tudom, mi teszi ezt, mi az a dán fűszer, amitől kilúgozódott a játékukból a műfajt gyakran jellemző mély (és kétféle) végletesség - hogy csak életöröm áradjon felénk a színpadról: zenébe göngyölt jó-élni-érzet.

Nem az ellenpontot kerestem, amikor belehallgattam a Klapa Reful férfikórusának éteri hangulatú előadásába. És nem az ellenpontot kerestem - valahol mégis azt kaptam, amikor besodródtam a Fesztiválszínházba Amira Medunjanin sevdalinkáját hallani. A sevdah nehezen magyarázható érzeteket kelt - néha elhiszem neki, hogy létezik simogató fájdalom. Bosszúföldi szelíd énekek ezek. Jó volna kideríteni, miért érint ennyire közelről, miért érzem úgy, hogy ez is otthonom - ahova visszahallgatódzom. Már tavaly, a Womexen elfogott magának a Sevdah Takt (a műfaj egyik renitense, úgy különben) de azóta is tartozom róla egy írással - valahogy nehéz erről beszélnem. Szembenézést követelne valamivel, amit még valójában nem fejtettem meg. Egyszer biztosan sikerül. De addig még sok sevdah ágyaz bennem helyeket egy megfogalmazatlan gyásznak.

Így ért véget. Nekem így. Kicsit melankolikusan, de nagyon boldogan. Remélem, hagyománnyá lesz ez a rendezvény, remélem jövőre is lesz Budapest Ritmo - a MÜPA ideális helyszín erre, jól kihasználható, erre való terekkel. Lehet, hogy a késő esti bulizenéknek egy harsányabb reklám nem ártana (a visszafogott, kulturális program ízű hirdetések mellé), hogy ne ötven ember örüljön egy talán soha többé itthon nem látható angolai-portugál kuduro-rock bandának; lehet, hogy nem kéne erőltetni a hangos-bemondást amikor koncert van az átriumban - érzékeny, gazdag csendet termő koncert ráadásul. Lehet min javítani. Csak legyen min. Ha lesz jövőre is Ritmo, én ott leszek.

Jeiche Ould Chingali (fotó: Galgóczi Tamás)


2016. október 17., hétfő

Virginia Woolf: Felvonások között

„De ha csak ez a vége, hogy összevissza kérdezünk, nem rossz akkor a darab? Én… szeretem biztosan tudni, hogy megértettem-e a mondanivalót… Vagy talán épp erre gondolt?… hogy ha nem jutunk rögtön eredményre, ha te is gondolkodsz, meg én is, akkor talán egy nap, másképp gondolkodva, ugyanazt gondoljuk?”

Az értetlenséggel, szemellenzős félrenézéssel, elutasítással, szőnyeg alá söpréssel, ráaggatott címkékkel élete során oly sokszor szembenéző művész utolsó művében fájóan egyszerűen foglalja össze a nagy kérdést: de ha csak összevissza kérdezünk, ér-e valamit a mű? Netán csak akkor ér valamit, ha kérdéseket hagy maga után? Ha gondolkodásra ösztönöz? Ha nem ad a szánkba könnyen biflázható válaszokat?

A Felvonások között határozottan nem ad. Problémás helyet foglal el a Woolf-életműben ez az utolsó, posztumusz megjelent regény. Kézirata gyakorlatilag készen volt, amikor Woolf úgy döntött, maga mögött hagyja ezt az árnyékvilágot, de ahogy a szerkesztést magára vállaló Leonard Woolf előszava is írja: semmiképp sem tekinthető véglegesnek. A szerző minden művén többkörös szerkesztéssel és folyamatos átírásokkal dolgozott – valószínűsíthető hát, hogy a Felvonások között is más lenne, ha elnyerhette volna az általa szánt végső formát. Így, részben szerkesztetlenül, itt-ott logikai és stilisztikai döccenőkkel tarkítva, a megírása után bekövetkezett öngyilkosság bélyegével különösen nehéz önmagában megítélni.

Sokáig úgy gondoltam, már-már bűnös együgyűség részemről, hogy ez az egyik kedvencem. A „nagy” művek árnyékában pláne. Ma már úgy vélem, épp a látszólagos odavetettsége, a végletekig konstruáltság hiánya (amiről már sosem tudjuk meg, szándékos-e vagy csupán „úgy maradt”) teszi részben szerethetőbbé, mint a patikamérlegen kimért, zseniális Hullámok vagy az Orlando. Nem jobbá, nem érthetőbbé, szerethetőbbé. Egyrészt. Másrész az a szatirikus hang, amit Woolf tán soha korábban nem engedett ennyire szabadjára – legalábbis regényben nem, mert az esszék közt találni hasonlóan éles nyelvűt. Ahogy a harmincas évek kevésbé sikerült nagyregényén, Az éveken és az utolsó évtizedben írt esszéken is érződik, Woolf eddigre - joggal - elhajított minden elvárást. Túl volt már minden kritikán, támadáson, túl sikereken és a saját maga által állított mércék megugrásán. Egyszerre ad felszabadulást és reménytelenséget a tudat, hogy innen már nincs tovább: a művész már azt ír, amit akar, ahogy akar, akinek akar – annak belátásával, hogy a hatást sem fokozhatja a végtelenségig.

A regénybeli Miss Hogyishívják (Miss la Trobe) A világítótorony Lily Briscoe-jának érettebb, keserűbb, látszólag sikertelenebb utódja – a művész, aki már nem mondja ki, megvolt a látomásom, mert tudja: minden látomás elfelejtődik, és ha adott estén (adott könyvvel, képpel, verssel, dallal) hatunk is a közönségünkre, mit sem számít. Mert mi magunk eredünk máris új látomások nyomába. Mintha a művészi hitvallás egyfajta eszenciája lenne a színjáték után magányosan elkullogó, máris újabb drámát tervező Miss la Trobe alakja (aki egyébként fejben a fiatal Virginia Stephen évekig tervezgetett, soha meg nem valósult drámáját írja).

Felvonások között – drámára utal maga a cím is. Valójában afféle népi játékot látunk, az 1900-as évek elejének vidéki Angliájában elterjedt össznépi pikniket. Anglia egy eldugott vidékén, az Oliver család kúriája, Pointz Hall kertjében a környékbeli nemesség és meghívottjaik szórakoztatására állítja színpadra a közrendűek társulata Miss la Trobe vezetésével „Anglia történetét”. Színről színre, korról korra, a középkortól napjainkig. A gyermek Anglia, a rózsabimbó megszületésétől a harci repülők által megszaggatott második világháborús égboltig. Megmosolyogtató, hősként tisztelt, szánt, megvetett, piedesztálra emelt őseinktől tükörképeinkig. Anglia története: a benne élők története. A kisemberek története, akik alakítják a nagy egészt – kicsinységükkel, kicsinyességeikkel, alakoskodásukkal és szenvedélyeikkel, magándrámáikkal és melldöngető kinyilatkoztatásaikkal.

Épp úgy, ahogy a nézők. A hatásvadász utolsó felvonásvégi megmozdulás, a közönséggel szembefordított tükrök játéka, Miss la Trobe félresikerült szembesítése csupán megkoronázása a valódi művész, Virginia Woolf egészestés játékának: ahogy a színdarab felvonásai közt bontakoznak a nézők - a tulajdonképpeni főszereplők - magándrámái, úgy alakul a szemünk előtt a darab a cselekmény felvonásközeiben. Mi a játék és mi a valóság? Számítanak-e kicsiny játszmáink, hűtlenkedéseink, szereteteink és gyűlölködéseink, flörtjeink és pletykálkodásunk? Vagy csupán felvonások ezek is a nagy színdarabban? A kinevetett Mrs. Swithin (a vén trotli) által olvasott ősidők története és a fejünk fölött elhúzó repülőgépek által keretezett időben mi jelentősége van a ma emberének? Miért hisszük, hogy több, mint a viktoriánusoknak, vagy az Erzsébet-koriaknak, kiken olyan jóízűen nevetünk?

Felvonásközök játéka a regény – mintha minden tettünk, minden érzelmünk, minden művünk csak egy másik, nagy mű felvonásainak szünetében íródna. Reménytelenségbe, jelentéktelenségbe csomagolt szatíra – első ránézésre. Ám a regényvégi befejező sor, az egész színjáték alatt egymást néma gyűlölettel, elfojtásokkal teli dühvel kerülgető házaspár, Isa és Giles egymás felé fordulása máshova teszi a hangsúlyt. „És akkor felment a függöny. Megszólaltak.” Bármily kicsiny is az egyes ember jelentősége a történelem felvonásai közepette, a jelent mi írjuk. Minden megszólalásunk, elhallgatásunk, félrenézésünk, játszmánk része az egésznek. A jelen reménytelensége is más jelentést kap, ha a történelem mércéjével mérjük – csupán játék, egy felvonás. Már-már mosolyogtató életigenlés és a jövőbe vetett hit kerekedik a zárósorok között – amit persze átszínez a regény utóélete és a szerző halála. A művészi hitvallás sem mindig menti meg az embert a saját valóságától? Mondom, nehéz önmagában értékelni. Hisz csak ez a vége, hogy összevissza kérdezünk…


Kiadó: Európa
Fordító: Tandori Dezső


2016. október 14., péntek

Mikve – Pesti Színház

Fájdalmasan régen voltam színházban, nem is értem, miért. Pedig az ilyen darabokért igazán érdemes. A Mikve örök érvényű darab női sorsokról, társadalmi elvárásokról, gúzsba kötöttségről, megalkuvásokról és képmutatásról, szemlesütésről és hátat fordításról. No és persze a kisközösségek működéséről.

Mikve – női fürdő. Aki nem ismeri az ortodox zsidó hagyományt, nézzen utána, nem én leszek az, aki elmagyarázza. Hangyányit tartottam tőle, hogy nekem, aki egyfelől nem is ismerem túl mélyen e kultúrkört, másfelől ódzkodom a vallási témáktól, mit adhat a darab. Nem kellett volna. Tán legnagyobb erénye, hogy mindenkihez szól, kultúrától, vallástól, világnézettől függetlenül. Mert van, ami mindig és mindenhol ugyanaz. A közösség, ami normákat állít, ami véd, amíg tartod magad az előírásaihoz, de brutálisan kirekeszt, amint többnek képzeled magad, mint birkának, aki úgy béget, ahogy az elöljárók vezényelnek. A pletyka, ami soha sehonnan nem indul, amit soha senki nem terjeszt, mégis képes tönkretenni életeket. A képmutatás, ami kimondatja velünk bele az anya szemébe, hogy „milyen szerencsés vagy, hogy fiaid vannak” miközben tudjuk, hogy az egy szem lányt kivetette magából a közösség. A vakhit, ami elhiteti, hogy a vasalónyom a háton azért van, mert a másik elesett.


Nyolc nő, nyolc szerep, nyolc különbözőképpen elrontott élet. Mind lehetne a szomszédunk is. Eljárnak a Mikvébe vagy őrzik azt, megtisztulnak vagy megtisztulást vezetnek, hisznek vagy elutasítanak, pletykálnak, lázadnak, szeretnek és gyűlölnek. Féltenek. Magukat és másokat. És elsősorban, mindig, hűségesek a közösség szelleméhez. Amikor egyikük nem, akkor kitör a parasztgyalázat.

Hálás szerep mind a nyolc nőé. Shoshana (Börcsök Enikő) a Mikve vezetője – buzgó hittel vezeti a szertartást, mindenkiről tud mindent, de félrenéz, ha félre kell. Márpedig félre kell. Akkor is, ha személyes tragédiája azt súgná neki is, hogy lázadjon, harcoljon, tegye, amit a szíve diktál. De nem. Csak mindent úgy, ahogy megmondták. Mások. Az ő ellenpontja Shira (Eszenyi Enikő) az új Mikve-felügyelő. Újító, lázadó, aki nem néz félre, nem süti le a szemét, észreveszi, hogy a vasaló az vasaló, a megnémult lány sem véletlen némult meg és a mániásan rettegő menyasszony nem biztos, hogy megnyugszik attól, ha azt hajtogatjuk, ez isten akarata. Persze miközben mindenkin segítene, mindenki életét rendbe tenné, a sajátjával ő sem boldogul.

Körülöttük forognak a többiek. Esti (Herczeg Adrienn), az elvárások tökéletes megtestesítője, a hatodik szülése után a Mikvébe visszatérő istenadta anya, aki mintha másra sem vágyna az életben, mint egy hetedikre, miközben naná hogy gátlástalanul kibeszél és elítél mindenkit, aki meg nem. Hindi (Igó Éva), az idősödő, elegáns dáma, aki mintha túlságosan kifinomult is lenne ehhez az egész társasághoz – persze hogy első perctől nyilvánvaló, hogy képmutatásért ő sem megy a szomszédba, hát még némi rosszindulatú pletykáért. Chedva (Hegyi Barbara), a bántalmazott politikusfeleség, aki hallgat, mert hallgatnia kell, hogy védje lányát, Elishevát (Stefanovics Angéla) – kettejük tragédiája lesz az utolsó csepp a pohárban, ami kiforgatja magából ezt az idealizált-gyűlöletes asszonyvilágot. No meg a kívülálló, Miki (Réti Adrienn) megjelenése, aki csupán frissen megtért férje követelései miatt jár el a Mikvébe és ugyanazzal az értetlenséggel és egészséges cinizmussal tekint az írott és íratlan szabályok összességére, mint az egyszeri néző. És ott van a menyasszony, a fiatal, rettegő, sorsával birkózni képtelen Tehila (Péter Kata) akinek csak az kéne, hogy valaki felnyissa a szemét: lehet másképp is, nem csak úgy, ahogy azt előre elrendezték.

Mert mindig lehetne másképp. Lehet szembemenni a nyájjal, lehet véleményt nyilvánítani, kimondani dolgokat – ahogy lehet hallgatni is, de legalább valljuk be magunknak, hogy igen, tudatosan hallgatunk. Meg lehet kérdezni a másiktól, hogy szüksége van-e a segítségünkre – és el lehet fogadni ha azt mondja, nem. Csak ne hazudjunk önmagunknak. Ne ringassuk magunkat ostoba hitekbe, ha pontosan tudjuk, a saját és szeretteink életét keserítjük vele. Ne fordítsuk el a fejünket, ha segélykiáltást hallunk. Ne legyünk annyira vakok, hogy nem látjuk, lázadásunk sem az egyedül üdvözítő lázadás. Hisz bár a Mikve felbolydul, az álarcok lehullanak, a hazugságok lelepleződnek, mire idáig elérünk, tragédia is vár ránk – a saját harcát mindenkinek magának kell megvívnia. És mindig van, aki elbukik a lesütött szemek árnyékában.


2016. október 12., szerda

Rövidre vágva # 13 – Sorozatok

A „hisztisen és keveset” olvasással általában együtt jár, hogy többet bambulok a tévéképernyő előtt – nem volt ez másképp idén nyáron sem, magamhoz képest egész sok sorozatot és filmet pótoltam, mondjuk volt is miből. Ahhoz képest, valaha mennyire filmmániásnak számítottam, elképesztő lemaradásokkal küzdök, de ez már így is marad, nem lehet egyszerre mindent. A sorozatokkal egyébként az a legnagyobb baj, hogy megnézek egyet és rögtön elém ugrik három másik, amit muszáj – most sem igazán tudom, mihez nyúljak, annyi az izgalmas darab, szóval folytatás várható, addig meg nézzük az utóbbi hónapok három legjobbját.


Aranyélet – 1. évad

Így hogy pár hét és elkezdődik a második évad, ideje bepótolni az utóbbi évek (ha nem minden idők) legjobb magyar sorozatának első tíz részét. Persze merész kijelentés, hogy ez lenne a legjobb, hisz azért van a magyar televíziózásnak is egy hagyománya, de én még ilyet nem láttam. Nagyon mai, nagyon eleven, nagyon a miénk. Olykor túlságosan is. Kevés szereplővel operáló családi dráma, ami egyben hibátlan kor- és kórkép is a rendszerváltás utáni magyar társadalomról: ha időnként az is lehet az érzésünk, hogy sokat markol, mindig meg tudja tartani az egyensúlyt. Az ügyeskedésre mint nemzeti sportra felhúzott szétesés-történet azért működik nagyon, mert mind ismerünk ilyet: minden családban akad egy-két többtízmilliós adósságból vállalkozást építő kispályás szélhámos, aki anyuka szemében sikerember, a széles rokonság szemében megmosolyogtató, ha meg a látszat mögötti tartalomra kerül a szó, ügyesen ellegyintjük a vasárnapi ebédnél. Jó gyerek az, ne firtassuk, miből is telik arra a rózsadombi villára… És közben azért felmerül és helyre is kerül mindaz, amiről pláne nem beszélünk mert még a végén elrontaná az étvágyunkat: a hazai viszonylatban nagypályás gengszter, akivel együtt indultunk, de erre jobb nem is emlékezni; az élre vasalt üzletember, aki politikusokkal parolázik, és észre sem veszi a körülötte lévő világot; a dzsumbujból és a minimálbérből külföldi prostimunkába menekülő esélytelen fiatalok.
A hibátlanul megírt párbeszédek és a profi megvalósítás (végre az akció is úgy van fotózva ahogy azt kell és mással is tudunk operálni mint részenként egy random Budapest-látképpel…) persze mit sem érnek a remek színészi játék nélkül. Olykor szinte kamaradrámát látunk, sok is hárul a színészekre, de szerencsére a kulcsszereplők egy kivétellel kiválóan hozzák a szerepüket. Thuróczy Szabolcsra mintha ráöntötték volna a kispályás ügyeskedő szerepét, nemhiába játszotta szinte ugyanezt a karaktert a Társas játékban is, jó hogy itt végre maradéktalanul kibontakozhat. Ónodi Eszter tán még soha nem volt ennyire megkeseredett, törtető picsa, de iszonyú jól áll neki, hogy kikacsinthatott a megszokott szerepköréből. A szülők hazugságai között lavírozó két kamasz közül Olasz Renátóban és a mindenáron nagypályássá válni próbáló Márkban látok több lehetőséget, Döbrösi Laura Mirája sajnos totál súlytalan maradt és talán neki köszönhető a legtöbb felesleges történetszál is. Nade igazából majdnem mindegy, ők hogy játszanak, mert a sorozat legnagyobb aduásza Anger Zsolt – komolyan mondom, elnézném én őt egyedül tíz részen át, annyira zseniálisan hozza a Miklósi család felett basáskodó keresztapa-figurát, aki persze sokkal jobban érintett érzelmileg, mint az bármikor bevallaná bárkinek (főleg magának).
Az előzetes alapján a második évadban a több akció mellett a múltba is betekintést nyerünk – mit mondjak, Westworld ide vagy oda, az ősz legjobban várt sorozata nálam ez, remélem, nem szúrják el.


Kegyetlen tánc (Flesh and Bone)

Semmit nem tudtam erről a sorozatról amikor belefutottam az előzetesébe, de egyből megvett magának. Szerencsére az elképesztően hatásosra fényképezett színpadi jelenetek és az elsőre túlságosan is a Fekete hattyúra emlékeztető felállás jóval többet rejt magában, mint gondolnánk. A frissen New Yorkba érkezett, tehetséges, ám képzetlen és naiv vidéki lányka, Claire az American Ballet Company intrikáktól hemzsegő társulatában találja magát, ahol egy szadista művészeti vezető és megannyi feltörekvő, semmitől vissza nem riadó balerina mellett kéne érvényesülnie. Persze nem minden az, aminek látszik, és hamar kiderül, hogy Claire sem az a tipikus naiv vidéki tütüs kislány, hanem egy a saját múltja elől menekülő, jóvátehetetlen hibák terhét hurcoló, bizonytalan, pszichésen némiképp összezavarodott fiatal nő, aki a balettszínpadon szabadulna saját kísérteteitől és találná meg újra önmagát. Mondhatni, némiképp nehezített pályát választ egy öregedő, mániásan féltékeny prímabalerina és egy saját kudarcát feldolgozni képtelen igazgató mellett, egy idegen, nyüzsgő, ijesztő városban, ahol egy elmebeteg hajléktalan és egy night club tulajdonos orosz gengszter az egyedüli jóakarói.
Nagyon érdekelnek a különböző művészeti ágakat belülről ábrázoló insider-sorozatok illetve filmek, ezért is kezdtem el, és amit kaptam a balettről, az hibátlan – minden romlottságával, (ön)sanyargatásával, intrikájával, tabuival és tabutöréseivel együtt. Ugyanakkor nagyon örülök, hogy a sorozat jóval többnek bizonyult, mint „csak” egy balettos történet – minden szereplő megkapja a maga tragédiáját, a maga jelentőségét, megannyi félresiklott élet, ilyen-olyan hazugságok által vezetett sorsok kerekednek előttünk. Akad köztük jócskán megosztó is: testvérszerelem, nemi erőszak, kiskorú lányok prostituálása, kétes adományszerző módszerek, a szereposztó dívány sajátságos értelmezése. Nem egy délutáni matiné, az biztos. Az már csak hab a tortán, hogy a kiváló színészi játékot többnyire profi táncosok és nem színészek hozzák – ennek köszönhetően a játék mellett a táncjelenetek is lenyűgözőek.
Ugyan lenne benne potenciál a folytatásra, de nem lesz – így viszont ez a nyolc rész marad az egyik legkellemesebb meglepetés, amit mostanában tévében láttam, simán újranézős (lenne, ha időmilliomos lennék).


Gyilkosság Reykjavíkban (Case)

(Ez aztán a fergeteges címmagyarítás, ugye?)


Skandináv hidegség, csúcsra járatva. Ha tetszett a Palackposta, szereted a skandináv krimiket, nem zavar a lassúság, a fakó, minimalista ábrázolás, a kilátástalanság és hogy durván elcseszett életeket kell bámulnod kilenc órán át, nézd meg. Most azonnal! Van egy időszak, amikor szinte csak krimivel tudok lazítani. Azt szeretem, ha durván kiszakít a megszokott kis világomból, felpörget és nem hagyja hogy elkapjam a tekintetem. Namost, a Gyilkosság Reykjavíkban nem pörget, sőt, ennek ellenére egy percre sem hagyja lankadni a figyelmünket. Pont a lassúságával, a sehova sem vezető állóképeivel, a szűkszavúságával, a minimalizmus mögött burjánzó végeláthatatlan romlottsággal ragaszt oda a tévé elé.
Erős kezdéssel indítunk: egy tizennégy éves balettnövendéket felakasztva találnak a színházban. Az öngyilkosság egyértelmű, a lányát mániásan hajszoló nevelőanya, a lecsúszott alkoholista vérszerinti szülők, a növendékeit drogokkal tömő balettmester, a kislányokat szexvideókkal sakkban tartó iskolai felügyelő szépen felsorakoznak, mint a kétségbeesett tett okozói. Aztán kiderül, hogy itt (sem) semmi nem az, aminek látszik, és sokkal több rejtőzik a megrontott fiatal lányok drogfüggése, prostituálódása, pszichés betegségei mögött, mint hittük. A látványosan unatkozó rendőrök szőnyeg alá söpörnék az ügyet, a gyermekvédelem meg a saját pecsenyéjét sütögetné, ha az alkoholista, hitelét vesztett ügyvéd, Logi nem hajszolná az ügyet a végsőkig. Persze mindenki benne van, nyakig. Ha ebben nem, hát másban. A végjáték már annyira torokszorítóan tolja az arcunkba a mocskot hogy legszívesebben kiköpnénk, de ez mit sem von le a sorozat érdemeiből – ahogy az sem, hogy a zárójelenetből csak kiderül: ha elkapunk egy perverz állatot, valamelyik bokorból rögtön kiugrik egy másik. Az emberi romlottság határtalan. Megyek is és olvasok valami skandináv krimit erre.

2016. október 10., hétfő

Jordi Llobregat: Vesalius titka

Ha ősz, akkor történelmi krimi. Nem tudom, honnan származik ez az alapvetés, de általában bejön. Most is. Jordi Llobregat könyve persze először a külsejével vonja magára a figyelmünket – bármennyire bamba szegény lány a borítón, az ötlet van annyira jó, hogy egyszerűen muszáj megnézni, mi lapul mögötte. Szerencsénkre egy rém szórakoztató, pörgős, fifikás, megcsonkított holttestekben bővelkedő jóféle krimi, ami még egy letűnt - tán sosemvolt - korba, egy felbolydult méhkasként zizegő városba, egy társadalmi fertőbe is elrepít. Mi kell még?

Szögezzük le az elején: Caleb Carrt emlegetni azért vaskos túlzás. Llobregat inkább az általam egyébként szívesen olvasott Tudor-kori angol krimikhez hasonlót írt (tényleg, ezek kiadása hol maradt el?) – mintha csak Rory Clements vagy C. J. Sansom ruccant volna át a párszáz évvel későbbi Spanyolhonba. Az 1880-as évek Barcelonája persze más világ (más, mint amit bármikor olvastam, úgy hiszem) – a markánsan kétfelé szakadt társadalom, a kevés kivételezett morzsáin éldegélő leszakadt tömegek, a korrupt politikusok, rendőrök, az intézményesített hazugsággyár mégis ugyanaz. Hiába, van, ami nem változik.

Ahogy az sem, hogy minden korban akadtak, akik az emberi testre játszadozásaik vagy kísérletezgetéseik alapanyagaként tekintettek – hol gyilkosok, hol a tudomány szolgái. Hol meg elmosódnak a határok… Mint esetünkben, amikor tucatnyi fiatal lány brutálisan megcsonkított holttestét sodorja partra a csatorna. A sérülések egyesek szerint a pokol egyik elszabadult démonkutyájának művei – mások szerint orvosi precizitásról árulkodnak. S hogy - hogy nem, idővel egy többszáz éves orvosi kézirat felé vezetnek a nyomok.

Nyomok, melyek nyomába a rendőrség helyett (hisz ők korruptak és amúgy is eléggé el vannak foglalva a közelgő világkiállítás biztosításával, nomeg a fontosemberek magánbosszúival – helló, klisék!) három, véletlenül az ügybe csöppenő amatőr indul. Aztán persze kiderül, hogy korántsem véletlenül csöppentek bele. Az épp oxfordi kinevezésére hajtó fiatal tanár, Daniel Amat, aki apja hirtelen halála okán érkezett Barcelonába és már menne is, a folyton-folyvást bajba keveredő alkoholista újságíró, Bernat Fleixa és a súlyos titkokat rejtegető orvostanhallgató, Pau Gilbert együtt erednek a gyilkosságok nyomába; hogy aztán mindhárman még nagyobb bajokba keveredjenek, összeszedjenek pár sérülést, letartóztattassanak, lelepleződjenek és múltba révedjenek, sebeket tépjenek és tisztáztassanak. Mindenkinek van valami a múltjában és naná, hogy sok minden összefügg – hamarosan a gyilkos kilétét sem olyan nagyon nehéz kisakkozni, bár a végéhez közeledve csak addig csavarintja a dolgokat a szerzői toll, hogy meglepjen minket (egy picit).

A legnagyobb erénye a folyamatos feszültség és a szereplők közti dinamika – egy krimi esetében egyik sem elhanyagolható jelentőségű. Nem mondom, hogy nem olvastam még fifikásabbat, okosabbat, komolyabban vehetőt – ezzel együtt is tökéletes szórakozást nyújt néhány őszi délutánra. Van min borzongani és van min merengeni – hab a tortán, hogy a jó száz évvel ezelőtti Barcelona társadalma és/vagy (ízléstől és érdeklődéstől függően, nyilván) a Vesalius-kézirat is bőven tartogat felfedeznivalót. Engem például viszonylag hidegen hagy az orvostudomány és mit mondjak, eszemben sincs többszáz éves, de mai horrorillusztrációnak is beillő metszeteket nézegetni, viszont most nagyon olvasnék még egy-két regényt a századforduló Spanyolországáról…


Kiadó: Agave
Fordító: Smid Bernadett

2016. október 6., csütörtök

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Fene tudja, egy könyv mitől is működik. Lehet ok, hogy írója nagyszakállú, és mi szeretjük a nagyszakállú írókat. Ám az esetek többségében kedvelt tevékenységünk, az olvasás során bizony történnek dolgok. Nem feltétlenül a leírt, konkrét szavak szintjén, inkább a sorok közt megbújva rejtőző mondanivaló kihallásakor megszólít valami. Valami, ami, bakker a miénk. Magunkra ismerünk. Az életünkre. Annak egy darabjára, egy momentumára, ami lehet, hogy épp rejtőzködni akar. Van ilyen. Még az is lehet, hogy ebben a pillanatban kényelmetlenül érezzük magunkat, hisz oka van annak, hogy ez az érzés rejtőzködik. Én bevallom, sok útkereszteződésben megalkudtam, jobbra fordulva bal helyett. Így alakult. És ha eszembe jut, mert Szerb Antal eszembe juttatja, jobb híján rágyújtok. Valahogy a jelen olyan lehetőség, amit csak elszúrni lehet. Évek múlva meg egyre kevésbé gyötrő fájdalommal gondolhatsz vissza rá. Menedék. Nem lehet jól csinálni. Annyi van csupán, hogy lehetett volna kicsivel jobban. Így összegzi a maga benyomásait Sárosi Ervin barátom. Valahogy amikor erről a könyvről merengek, én sem mennék ennél sokkal messzebbre – én is a benyomásaim merném csak rögzíteni. Vannak könyvek, amelyek megszólítanak. És vannak, amelyekkel hosszan, vissza-visszatérve és mindig ugyanonnan folytatva-boncolva tovább a kifosztó kételyt - beszélgetsz. Az Utas és holdvilággal egy ilyen beszélgetés kellős közepén tartunk. Ha írok róla (létem formáló könyvek sorában, a soron következőről), ebből a lezáratlan beszélgetésből teszem.

A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal. A baj. Megérkezel a nászutadba, hagyományos nászút, felnőtt dolog, már férj vagy – ezt így szokás. A helyes középúthoz tartozik, a mértékhez, a normálishoz: Baedekerrel a kezedben Velencébe nászutazol. Aztán eltévedsz. Valami mélységes bűvölet, extázis nem hagyja, hogy abbahagyd az eltévedést. És mire hazaérsz, a szállodába, minden félresiklik. …nagyon megnyugtató volna azt tudni, hogy Mihály csak egy nőnél volt. Megszünnék ez a bizonytalanság, ez a teljes sötétség, az elképzelhetetlensége annak, hogy Mihály hol és hogyan töltötte az éjszakát… gondolja Erzsi, a feleség. Aki sokadszor döbbenhet rá: az ésszerű alapokon megkötött (második) házassága fikció. Az első megalázó volt, Pataki Zoltán, a volt férj, s a titkárnőcskéi – de ez sokkalta rosszabb.

Ennyi volna a kezdet, ami be kell húzzon ebbe a húszas évek miliőjét hiba nélkül máig érő huzatba lélegző kapcsolati és magándrámába – Szerb Antal legszemélyesebb regényébe. Az író minden fontosabb szereplője lényéből, belülről mesél; hogy annál jobban látsszon a meg nem értett (kizárólag magára kíváncsi) életek egymásba gabalyodása helyett ásító űr. Mindenkinek a magáé. Mégis – nem lehet nem szeretni őket. A korlátoltságaikat, önzésüket, nem lehet nem szeretni Mihály tétova Misikeségét, Erzsi kiszolgáltatott mindent-(jobban)tudását, a volt férj, Zoltán simulékonyan kísérletező visszahódítás-vágyát, az Ulpius-ház egykori, izgalmas és megmagyarázhatatlanul múlttá (el nem temetett démonná) vált baráti körét, Ulpius Tamást, a húgát, Évát és Ervint. A saját múlt, Mihály múltjának műemlékeit. Most, hogy visszaolvastam ezt a mondatot, nem tudom, nem inkább azt akartam-e írni a szeretni helyett, hogy utálni. Közöm van ezekhez az emberekhez. Mert ami történt és történik velük, az velem is történt és történik. (Még ha a továbbiakban elsősorban - személyes érintettségek okán - Mihályra koncentrálok, akkor is közöm van. Mindegyikhez.)

Igen, igaza van Ervin barátomnak. Egykori elszúrt jelenek lezáratlansága löki szökésbe a nászútról, taszítja zabolátlan keresésbe Mihályt, aki meg akarja érteni. Hogy kicsoda volt és kicsoda lett. Milyen pontos: a tévelygése mintázatában talál olyan szálakat, amik elvezetik a maga Ervinjéhez, a gyermekkori baráthoz, aki immár szerzetesként, Severinus atyaként él Gubbióban, egy eldugott ferences kolostorban. Akinek elmondhatja, hogy mennyire elhibázottnak érzi felnőtt, vagy ál-felnőtt életét, házasságát, mennyire nem tudja, mihez kezdjen, mit várhat még jövőjétől, hogyan térhetne vissza igazi önmagához… az igazi önmaga. Az emlékek Ulpius Tamással töltött időről, aki a maga extatikus módján, a maga akaratából távozott a világból; az emlékek Éváról, aki minden felvillanó emlékben maga a NŐ. Mihálynak csak ő a nő: északfok, titok, idegenség és (nyilván) erekció. Akihez képest mindenki más… futó kaland, vagy feleség. És lám, lehet hogy még sincs igaza Ervin barátomnak. Meg kell tanulnunk a megalkuvásainkba való belenyugvást. Az igazi önmagam az a tévedéseiből és ráismeréseiből gyúrt valaki, aki most ezeket a szavakat gépeli. Pont. Bízzuk magunkat a véletlenre – tanácsolja a könyvbéli Ervin. És mennyire igaza van! Vezessen ezerszer inkább a véletlen, mint a múlt akármelyik kísértete.

Vagy a folyamatosan elképzelt jövő fantáziája. Mihály útja Rómába vezet – hogy az egyetlen áhított találkozásban ismerje fel: nem lehet az, akinek álmodta magát. Nemcsak Erzsiből, a józanság kísérletéből hiányzik a misztérium. Belőle is. Az a misztérium, ami a pillanatba köt, bármire készen. Nem szeretném ennél jobban feltárni-felkavarni azt a beszélgetést, amit a könyvvel folytatok. De ezt a gondolatot még meg kell osszam veletek, magamról és Mihályról. Egyfelől: akinek a nosztalgiában sorvad el az élete, az semmire se kész. Másfelől úgy semmire se kész, hogy az áhított pillanatban képtelen elszakadni a tervezett-álmodozott vágytettek bénító megtehetetlenségétől. Így csak azt nem tudja megcselekedni, félig a múltban, félig a jövőben lógva, amivel a pillanata éppen ajándékozná. Így vele tényleg csak történhetik valami.


2016. október 3., hétfő

Pilinszky zárdája

Szabadulás


Először, mi a szekrényben volt.
Másodszor, mi az ágy fölött, a polcon.
Benézett még az ágy alá is,
majd falhoz állt az összegöngyölt
utipoggyászt maga elé helyezve.

Volt elég idő számbavenni,
mi kimaradt.
Néhány pofon.
Kihűlt ebéd.
Mosókonyha.
Vaskarikára kötözött kéz.

Egy édes, édes ölelésre gondolt,
és össze-vissza kaszabolta
az utipoggyász.



Nem árt tudni, hogy a költő hol és milyen kisfiú egykor. Így emlékezik magára a Beszélgetések Sheryll Shuttonnal egy pontján: Ahogy a gyerekkori fényképeket elnézegetem – hűen a letűnt valósághoz –, nővérem egy sellő szépségével uralkodott felettem, miközben én az alávetettség nyugalmával végül is oly zavartalanul növekedtem fel védnöksége alatt, akár egy üvegházi növény, amely különben elpusztulna. Élni alig éltem, de a hidegrázásig érzékeltem mindent, amit velem tettek, s főként, ami körülöttem történt.
Nénikém apácafőnöknő volt, s így gyerekkorom java részét primitív apácák és félig intézetbe, félig börtönbe zárt fiatalkorú prostituáltak között töltöttem. Egy túl bő vagy egy túl rövid ruha, személytelenségével, például azzal, hogy viselője keze-karja félig kilóg belőle, azóta is megnevezhetetlen vonzalmakba sodor.
Bámészkodásaimban viszont egy személyesnek és köznapinak is nevezhető elem talán túlontúl idő előtti volt. A sok-sok ölelgető és nyilván nem miattam olykor még hangos sírásba is kitörő apáca vagy intézeti lány egész életemre megjelölt. Holott közben csak a fákat néztem vagy egyszerűen a napot, a megértés leghalványabb kényszere nélkül.

A legvégén néz vissza ide. Hogy teljesen lássa. Az utolsó teljes ciklusa, amit még ő szerkeszthetett kötetbe, a Pupilla egybe rendezett verstöredék-folyama ezt a gyermekpillantást ezt a „hidegrázásig érzékelést” hordozza minden versén. Nem az élmény helyszíne által - nem a visszarévedés moccanatlan felmutatása által, az egykori zárda bezártjai közé - még ha a ciklus valóban visszanéz is oda. Mondjuk így: a legtöbbször oda. Valójában a tekintet fókusza ugyanaz – az attitűd ugyanaz, ahogyan nézni szeretne; nem arra figyel, hova, melyik életfolyam-sodorta helyzetre néz.

Emlék, mely sose volt napkelte – csak az ízekre emlékszünk, a legkorábbról. A folyópart nem volt folyópart, se vizesárok, a csecsemő (talán, tényleg) mintha egyfolytában a napba nézne. Így kezdődik az a növekedés, amely ha emberré nő, poklokra csavart pupillával néz. Aki a játék színi helyzeteiben is a hiteles gesztust keresi (zsinórpadlás), aki én, a kívülálló marad, ha ezt a tekintetet akarja hordozni, elejtettségéből felvenni újra. Sebesség és égtájak nélkül, ez a nézés, ez a Pupilla nem attól tágul-szűkül, hogy mire irányul, hanem attól, ahogyan néz. Elemi gyanútlansággal veszi észre a végrehajtott nem szabadot, a végképp betört állatot, azt, hogy az ágy közös, a párna nem. Beszéltem róla már, a Mélypont ünnepélye kapcsán: Pilinszky érésében (az Apokrif kiürítő kiteljesedése után, és talán tényleg Nemes Nagy Ágnes hatására) a „nagy versek” lassú, kevéssé produktív érlelése helyett a vállalt töredékek egymás mellé rendelésével alkotott látványt. A Pupilla ezen az úton talán a legérettebb. Hiszen a rendező elve maradéktalanul a címe: az a bámészkodás, ami a költőt egész életére megjelölte. Ritka csoda, hogy el tud számolni vele, utoljára, a számára legelsővel.

Innen nézzük a csomagoló, zárdából szabaduló fiatal prostituáltat. Ezzel a gyermektekintettel, amely még nem ért, csak érez, nem látja valójában, amit eltárol. Amit a költő elme „sötétkamrája” hív elő – lát el ezáltal értelemmel. Óvatosan, ahogy egy intim, szeretettel exponált kép értelmeztet. Összepakolni mindent. Vinni magaddal, a végén, a zárdából szabadulásba az itt történteket – és rádöbbenni, az kaszabol össze, az az édes, édes ölelés, amivel valójában tele van a poggyászod, az egyetlen, amit magaddal viszel, ami a „zárdába” juttatott. Vissza kell térni a „kint” lehetetlen szabadságába. Össze-vissza kaszabolja a bokád, a lábszárad a hurcolt útipoggyász – a zárdaélmények lezártságához képest (ahonnan azért gondosan elcsomagolva viszed, ami a tiéd) az a szabadság, mi meghatároz. Az kaszabol össze, ami ide juttatott, s ami majd újra ide juttat. Hiszen ugyanígy lesz szabadulás az is, olyan szabadulás, amiért újra a büntetés jár.

Innen nézzük az elköszönő költőt, akinek (ritka ajándék) sikerült kiteljesítenie a művet. Az Apokrif megszületése („ezt akartam…”) utáni költői zavaron túlnőve megleli azt a fókuszt, ahonnan hitelesen nézhet. A „Zárdára”, amely az élete – ahonnan majd kiszabadul a lélek kaszaboló útipoggyászát, gyönyörű terhét cipelve.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...