Kicsit ütődöttnek éreztem magam,
amikor a Súlyszivárvány egykori, mindenféleképpen sokknak
tekinthető olvasása után egyszer csak
szemet vetettem a Kísérleti fázisra.
Azon a könyvön úgy gázoltam át, mint egy mocsáron: elválaszthatatlanul
egyszerre kínban és élvezetben tapicskolva, lassan, többször megpihenve, félbehagyva
az olvasást, rágcsálva a rághatatlan tartalmakat. Fel is készültem rá lélekben,
hogy újabb lápilidérc-követésre adom a fejem – nos, nem is tévedhettem volna
nagyobbat! Másféle élmény ez, könnyen gördülő, magát zabáltató: lidérckövetés
ugyan, de pixellel rajzolt és a mocsara New Yorkra emlékeztet. Ahol nem a
kíntól-élvezettől röhögök fel (harsányan olykor), hanem egyszerűen
megcsiklandoz a humora, ahogy a négyzethálós számozott utcákat csiklandozza az
atlanti szél.
Meredek állítás következik,
szinte pofátlan. Mintha a legnagyobb élő amerikai rettegő, Thomas Pynchon
olvasott volna egy kis William Gibsont. Nem a történet Gibsonos úgymond, hanem
az a („fantasztikus regényt” író szenzitív képességeit megidéző) könnyed
lazaság, ahogy közös valóvilágunkba beilleszkednek azok a finoman elemelt
fantáziajátékok, törés-szakadás nélkül odasimulnak az olvasásba azok a lehetőségek,
amelyek kizárólag (?) Pynchon fejében léteznek. Egyfelől ahogy egy pillanatra
sem tűnik fel olvasás közben a nettó kitaláció, a hozzárettegett tartalom – amíg
aztán rá nem keresnék arra az előttem ismeretlen együttesre, DJ-re, dalszövegre…
Másfelől ahogy a legtöbb gyanút keltő momentumról (amelyekben úgymond
jövőszagot éreztem) kiderült: az éppen a közelmúltból kibomló, mélységesen
meglepő jelen. Egyszer csak megéreztem, mennyire bizonytalan valójában a
jelenlétem, életidőnkről, valóságunkról való tudásom…
Will Gibson Perifériájáról írtam: …bármiről is beszélt, implantátumokkal
telipakolt, virtualitásban kolbászoló, médiavilági ötpercet kitolni vágyó,
globalizálódó márkák bűvöletéből szabadulni igyekvő különböző hősei hasonló
minták alapján mozogtak – de mindig teljes érzetű, elképesztően valószerű
jövőkben és alternatívákban. Ezek az álmodott világok nem hordoznak semmilyen
kompromisszumot, álom-jelleget. Ahogy a szemünk láttára alakulnak, az a
valóságunk egyéb tálalásaival teljesen megfeleltethető. Az író a ma
lehetőségeinek adott, kiválasztott és továbbgondolt köreiből tökéletes ma-érzetet
teremt minden alkalommal a jövőbe, komolyan ügyelve a következményekre: a
perifériákra is. A jövővíziói nem pöndörödnek fel a széleken – távlatuk van,
komoly, továbbgondolható távlatuk. Gibsonnak tényleg nincs túl sok „története”
– de eszelősen jól felrakott világokban történik a majdnem mindig ugyanaz.
Pynchon nem csak annyival meredekebb, hogy nem csak egy storyboardja van - azaz
a szokott kortárs elit- és kommersz történetmesélés adatcsomagjából jóval
szélesebb spektrumban idéz be és meg, mint a (deklaráltan) sci-fi író pályatárs
-, nemcsak a be- és megidézett utalástömeg hallatlanul finom egyensúlyban
tartásától más minőség; mert mindehhez kapsz egy teljesen kifinomult, mondatok
ritmusával, lüktetésével szinte popipari pontossággal operáló (és a Súlyszivárvány barokkos túlzásaitól
mentes) stílust is.
Ami ráadásul humoros. Igazán
vicces, könnyed és cool. Könnyen is olvasható (nemcsak Pynchon-i mértékkel
könnyen), gördül – csak időnként zuhan valószínűtlenül riasztó érzetű,
széteső-félben lévő, mégis épp e szétesettségben brutálisan pontosan átélhető
gondolatmenetekbe. Mintha a szerző pontosabban érezné saját kora
valószínűtlenségi mutatóit, pontosabban csípné el a határt, amin a szövege sem
billenhet át, mint amennyire a Második Világháború odasült, szalonnabőrke-ízű,
(rakéta)füstös megidézésekor. Jobban élvezhető a fantáziába csúszás ebben a
közeljövő-zamatú (a szélein igencsak alternatív) jelenben, mint amennyire a
(rettegésbe göngyölt) alternatív félmúltban – amaz nyögve-nyeletett, ez könnyen
adja magát.
Mondom: humoros, vicces és cool –
és szeptember tizenegy világáról szól.
Maxine Tarlow (már nem hites)
csalásvizsgáló ügynök, (már nem hites) feleség és (teljes erőbedobással) anya
egy régi filmes-dokumentátor ismerőse révén forró anyagokhoz jut a hashtánc,
egy számítógépes-biztonságtechnikai gigacég érdekes viselt dolgairól, beletúrva
picit Gabriel Ice, az aktuális (dotkomlufipukk utáni) informatikai cápa
ügyeibe. Amerikában vagyunk, így (nyilván) belekerül ebbe a forró pakliba némi
személyes érintettség (felvásárlással fenyegetett Szilícium-Köz-i haverok és
Ice neje, Tallis, meg a polgárjogi aktivista anyós révén), bekerül némi bosszú
(bár sokáig nem derül ki: ki, mit és miért bosszul meg, és kicsodán), némi nem
kívánt kormányzati figyelem (republikánus érában - akik a kicsi államban
hisznek - civil ügynökségeknek kiszervezve). New Yorkban vagyunk, tehát bekerül
egy sajátos ízű szerelmes levél az Almához (az általam ismertek közül egyébként
messze a legjózanabb), bekerül hatvan különböző összeesküvési elmélet, analóg
kormányzati baromságoktól a Deep Archer-ig, a lenyomozhatatlan kockaálomig. Kockákról
nemcsak kockáknak ekkora szerencsével kell írni: a fantáziáról az azt
belakóknak, az ott berendezkedőknek is van mit mesélni (hátha maradt bennük
némi távolságtartás) – de az igazi bravúr, ha olyanokat is befon ez a
szövegháló, akik így nem érintődtek a virtuális terek által… Belekerül a
szingularitás (jövőkutatói értelemben vett) küszöbének átlépés-érzete és a test
nélküli (programtest-)tudat. S nem utolsó sorban: belekerül a Tornyok omlása,
pátosz nélkül, mégse nyersen (csak úgy, mint amikor valaki a tarot-lapon
látható ábrából nem a tűzre, a hulló kövekre, vagy a toronyból hulló
szerencsétlenekre, hanem a kártyát tartó kézre koncentrál…).
Minden didaktika és pátosz
nélkül. Nem jön irtó közel és nem rém hangos. Nagyon sokféleképpen retteg,
tehát egyszerre van benne jelen a rettegő mindent kizáró önzése, és a
legelemibb részvét. Így aztán képes sokrétűen megragadni azokat a napokat is,
képes belefűzni azokat a napokat ebbe a New Yorknak írt, lekurvázástól sem
mentes, őszinte szerelmes levélbe. Titkosszolgálat-titoktalanítási és
összeesküvés-elméleti alapkurzust tart, de közben ugyanabban a beteg játékoktól
hemzsegő mondatban mutatja fel az általam látott legőszintébb, sallangmentes
aggodalmat. Anno azt írtam, a Súlyszivárvány
kapcsán: …Ez az egyetlen és független
én-helyzet a Zónában (a paranoiában): az én, akitől akar valamit a „világ”.
Akivel „csinál” valamit. A valahová-tartozás ezt elviselhetővé strukturálja.
Ez nem változott – csak a jelenben mérődik fel, és a hova-tartást bámulja
aggodalommal telve. Nem változott, hogy itt is maradéktalanul jelen az ők és a mi. Még annyira sem pontosan kirajzolódó határok között, mint ahogy
Tyrone Slotrop kalandjai folyamán, a Súlyszivárvány
háborús közegében kontúrt kaphatott Művelet
és Reprobáció – a szolgálat
(ön)igazolt paranoiája és az azt szabotáló ellenerő paranoiája; de egy biztos,
ezek a határok itt és most sem ott húzódnak, ahol bármilyen hivatalos nyilatkozat
mutatja. Most is egy pontosan nem realizálható tengely köré csoportosul a mellékszereplők hadserege (seregei, kellett
volna mondanom, Ők és Mi, erő és ellenerő, Művelet és Reprobáció, bárki színre
lép, kiderül róla, ügynök, valamely hadseregé). A háború az első kötet végén
„átalakul”, véget érése végetneméréssé, Zónává… Csak most az írónak van
erre egy konkrét mondata: a globális terrorizmussal az emberiség naiv és
paranoid fele is megkapta a maga véget nem érő háborúját.
Egyetlen terrorista (általában
hitelességi kínokba fulladó) szerepeltetése nélkül. Eddig ez a könyv az idei év
legfontosabb olvasása. Mert senki nem mutatta meg nekem ennyire zsigerig, hogy
a társadalmainkat jelenleg érintő legmélyebb terror maga a rettegés.
Kiadó: Magvető
Fordította: G. Horváth László
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése