2016. november 23., szerda

Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

„Van városi történelem és van vidéki történelem.
A városi történelem cinikus és pontos. Elmés szerzők műve, elrendezi és behatárolja azt, amiről ír. Adatokra és számokra támaszkodik. A tudás pozíciójából beszél. Száraz, kételkedő és okos. A fej irányítása alatt áll. A bíróságok árnyékában születik, s legvégül mindig az egyetemek irányába tart: tudományossá válik. A városi történelem hihető és megbízható. Bizonyítékokat kínál, és soha nem teszi próbára a hiszékenységünket. Néha azonban nem látja a fáktól az ardeni erdőt. És amikor Mr. Shakespeare életével kellene megbirkóznia, aligha pályázhat sikerre.
A vidéki történelem egészen más: mindig hűséges, és nyitva hagyja a befejezést. Félkegyelműek meséje, akik megállítanak a falu közepén, és egyik önellentmondásból a másikba keverednek – mindezt a hétköznapi és mindenki által birtokolható igazság nevében. A vidéki történelem túlzásokba esik, és lángra lobbantja azt, amiről beszél. Kedvét leli a tódításban és a pletykákban. Oktalan. Vad, misztikus és szenvedélyes, hiszen a szív irányítása alatt áll. Éjszakai történelem ez, az otthoni tűzhely fényében születik, s legvégül mindig a balladaköltészet és a legendák irányába tart: költőivé válik. A vidéki történelem csupa képzelgés és szeszélyes kanyar. Mi sem könnyebb, mint gúnyt űzni a vidéki történelemből, amely mindig próbára teszi hiszékenységünket. Néha azonban sikerül elkapnia olyasfajta kísérteties jelenések frakkszárnyát is, amelyek máskülönben láthatatlanok maradnának. Ha a feladat Mr. Shakespeare élettörténetének megírása, nincs más lehetőség.”

Megismerhető-e egy ember holmi jelentéktelen tények összességéből, melyet az utókor szeret fellengzősen „életrajznak” nevezni? Lássuk csak… Amit William Shakespeare életéről tényszerűen tudunk, ráfér egy oldalra. Született, házasodott, gyermekei születtek, meghalt. Dátumok, helyszínek, anyakönyvek, végrendeletek. Ügyvédi pecsétek, papok bejegyzései. Ez lenne egy ember? Robert Tiresias Pickleherring Reynolds uraság szerint semmiképpen. Hogy ki ő? Talán Shakespeare kedvenc színésze, kinek szinte minden drámája legkiemelkedőbb női szerepét írta – talán nem. Talán egy piszkos fantáziájú vénember egy koszhadt londoni bordélyház feletti szobában, aki a padlóba vájt lukon keresztül szemléli kedvenc kis kurvája ténykedését – talán nem. Talán az örökkön kétkedő irodalomrajongó, aki nem tűr tényeket, nem tűr kánonokat, nem tűr bifláztatott adathalmokat, helyette fáradhatatlanul keresi az embert a művek mögött – talán nem.  Talán a posztmodern határait a végsőkig tolni igyekvő szerző, aki mintha direkt fricskát akarna mutatni irodalomtörténetnek, elvakult rajongásnak, modernkori puhításnak, kanonizálásnak. Aki az orrunk alá dörgöli a maga pajzán, iróniától csöpögő, botrányosan szórakoztató és szórakoztatóan megbotránkoztató módján: semmit nem tudunk arról, ki volt William Shakespeare. De kit érdekel? Úgyis a szövegei kell beszéljenek róla nem az életrajzi tények. (Mely szövegeket ugyebár vagy ő írta vagy nem.)

Nézzük csak, mit tud Shakespeare életéről Pickleherring uraság, aki állítása szerint mindenkinél jobban ismerte a kor legnagyobb szómágusát? Atyja a hentes (esetleg kesztyűkészítő) John Shakespeare – vagy nem. Az is lehet hogy Bretchgirdle tiszteletes (kinek volt egy macskája, de ez most lényegtelen). Anyja Mary Arden (ha nem a királynő maga). Esetleg mindkettő. Vagy egyik sem. Végülis egy ekkora egyéniségnek, mint a nagy WS nem sok két pár szülő. Gyerekkorát a festői Stratfordban töltötte, ahol vagy abúzus áldozata lett, vagy nem, vagy kimaradt az iskolából, vagy nem, vagy beállt hentessegédnek, vagy nem. Lehet, hogy tengerre szállt Francis Drake oldalán, lehet hogy nem. Lehet hogy elment Londonba, de az is lehet, hogy mélyenszántó beszédeket mondott midőn leölt egy borjút. Tanított, boszorkánykodott, várakat foglalt, szerelmeskedett - fiúkkal, lányokkal, mindkettővel vagy egyikkel sem - és olykor teniszezett. Na meg igen gyakran káromkodott. Érdemes tanulmányozni ízes jókívánságai listáját – legalább olyan sokszínű, mint a Shakespeare név írásmódja. Mert hát jószerivel még azt se tudjuk, hogy hívták valójában hősünket.

De legalább megtudjuk, ki(k) volt(ak) a Szonettek Sötét Hölgye(i) illetve hogy hogyan lehet egy kupac lószar segítségével férjet fogni. Hogy ha női ruhába bújva áll a dákó színpadra lépés előtt, jó ha valaki kisegít. Júliának mégse ágaskodhat, na… Hogy a legtartósabb nadrág az, amit a templomban varrnak az éj leple alatt, még ha a szabónak biza futva is kell menekülnie a kísértetek elől. Hogy a színjáték sosem ér véget – mindaz, amit tudunk, vagy tudni vélünk, csak játék. Pickleherring száz fejezetben tárja elénk szellemi atyja, Shakespeare életét – pontosabban azt, amit egyesek tudnak vagy tudni vélnek, esetleg pletykálnak, vagy valahol már hallottak, vagy megcáfoltak, vagy az újságban olvasták Shakespeare életéről. És a pletykák, spekulációk, groteszk szerelmi vallomások, száraz adatok halmából egyvalami bizonyosan kikristályosodik: hogy ki nem volt William Shakepeare.

Ellenben botrányosan szellemes és szerethetően botrányos képet kapunk az Erzsébet- és Jakab-kori angol társadalomról, művészetről, irodalomról, színjátszásról. Megidéződik Shakespeare korának és darabjainak minden vulgaritása, ostobasága, megbotránkoztató humora – mindaz, amit a fordítások-ferdítések-aktualizálások kilúgoztak. Tobzódhatunk a posztmodern játékokban és a vendégszövegekben – hát persze hogy nagy részük többszáz évvel Shakespeare utánról származik. De miért is ne idézhetné Pickleherring a nagy londoni tűzvész előestéjén egy bordélyház padlásszobájában Borges, Henry James, Edgar Allen Poe szavait? Hisz a művészet örök körforgás – örök vágy a megismerésre és örök vágy a gyönyörre. Ki mondhatná, hogy nem Borges vagy Poe kölcsönözte szavait Pickleherringtől, az örök olvasótól, az örök rajongótól, az örök színjátszótól, magától az irodalom szellemétől?

Terjengőssége, zseniális posztmodern játékai, (meg)idézései, (ön)iróniája és burjánzóan pajzán prózája ellenére Nye regénye iszonyú okosan és feszesen kézben tartott mű – a szöveg barokkos széthúzása olykor ordító ellentétben van a forma konstruáltságával. Ez persze nem hogy kisebbítené érdemeit, inkább csak növeli a csodálatunkat. Rég nem olvastam ennyire szórakoztató és ilyen okos posztmodern gyönyörűséget. Amelynek minden illetlen sorából süt az olthatatlan rajongás a botrányosan megismerhetetlen William Shakespeare és művei iránt.


Kiadó: Gondolat
Fordító: Bényei Tamás

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...