2016. november 7., hétfő

Thomas Pynchon: Kísérleti fázis

Kicsit ütődöttnek éreztem magam, amikor a Súlyszivárvány egykori, mindenféleképpen sokknak tekinthető  olvasása után egyszer csak szemet vetettem a Kísérleti fázisra. Azon a könyvön úgy gázoltam át, mint egy mocsáron: elválaszthatatlanul egyszerre kínban és élvezetben tapicskolva, lassan, többször megpihenve, félbehagyva az olvasást, rágcsálva a rághatatlan tartalmakat. Fel is készültem rá lélekben, hogy újabb lápilidérc-követésre adom a fejem – nos, nem is tévedhettem volna nagyobbat! Másféle élmény ez, könnyen gördülő, magát zabáltató: lidérckövetés ugyan, de pixellel rajzolt és a mocsara New Yorkra emlékeztet. Ahol nem a kíntól-élvezettől röhögök fel (harsányan olykor), hanem egyszerűen megcsiklandoz a humora, ahogy a négyzethálós számozott utcákat csiklandozza az atlanti szél.

Meredek állítás következik, szinte pofátlan. Mintha a legnagyobb élő amerikai rettegő, Thomas Pynchon olvasott volna egy kis William Gibsont. Nem a történet Gibsonos úgymond, hanem az a („fantasztikus regényt” író szenzitív képességeit megidéző) könnyed lazaság, ahogy közös valóvilágunkba beilleszkednek azok a finoman elemelt fantáziajátékok, törés-szakadás nélkül odasimulnak az olvasásba azok a lehetőségek, amelyek kizárólag (?) Pynchon fejében léteznek. Egyfelől ahogy egy pillanatra sem tűnik fel olvasás közben a nettó kitaláció, a hozzárettegett tartalom – amíg aztán rá nem keresnék arra az előttem ismeretlen együttesre, DJ-re, dalszövegre… Másfelől ahogy a legtöbb gyanút keltő momentumról (amelyekben úgymond jövőszagot éreztem) kiderült: az éppen a közelmúltból kibomló, mélységesen meglepő jelen. Egyszer csak megéreztem, mennyire bizonytalan valójában a jelenlétem, életidőnkről, valóságunkról való tudásom…

Will Gibson Perifériájáról írtam: …bármiről is beszélt, implantátumokkal telipakolt, virtualitásban kolbászoló, médiavilági ötpercet kitolni vágyó, globalizálódó márkák bűvöletéből szabadulni igyekvő különböző hősei hasonló minták alapján mozogtak – de mindig teljes érzetű, elképesztően valószerű jövőkben és alternatívákban. Ezek az álmodott világok nem hordoznak semmilyen kompromisszumot, álom-jelleget. Ahogy a szemünk láttára alakulnak, az a valóságunk egyéb tálalásaival teljesen megfeleltethető. Az író a ma lehetőségeinek adott, kiválasztott és továbbgondolt köreiből tökéletes ma-érzetet teremt minden alkalommal a jövőbe, komolyan ügyelve a következményekre: a perifériákra is. A jövővíziói nem pöndörödnek fel a széleken – távlatuk van, komoly, továbbgondolható távlatuk. Gibsonnak tényleg nincs túl sok „története” – de eszelősen jól felrakott világokban történik a majdnem mindig ugyanaz. Pynchon nem csak annyival meredekebb, hogy nem csak egy storyboardja van - azaz a szokott kortárs elit- és kommersz történetmesélés adatcsomagjából jóval szélesebb spektrumban idéz be és meg, mint a (deklaráltan) sci-fi író pályatárs -, nemcsak a be- és megidézett utalástömeg hallatlanul finom egyensúlyban tartásától más minőség; mert mindehhez kapsz egy teljesen kifinomult, mondatok ritmusával, lüktetésével szinte popipari pontossággal operáló (és a Súlyszivárvány barokkos túlzásaitól mentes) stílust is.

Ami ráadásul humoros. Igazán vicces, könnyed és cool. Könnyen is olvasható (nemcsak Pynchon-i mértékkel könnyen), gördül – csak időnként zuhan valószínűtlenül riasztó érzetű, széteső-félben lévő, mégis épp e szétesettségben brutálisan pontosan átélhető gondolatmenetekbe. Mintha a szerző pontosabban érezné saját kora valószínűtlenségi mutatóit, pontosabban csípné el a határt, amin a szövege sem billenhet át, mint amennyire a Második Világháború odasült, szalonnabőrke-ízű, (rakéta)füstös megidézésekor. Jobban élvezhető a fantáziába csúszás ebben a közeljövő-zamatú (a szélein igencsak alternatív) jelenben, mint amennyire a (rettegésbe göngyölt) alternatív félmúltban – amaz nyögve-nyeletett, ez könnyen adja magát.

Mondom: humoros, vicces és cool – és szeptember tizenegy világáról szól.

Maxine Tarlow (már nem hites) csalásvizsgáló ügynök, (már nem hites) feleség és (teljes erőbedobással) anya egy régi filmes-dokumentátor ismerőse révén forró anyagokhoz jut a hashtánc, egy számítógépes-biztonságtechnikai gigacég érdekes viselt dolgairól, beletúrva picit Gabriel Ice, az aktuális (dotkomlufipukk utáni) informatikai cápa ügyeibe. Amerikában vagyunk, így (nyilván) belekerül ebbe a forró pakliba némi személyes érintettség (felvásárlással fenyegetett Szilícium-Köz-i haverok és Ice neje, Tallis, meg a polgárjogi aktivista anyós révén), bekerül némi bosszú (bár sokáig nem derül ki: ki, mit és miért bosszul meg, és kicsodán), némi nem kívánt kormányzati figyelem (republikánus érában - akik a kicsi államban hisznek - civil ügynökségeknek kiszervezve). New Yorkban vagyunk, tehát bekerül egy sajátos ízű szerelmes levél az Almához (az általam ismertek közül egyébként messze a legjózanabb), bekerül hatvan különböző összeesküvési elmélet, analóg kormányzati baromságoktól a Deep Archer-ig, a lenyomozhatatlan kockaálomig. Kockákról nemcsak kockáknak ekkora szerencsével kell írni: a fantáziáról az azt belakóknak, az ott berendezkedőknek is van mit mesélni (hátha maradt bennük némi távolságtartás) – de az igazi bravúr, ha olyanokat is befon ez a szövegháló, akik így nem érintődtek a virtuális terek által… Belekerül a szingularitás (jövőkutatói értelemben vett) küszöbének átlépés-érzete és a test nélküli (programtest-)tudat. S nem utolsó sorban: belekerül a Tornyok omlása, pátosz nélkül, mégse nyersen (csak úgy, mint amikor valaki a tarot-lapon látható ábrából nem a tűzre, a hulló kövekre, vagy a toronyból hulló szerencsétlenekre, hanem a kártyát tartó kézre koncentrál…).
 
Minden didaktika és pátosz nélkül. Nem jön irtó közel és nem rém hangos. Nagyon sokféleképpen retteg, tehát egyszerre van benne jelen a rettegő mindent kizáró önzése, és a legelemibb részvét. Így aztán képes sokrétűen megragadni azokat a napokat is, képes belefűzni azokat a napokat ebbe a New Yorknak írt, lekurvázástól sem mentes, őszinte szerelmes levélbe. Titkosszolgálat-titoktalanítási és összeesküvés-elméleti alapkurzust tart, de közben ugyanabban a beteg játékoktól hemzsegő mondatban mutatja fel az általam látott legőszintébb, sallangmentes aggodalmat. Anno azt írtam, a Súlyszivárvány kapcsán: …Ez az egyetlen és független én-helyzet a Zónában (a paranoiában): az én, akitől akar valamit a „világ”. Akivel „csinál” valamit. A valahová-tartozás ezt elviselhetővé strukturálja. Ez nem változott – csak a jelenben mérődik fel, és a hova-tartást bámulja aggodalommal telve. Nem változott, hogy itt is maradéktalanul jelen az ők és a mi. Még annyira sem pontosan kirajzolódó határok között, mint ahogy Tyrone Slotrop kalandjai folyamán, a Súlyszivárvány háborús közegében kontúrt kaphatott Művelet és Reprobáció – a szolgálat (ön)igazolt paranoiája és az azt szabotáló ellenerő paranoiája; de egy biztos, ezek a határok itt és most sem ott húzódnak, ahol bármilyen hivatalos nyilatkozat mutatja. Most is egy pontosan nem realizálható tengely köré csoportosul a mellékszereplők hadserege (seregei, kellett volna mondanom, Ők és Mi, erő és ellenerő, Művelet és Reprobáció, bárki színre lép, kiderül róla, ügynök, valamely hadseregé). A háború az első kötet végén „átalakul”, véget érése végetneméréssé, Zónává… Csak most az írónak van erre egy konkrét mondata: a globális terrorizmussal az emberiség naiv és paranoid fele is megkapta a maga véget nem érő háborúját.

Egyetlen terrorista (általában hitelességi kínokba fulladó) szerepeltetése nélkül. Eddig ez a könyv az idei év legfontosabb olvasása. Mert senki nem mutatta meg nekem ennyire zsigerig, hogy a társadalmainkat jelenleg érintő legmélyebb terror maga a rettegés. 

Kiadó: Magvető
Fordította: G. Horváth László

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...