Paprika - film

Tíz éve került a mozikba ez a film - én csak így hívom ezt a felnőtteknek szóló, nem kevés érettséget követelő animét. Minden ízében film, azóta számos, álmodásról szót ejtő alkotás (például az Eredet) inspirálója, minden ízében Kon Szatosi filmje - holott adaptáció ez is. A rendező Cucui Jaszutaka azonos című regényéből indult ki, hogy jó szokása szerint a saját, regény-keltette vízióját mesélje - s így meséljen rólunk. Az álmainkról, mindenki saját rémületéről - és a közös delíriumról, a közösen álmodott álomról, amit jobb híján valóságnak nevezünk. Sokrétegű, a maga nemében másolhatatlan gondolatmenetet vizionál az alkotó és csapata az alapanyagból, ami másképp volt bonyolult és sokrétegű - de Kont illetően nekem mindig is ez a kérlelhetetlen, saját magát sem kímélő végiggondoltság volt a legfontosabb. Ezt nem találtam meg azóta sem másban: ahogy az alkotó kerek és pontos rajzot álmodott az egyéni őrületről a Perfect Blue-ban és a maga módján legalább ennyire kimért gondolatmenetet kollektív őrületek hatásáról az életre a Millenium Actress sorsmeséjében - állandó vitában a forgatókönyv-író társsal, Szadajuki Muraival -, úgy próbált illúzió és valóság mezsgyéjén egyensúlyozni a Paranoia Agent sorozatában, mintegy tételesen kiszámolva ezt az őrületet. Valahol adta magát ez a könyvben sokkal inkább krimijellegű, precízebben fejtett nyomozós álommese, hogy belecsomagolja mindazt, amit a többi filmjébe nem sikerült - immár fejest ugorva az éberség trambulinjáról, egyenest az álomba.

A képzeletünk teremt. Amikor egymás mellé fűzött egyezményes jeleket szavakká, mondatokká olvasok, és képeket képzelek hozzá, egy teremtő gesztus (az íróé) mentén én, az olvasó is teremtek. Vezetett képzelgés - de teremtő gesztus az olvasás is. Milyen furcsa: a direkt kép, a képernyőn feltűnő, nekem komponált képsorozat beleéltet a teremtettbe. Átléphetem a teremtést a magam számára, egyszerűen teremtménye lehetek - az elragadtatás által - a filmet teremtő gondolatnak. Persze ott van a lehetőség - folyvást ott - hogy visszabújjak a bőrömbe, hogy ne akarjam tovább nézni a filmet, avagy behajtsam a könyvet és letegyem: hogy megszakítsam a mások teremtette világgal a kapcsolatot a magam számára, hogy visszatérjek a valóságomba. Kontrollálom a történést. Hiszen ébren vagyok.

A képzeletünk az álomban is teremt - és kontroll nélkül. Hozott anyagból, persze: magamból és magamnak pörgetett filmet nézek - főleg, ha visszatérő az álom: makacs kísérője az éjszakáknak, apró módosulásokkal, de újra és újra magával ragad ugyanaz az álomfilm. És nincs módomban megállítani - amíg fel nem ébredek. Emlékezetes, visszatérő (rém)álmok jelentését tudomány is kutatja - tünetnek tekintve azt, a személyiségről árulkodó tünetnek, amit adott esetben akár kezelni kell, s még inkább feltárni a gyökereit, hogy ne mérgezhesse az éjszakát - s így ne mérgezhesse magát az ébrenlétet is. Egy ilyen kezelésbe érkezünk a filmmel - ahol épp Konakava nyomozó álmodik visszatérőt, és Acuko Csiba doktornő kezelné a DC Mini segítségével, egyfajta technológiával, aminek a segítségével utazhatunk egymás álmaiban.

Persze hogy rossz kezekbe kerül. A technológiáink természete, hogy folyton olyanok használnák, akik nem méltók rá, és olyasmire, aminek nem mérik fel a következményeit. A gyerekes, túlsúlyos zseni, Tokita találmánya még csak tesztüzemben, a kutatóintézet számára nyitott, de ellopják, és az álom elszabadul. Az őrület felvonulásába vonna mindenkit, aki álmodik, előbb csak a DC Mini használóit, aztán mindenkit, aki él és mozog, s Csiba doktornő álom-alteregójára: Paprikára várna a feladat, hogy mindezt megfékezze.

Játszom a gondolattal. Milyen hamar kiderül, hogy Paprika önálló entitás: nemcsak a látszatra sótlan, fegyelmezett doktornő felszabadult, kíváncsi álomfele, hanem mindaz, amit az álomba vitt tudatosság építhet: személyiség. Az a tükör, amit a felelősségteljes munka alól a doktornő valójában nem akarna látni. Kihasználja a lehetőséget a lélek, hogy az álomban másképp teljesüljön? Játszom a gondolattal, hogy vajon tényleg ezt kérdezi-e a rendező: érettségünk fokmérője az álom, amit álmodunk? Vajon amikor az álom, a vonuló halálmenet rémálma egyetemes lesz egyetlen önzés fájdalmas kiegészülése kedvéért; amikor irigységek és szolgalelkűség nem nézi, kit és mit fertőz, kit és mit használ; amikor a Főnök kétségtelen szakértelme, a gépbe rejtett álomtudat-bár két pincére sem segíthet, akkor csak egy másik álom segíthet? Álmon csak álom? A nyomozó álma, amely áttör a közös delíriumba - film a másik filmbe; s egy gyermeklelkű zseni játékos álma, aki szerelmes, de csak álmában hajlandó ezt bevallani? 

Játszom a gondolattal. A valóságunk Kon Szatosi szerint mintha a közös álom volna, amin csak egy másik közös álom segíthetne. A beteg, halhatatlanságra vágyó, saját szobrává válni vágyó férfiálmokon egy növekedni vágyó női álom. Annyian álmodnak ébren is rémálmot körülöttünk - most épp marketingnek hívják, vagy propagandának a módot, ahogy az álmukba vonnának, mindig a pillanatba, soha nem tovább; a következő pillanatod akarják, hogy álmodd az álmukat. Mindig olyasmi van mögötte, olyan kollektív delírium, ami viszont minden szuverén álom létezését tagadja. Eszembe jut Martin Luther King, akinek volt egy álma, elmesélte, és változáshoz segítette vele a világát. Nem volt elég, de egy lépés. Játszom a gondolattal, hogy ez a film se szeretne mást: csak rávenne bennünket, hogy álmodjunk szuverén módon, s a nagy közös valóságálmokhoz legyen olyan a viszonyunk, mint a filmhez, vagy a könyvhöz - ha nem tetszik, ne álmodjuk közösen tovább. Mondom ezt egy technológiai, közös álomfelületen, ahol jogodban áll, hogy ha akarod, ne olvasd. Lehet, hogy a közös valóságálmainkon is csak egy másik valóság megálmodása segíthet.

A film alkotója fájdalmasan korán távozott - talán egy olyan álomba, ahol kevesebb a fájdalom. Fűszeres álmokat kívánok neki, jóízűeket. És köszönöm, hogy néhány film erejéig álmodhattam vele.