2016. november 25., péntek

Utazás a világzene körül

A 15. (tavalyi) WOMEX Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően... Ezek a lemezek még ott, a rendezvényen kerültek a birtokomba, és meglehetősen sokat vártak rá, hogy végre az Ekultura és a saját blogunk olvasói számára is foglalkozzak velük. Talán pont azért, mert a szívemhez nőttek, nagyon nehéz volt írni róluk - s talán azért is, mert akkor, azon melegében nem volt érkezésem szavakba önteni a meglepetésem és az örömem. S minél tovább halogattam az ismertetők megírását, annál jobban látszott a tény is: valójában nem vagyok elég felkészült hozzá, hogy ezeket a remek zenéket méltassam. Végül aztán erőt vettem magamon, hogy legalább ajánlani merjem őket... 



Kísérletező, bátor, és hallatlanul változatos. Három dolog, amit nem gondoltam, hogy két cimbalmos együtt-játékára mondanék először, ha kérdeznének róla. Balogh Kálmán játékhoz  állását a boldogan vállalt nép- és cigányzenei alapok tiszteletben tartása mellett az első pillanattól jellemezte a határok feszegetése, sokakkal és sokféle zenét játszott, ahova a cimbalom csak odafért: a ragtime-tól egészen a kis, ismeretlen, műkedvelő zenekarokig. Lukács Miklós pedig amellett, hogy a kortárs klasszikus zenébe írt cimbalomszólamokat neves klasszikus zenekarokban adja elő, résztvevője és alakítója például Borbély Mihály Balkán Jazz Projektjének, zeneszerző, alapvetően kortárs irányba, a jazz játékmódjába tett többször üdítő utazásokat a hangszerén. Két kiemelkedő képességű zenész, ugyanazon a kellően bonyolult, árnyalt hangzásokat lehetővé tevő hangszeren…

Valódi két dudás egy csárdában helyzet lehetne – egyszerűen gyönyörű, hogy az első pillanattól kezdve mintha kizárólag azon versengenének: hogy hozzák helyzetbe a másikat. Erős szólistaalkatú előadók lévén az első, ami feltűnhet, ha élőben hallod őket: ez a mélységesen tiszteletre méltó egymásra figyelés. Az összemosolygások. És persze: a feldobált labdák boldog leütögetése mindkét részről. Pedig nem egyszerű anyag a Cimbalomduóé, megpörgetett népzenétől kortárs jazzszerzeményeken át a „Szomorú vasárnap” érzékenyen vezetett, finom zengetéséig kalandoznak zenei múltban és jelenekben – az egymáshoz gyakorolt pompás részeken túl bátran improvizálva, egymásra-reagálva, bízva a másik arányérzékében… Egy interjúban Lukács Miklós megemlítette, hogy a második album nehezebben született meg, mint az első – nos, ezt nem lehet hallani rajta. Élmény meghallgatni őket felvételről – de Balogh Kálmán és Lukács Miklós duója azért valójában élőben az igazi!

Kinek ajánlom: elsősorban azoknak, akik szeretik a hazai népzenei ízeket modern, jazz-köntösben is – és akik szeretik a cimbalomban rejlő lehetőségeket.



A WOMEX-nek köszönhetően csodálkozhattam rá; el is kellett gondolkodnom miatta, valójában mit is értünk világzenén – hiszen ez egy hamisítatlan, a változások lehetőség szerinti kizárásával megőrzött, mindmáig ápolt tradíció. Az egymásra-hatásokból táplálkozó rétegét - az egykori kínai kulturális behatás nyomait - ugyanúgy eltemette az idő, mint a min’jo stílusú japán shamisen-játék esetében. Az ápolói a hagyományt tisztelik benne, az örökség-jelleget. Azt, amit egykor jelentett, nyilván jelenti ma is, de elsősorban a Koreai identitás önmeghatározó rétegeként – egy modern gyászoló koreai számára a halott lelkének elengedését segítő szertartás mellé avagy akár helyett odasorakozhatott mindaz, amit a modern világban létezés kényszere szül avagy szülhet. Nem tudom, eljutott-e ez a szépen ápolt hagyomány oda, ahova a magyar népzene nem egy eleme – hogy a saját közegében is egyfajta egzotikum. Innen nézve – a WOMEX színpadának legtávolabbról érkezett vendégére csodálkozva számunkra lenyűgöző egzotikum, valóban.

Hiszen mi nem ismerjük az „odaadás” formáit, a színpadon történtek jelentését, s mégis, odaadó figyelemmel nézzük, ami történik. Lenyűgözve, olykor megérezve a humort, azt a fanyar bölcsességet, amely az elengedést is maga teljességében képes látni. A keleti színpadi muzsika valamilyen értelemben mindig színház is – nemcsak a jinndo sitgim gut szertartás jelenik meg dramatizálva, minden előadott dal megkapja a maga apróbb-nagyobb színi jelenlétét is. Amit én külön élvezettel figyeltem: mennyire tiszteli a kelet zenéjének alapját nyújtó ritmus- és alaphangszerek játszóit maga a színpadkép! Ők vannak középpontban, a csanguu és kkvenggvarina dobok játékosai, a bambuszfurulyák és pengetős hangszerek szólistái úgy veszik körül őket, ahogy a zenében indázzák körül a szólisztikus elemek, az ének az alaplüktetést…

Kinek ajánlom: bárkinek, aki hajlamos a komfortzónáján túl merészkedni – mindenképp érdemes képpel és hanggal ismerkedni az együttessel, jelentősen többet ad…



Javier Paxariño régóta ismert és elismert játékosa a spanyol gyökerű világzenei játéktérnek, felsorolni is nehéz, hány csodálatos zenei projektnek volt megalkotója, részese, meghívottja, dédelgetett húzóneve. A granadai születésű fuvolás-szaxofonművész a karrierje kezdetén az egykori mór zenei hagyomány jazz-színtérbe vonásán ügyködött, közreműködött Federico Garcia-Lorca A csodálatos vargánéjának zenés-táncos színrevitelében, részt vállalt a Radio Tarifa számos felvételén és koncertjén (miközben önálló albumok egész sorát jelentette meg különböző játszótársakkal, köztük az ihletett Temurát Glenn Velezzel…). Idő kérdése volt, mikor sodródik mellé néhány zenész, aki ugyanúgy és ugyanarra kattan – nos mostanában így turnézik, a saját triójával, állandó zenésztársakkal: Josete Ordonez gitárossal, és az ütős Manu de Lucenával, s így jutott el tavaly a Womex keretében Budapestre is.

Ezt mindenképpen hallani kell! Minden koncerten finoman tovább alakuló zeneszövet, egész spanyolhon zenei hagyományának szelíd tükre a 2014-ben kiadott lemez, a Dagas de Fuego Sobre el Laberinto; van itt minden, spanyol vágánsdaltól és tengerésznótától jazzköntösbe tekert flamencoig, szefárd finomságoktól Rabih Abou-Khalil úd-játékát szaxofonba csalogató feldolgozásig – a dolog, ami a fülünkbe mászik egyszerre egy sokféle hatás járta vidék zenehagyománya, és mindaz, amit a három zenész a maga kedve szerint hozzárak. Paxariño olyan, amilyennek a faunokat képzelem, Ordonez lazán vált lantról vonósra, majd vissza gitárra, játékmódokból bogozva könnyű kézzel jól felismerhető sajátvilágot, de Lucena meg mintha soha nem lenne egyedül a dobok mögött… mindenképpen hallani kell, és legalább egyszer élőben. Mert amit a felvételek sávjai, a stúdió lehetővé tesznek, azt bátran használt modern technikával, looppal cseni a színpadra is a trió, feltárva a felépülését is e zenéknek – mint mondtam, minden koncerten tovább finomuló zeneszövet ez, az egymással beszélgető zenészek estéről estére újrafogalmazzák egymásnak is a mondanivalót.

Ők mindezt mediterrán jazz-nek hívják – én nem a nevére vagyok kíváncsi, hanem újra és újra erre a zenére. Nekem varjak késéles tollai repülnek a Landrón y kumardji szaxofonalapja fölött, beköltözöm Mandópolisba, újra és újra elnyel a Laberinto… és nagyon szeretném még élőben hallani őket, szeretném hallani, hová bokrosodnak az új dalcsírák, legalább annyira közelről szeretném hallani őket, mint itthon, a Womexen, ahol fogalmam sem volt, mi következik, amikor a színpadra léptek, de odagyökereztem e zene elé, és megszűnt számomra minden egyéb, idő, lehetőségek, egyéb varázslatok – nem engedett el, amíg tartott, és ezt nagyon jó volt érezni: a pillanatot, ahogy a legnagyobb örömmel csak úgy telik.



Damir Imamović lázadó. Ezt nem gondoltam volna – hogy ennyi színe van a sevdalinkának, hogy egy ilyen erősen hagyományba ágyazott, kultúrával körbejárt, nagy tisztelettel életben tartott és meglehetősen ősi zenében így néz ki a lázadás… hogy ne mondjam, ilyen kevésen múlik. Szerintem ez az erősen hagyományozott, kanonizált zene nem elsősorban a ténytől modernizálódik, hogy Imamović és zenészei nem ragaszkodnak a népi hangszerek szigorú használatához, hogy bátran elektronikához nyúlnak, sokkal inkább attól, ahogy játszanak a játékmódokkal az új játékszerek tágabb lehetőségein át, ahogy a megváltozó alapra az énekes is bátrabban engedi rá a maga érzelmes értelmezését – ami nem is teljességében a magáé, hiszen zenei kutatásait tükrözi. A sevdah bosnyák nemzeti kincs – el lehet képzelni, mennyire botránynak érzik a többi „őrző” az efféle elhajlást.

Holott minden hagyomány ettől él. Ez a török időktől folyamatban tartott örökség is attól élt, attól maradhatott „folyamatban”, hogy korokon át be- és elfogadott hatásokat, hogy invencióval teli zenészek időről időre el merték játszani kicsit másképp. Tény, esetünkben a lázadás pont ez a kicsit másképp, pont az a szuverenitás, ami süt Damir Imamović és zenekara hozzáállásából. Minden hagyomány ettől marad élő – ha valaki a tiszteletteljes ismétlésen túl belelélegzi a saját lelkét, ha észreveszi a rokon zenei környezet nyújtotta egyéb lehetőségeket, amivel kiemelhet-nyomatékosíthat, vagy eltakarhat-simíthat számára lényeges elemeket a tanultból. Imamović ehhez megtalálta a megfelelően bátor zenészeket Nenad Kovačić és Ivan Mihajlović személyében, s így lehet együttesével a saját kulturális közegében botrány.

Hiszen a Balkán egymásra haragvó szoros szomszédságai önmeghatározásuk sarokköveiként tekintenek ezekre az apró különbségtételekre - egy hangszer játékmódjában akár -, amelyek a sevdah születésekor e formában korántsem voltak ennyire lényegbevágók. A Sevdah Takht már a névválasztásával ez ellen tüntetett – kiválasztva a perzsa eredetű szót, amely a környező népek és népcsoportok számára is nagyjából ugyanazt jelenti. Hiszen e zenei forma első megcsontosodása idején (a közös, oszmán uralom jelenlétében) nem ezek a különbségek voltak lényegesek. Damir Imamovićot a sevdah közös gyökerei érdeklik a leginkább, és veszi a bátorságot, hogy kortárs eszközökkel ássa ki őket. Milyen érdekes, ha végiggondoljuk: így válhat lázadás a hagyomány valódi tiszteletéből. Én egyszerűen csak szeretem hallgatni…



Ez kérem a nép- és világzenei Cream. Mondjuk úgy, a középkori vándortrubadúrok hagyományait tiszteletben tartó változat. Az okszitán mandolinos Sam Karpenia, Ulas Özdemir, a török baglama-játékos, és Bijan Chemirani az ütőknél egyenként, különböző formációkban és önálló jogon is élettel töltött már nem egy, nem két helyen mediterrán világzenei színpadot – együttzenélésük érdekesen sorsszerű véletlenek összjátékának köszönhető; mindenesetre a sors ez esetben olyan paklit kevert, amelyben csupa ász van…

Ami meg is látszik a közös produkción. Egymást folyamatosan kihívó, rokon hangulatú ének- és hangszeres szólamok vívnak itt vértelen, gyönyörű küzdelmet, csupa világnak feszülő zenei mellkas – egykori háborús és kulturális ellenfelek találják meg egymásban a rokon kivagyi-vonást. Valahol elképesztő, hogy a folyvást ellenpontozó ütő-játékra egy mandolin és egy baglama micsoda feszültséget képes generálni, mennyi tüzet… A játékosok folyvást kihívják egymást – hogy végül kiegyezzenek a döntetlenben. Hiszen közben egymásra mosolyognak, hiszen elismerően bólintanak a méltó kihívást hallva. Lovagkori zene, az egykori ideálok attitűdjével, egyszerre két (olykor több) hagyományt idéz meg, megmutatni bennük e legmélyebben közöset, a pontosan ugyanolyat. Okszitán ének és török kántálás, egymástól  térben, tőlünk időben távoli – mégis egymásra, s egymásban magára ismerhet.

Egyszerűen gyönyörű. Nem mindig hangol magára, nem mindig engedem, hogy befonjon, mert tényleg vele feszülök én is. De megtanulhatom belőle, hogyan nem engedem el a vitát, a vitában a másikat, hajtva a győzelmet, akárcsak a másik – holott ez a közös teher bennünk, ez a győzelemvágy, hogy eluraljuk a másik világát. Egyszerűen gyönyörű, ahogy ebből az eluralásból nem lesz semmi a dalaikban – ahogy végül egybefonják (ha mást nem képesek) akár az engesztelhetetlenséget, a haragot. Egyszerűen gyönyörű, ahogy értik egymást a szerelemdalokban, ahogy perben, haragban, szerelemben végül valójában egymás játékában gyönyörködnek. Ez is egyfajta engesztelődés – a közös zenélésen át.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...