2016. november 21., hétfő

Ted Chiang: Életed története és más novellák

Mesélj nekem, Múzsa, erről a pokolian igényes, idegesítően pontos amerikai srácról! Találjak valami fogást ezen az élményen, mert ennyire nincs kedvem kizökkenni! Te mesélj nekem, Múzsa, akiben ez a fiatalember: Ted Chiang valójában nem hisz – helyette kiszámol, kimér, végiggondol; száraz logikai várakat épít; mintegy mérnökien rajzolt irodalmi szerkezeteket tervez a betűkből felépülő szavakból kiadódó mondatok logikus terében. Te mesélj nekem, Múzsa – olyan meséljen, aki átlátja, hogy kerül mégis ebbe a tervezettségbe empátia, lélek; hogyan nyílik messze az „igazad van” belátásán túl mégis a leírt, odáig, hogy leírhassam ezt is: „igazad van… és gyönyörű”.

Szeretem ezt az attitűdöt, már Bradburynél is ezt szerettem nagyon: hogy bármilyen mesébe azt a minél pontosabban megértett „saját magunkat” viszi, ami akármilyen jövőben és alternatívában ugyanaz a kaotikus, ellentmondásos „konstans”, ugyanaz a nevetséges „állandó”. Ami csak érzetre közvetíthető le (nincs axiómaszerű, megmarkolható megfogalmazása), amit így hívunk: ember, és amivel azért olyan pokolian nehéz számolni, mert kizárólag összességében teljes érték. Ted Chiang egy pillanatig sem szereti úgy az embert, ahogy Ray Bradbury minden szövegében – vagy mondom inkább úgy: nincs benne akkora bizalom. De a szavai alapján őt sem a szövegről szövegre mérnöki pontossággal teremtett alternatívái, a létezés mindig más bevett axiómáját precízen semmibe pöckölő víziók érdeklik (az emberiség lehetséges jövője úgymond), hanem a körülmények markában csücsülő, határait feszegető ember. Úgy érzem, ugyanúgy, ahogy a Nagy Öreg, az Ifjú Titán is leginkább ránk kíváncsi – minden külsődlegesség és tudományosság ellenére ezért nem tartom igazán Hard SF szerzőnek (miután sikerült elolvasnom élete 15 megírt novellájából a 8 szerinte is legerősebbet), mert úgy vélem, nem a lehetséges lehetetlen izgatja, hanem a világunkat folyamatosan zsigerelő tapasztalható tehetetlenség. Ezek a novellák fantáziatükrök, de nem a jövő látszik bennük, ha belenézünk, hanem saját magunkat bámuló önmagunk.

A keret mindig logikusan önkényes. Tényleg a „mi lenne ha” látszik alapnak, de ijesztő, mennyire pontosan építi fel az axióma-elvételekből és cserékből következő világok követelő kényszereit valóság-ízűre. Hiszen miért ne volna a maga módján belsőleg logikus a világ akkor is, ha a tapasztalat alapja egy ma hiedelemnek tekintett, eszközeinkkel mérhetetlen (és ez által mélyen tudománytalannak tekintett) babona úgymond… Avagy miért ne lehetne megmutatni így a különböző félelmeinket, a puszta következményeiken át, jobbára ijesztő pontossággal… Avagy miért ne tekinthetnénk valóban valóságszervező erőnek mindazt, amit ideig-óráig az ember tudománynak, igazságnak, ténynek tekintett… A kötetbe fűzött történetek közül a szokványosabban nyugtalanítóak azok, ahol „csak” ennyi történik. A Bábel tornya korabeli világképből következő moebius-végtelenje ilyen. Az Értsd meg! gyökeresen más korlátokat evidenciában tartó meta-tudatainak párbaja ilyen. A Nullával való osztás komplementer megrendülés-története is ilyen…

Miközben valójában ezek a történetek is két lábon álnak, s a másik lábuk a történetet megvilágító, jól elkapott részvéttel bemutatott személy. Aki átéli, vagy meséli őket. Az égboltba alagutat vájó bányász, a saját tudatának expanzióját eufóriával élvező „megértő”, a feleségéből kiszerető, lelkiismerettől gyötört férj hitelesíti az elképzelt szituációt. Mert magunkra ismerünk bennük, mert beleélhetjük magunkat a vágyukba, az eufóriájukba, a szégyenükbe. Mégis, ezek az egyszerűbb esetek, a Hetvenkét betű profán kabbalistájának perspektívátlan jövőmentő akciója, a kiválasztott értő tudós kevesekre is teljességgel ráboruló értetlenség Az emberi tudomány fejlődése történetének következő, logikus lépésében. A szerző a novellákhoz fűzött kicentizett, szűkszavú utószavában (Gaiman-i gesztus, bár ő ezekből jobbára hasonlóan cseles előszavakat gyárt) megemlíti Gibson híres mondatát: „A jövő már itt van, csak még nem egyenletesen oszlik el”. Nos, ezekben a kevéssé nyugtalanító történetekben a jövő (a múlt, az alternatív jelen) egyszerűen egyenletesen eloszlik – valódinak hat. Ezt nevezem mesterségnek. Még nem zseniális, de pofátlanság, hogy ilyen kevés leírt szóval a háta mögött a produktum már ennyire mesteri...

Remélem, elég ennyi, hogy kedvet kapjatok hozzá, hogy belássátok, érdemes szemmel követni az utóbbi évek talán legígéretesebb (fantasztikus) írói startját! Még három történetről mesélhetnék, amelyek túl vannak szerintem a mesterségen, és közelítik a zsenialitást, köztük a címadó történetről (a filmet biztosan megnézzük…) – de ezekben az olvasói élményfeltárásokban már nem akarom kerülgetni a forró kását. A továbbolvasással, kedves olvasó, feltárom azt is a számodra, hogyan és mit olvastam ki belőlük én…


Persze hogy van, amikor a csaknem zseniális irritál a legjobban. Nekem a balansz, a szövegeket jól kötő gondolati tőkesúly egyedül A pokol, mint Isten hiánya történetében nem tartotta meg a siklást. Jób-történet, nem a szokványos véggel. Alapja a már megismert mesteri premisszaönkény: azaz néhány ügyesen kicserélt főszabály mentén logikusan rendeződő minden egyéb. Először arra gondoltam, pont a logika zavar (s a hiánya a végén, amitől a katarzist kéne éreznem); nem szeretem, ha logikát kérnek számon mindazon, ami alapjában túl van rajta (hiszen másképp nem is volna hit). Másodszor az rémlett fel, talán a tény irritál, hogy valaki a hitbeli kérdések teljes körére ható következményvilágot gondolt ki egy ószövetségi történet kapcsán (pillantást sem pazarolva az ott leírtakat nem egyszer -  számomra legalábbis - olykor szinte maradék nélkül annuláló evangéliumokra). Aztán egyszer csak észrevettem, egyszerűen a mese önelégült, részvétlen hangja zavar – a már említett írói részvét teljes hiánya. Rühelled a fanatizmust, kedves Ted? Én is… csak én mégsem gondolom, hogy bármiféle hit egyenlő volna a fanatizmussal. És ezt a témakört számomra például Pilinszky sokkalta teljesebben körüljárta, belülről, az egész önmarcangoló pályáján át: a hitet a ráción túl, a hitet, ami természetéből fakadóan értelmetlen. Jól megírt történet különben ez is, sok „hivatásos szkeptikus” ismerősöm kedvence lesz – egyszer végiggondolhatnák, miért éreznek az ilyen történetek olvastán (az arcukra is gyakran kiülő) kéjérzetet…

A feketeleves után jöjjön az egyik teteje. Ha kíváncsi vagy, hogyan működik és befolyásol most közösségi média, mozgalom, ellenmozgalom, csábítóra csomagolt érdekek, ijesztgetés, gyűlöletkeltés, társadalmi és hatalmi manipulációk, akkor olvasd el a Szépségvakság: Dokumentumműsor képzelt riportsorozatát. A kalliognózia (az arc szépségének vagy rútságának észlelésképtelensége), mint megoldás bizonyos társadalmi problémákra csodálatos apropó, hogy az író összepakolja a jellemző és a szélsőséges (közte érzékeltetve az érdekek által fizetett) reakciókat és ellenreakciókat. Egyfelől szó szerint tankönyvi: így működik egy facebook-kampány és ellenkampány, ilyen mozgalmak, társadalmi csoportok, önrendelkezés-illúziók, manipulált félelmek és lázadások között formálódunk és informálódunk… másfelől így választjuk (jobbára, végül) magunk, keserves dilemmák árán, de szinte mindig önként az irányítást gyakorlók akaratát. Ez egy iszonyatos technika, amit meglehetősen részletesen feltár ez az írás – hiszen a valódi kérdés itt sem az: lássuk-e (társadalmi mértékig) az egyéni szépséget, avagy sem; hanem ez: engedjük-e a hatalomnak, hogy a társadalom érdekében turkáljon a fejünkben – kvázi eldöntse: mit, mennyit érzékeljünk a világból. Ez az egyik (logikai) láb megint, amin a történet áll. Mert közben maradéktalan benne a részvét-láb is; személyek személyes, fájdalomig átélt és átélhető véleményét olvassuk, narratív minősítések nélkül – egyetlen ember, az író odatett (olykor gondolom, korántsem fájdalommentes) többszörös tükörbe nézése által.

Végül a történet, ami szerintem konkrétan zseniális. Megjelennek az idegenek, és beszélni kéne velük. Nyelvészek fejtik vissza egyszerű, szóról szóra tanulás által a teljességgel idegen létforma beszédét – és tanulnák az írást. Amely viszont a szó szoros értelmében egyidejű…azaz nem jelcsoportok egymásutánja, hanem egyetlen, jelzés értékű elemekből komponálódó, egyetlen mozdulattal felkent összkép. Két remek gondolat ül a mélyén ennek a történetnek: ha tudsz egy nyelvet, akkor gondolkodni és álmodni is képessé válsz rajta – tehát feltárul számodra a nyelv gondolatokat kommunikációba szerkesztő teljessége: a gondolkodásmód. Másfelől ahogy létezik kötött szórendű nyelv (például az angol, ahol a szórend okán valamilyen szinten előre tudnod kell, a mondattal mit akarsz mondani…) és szabad szórendű (ahol elkezdhetsz egy mondatot anélkül, hogy tudnád annak a végét), miért ne létezhetne olyan nyelv, ahol mindez egyszerre, maximálisan és minimumában is jelen van (a rendezettség és a teljes szabadság) – miért ne létezhetne valóban maradéktalan kommunikáció? Létezhet – de csak akkor, ha egyszerre látja az idő teljességét, ha tudja, minden következményével együtt tudja, mit fog mondani. Persze azért ki kell mondania, meg kell cselekednie, hogy meg is valósuljon…

Milyen lenne ok-okozati viszonyokon túl egyszerűen látni az életet, ha megtanultál egy ilyen nyelvet; milyen lenne megtanulni az idegenek valódi üzenetét: csak akkor viselkedsz felelősen, ha a cselekvés és kimondás pillanatában is maradék nélkül átérzed minden tetted és szavad súlyát… Milyen lenne vállalni a felelősség maximumát és minimumát egyszerre? S megint mindezt egy érzékeny, fájdalom-teli, de gyönyörű embermesén át kapod, olvasó, ezt a dilemmát – hiszen ember vagy, aki megismert egy másféle gondolkodásmódot, ami nem írja felül, csak ellenpontozza a magadét: szabad akaratból bármikor dönthetsz úgy, hogy megtöröd a teljesség érzetét a pillanat kedvéért. Hogy ne fájjon annyira. Amikor el kell temetned méhed gyümölcsét, amikor kitépi a szíved a halott gyermeked látványa a test azonosításakor.

Ted Chiang néhány oldalon, a maga száraz, akciómentes stílusában úgy rajzolta fel a legalapvetőbb kérdéseink egyikét, hogy a maga részéről még válaszolni is mer rá: a legemberibb módon, a pillanat válaszában. Hiszen hősét, aki mindezt időben ugrándozva (a másféle összefüggés-rendben mesélve) elmeséli nekünk (azaz: elmeséli még meg sem született gyermekének), a fogantatás pillanata előtt egy perccel, az eseménysort megindító szavak előtt hagyjuk a történetében. Az időben: ami még előtte áll – amit még végig is kell élnie, folyamatosan ebben a kétségben létezve. Valóban megindító. Megajándékoz egy pontos, szűkszavú összképpel dilemmák szaggatta életünkről. Én ezt hívom zseniálisnak.

Ami persze azt jelenti: Ted Chiang többi története ennek az egynek a nyomába se ér. Jól kibasztál magaddal, tesó; eztán minden szavad az Életed története teljességéhez mérem…

Kiadó: Agave
Fordította: Török Krisztina, Galamb Zoltán, Huszár András, Juhász Viktor, Pék Zoltán

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...