2016. december 22., csütörtök

Legendás állatok és megfigyelésük – Film

Nehéz előítéletek nélkül viszonyulni ehhez a „Harry Potter nélküli Harry Potter filmhez” – nekem se sikerült. Ez sem. Ahogy a kvázi-folytatás dráma esetében, a filmmel szemben is erősen szkeptikus voltam. Nem értettem, miért van szükség erre – persze az aranytojást tojó tyúkocskáról nem szükséges mesélni, én is ebben a világban élek. De messze nem volt szimpatikus hogy előrángatták a kalapból a legközönségbarátabb mellékes szereplőt és az ő hihetetlen kalandjait, az meg pláne nem hogy erre is sorozatot kívántak építeni már azelőtt, hogy az első film egyáltalán vászonra került volna. És akkor még a főszereplővel szembeni ellenérzéseimről nem is beszéltünk…

Na de ennyi elég is a fanyalgásból mert a Legendás állatok úgy söpörte el az előítéleteimet ahogy az a nagykönyvben meg van írva – én magam lepődtem meg a legjobban azon, mennyire jó élmény volt. Simán működik mint önálló film és számomra ez a legfontosabb szempont – persze ott van a varázsvilág mint már valamennyire ismert háttér és akadnak utalások régi ismerősökre, de egyáltalán nincs az az érzésünk, hogy kétórányi Roxfort-utánérzést nézetnek velünk. Nagyon jót tett nem csak ennek a filmnek, hanem az egész HP-franchise-nak is hogy más korba és másik kontinensre helyeződött a történet: ezzel olyan mértékben tágult az ismert „HP világ” és annyi további lehetőség nyílt, hogy rögtön létjogosultságot nyer az a tervezett öt rész.

A korszakkal amúgy nehéz is mellélőni: Amerika és a húszas évek, jazzkorszak és forrongás, társadalmi változások és fojtogató előszelek – bármilyen sztorinak csak javára válik egy ilyen háttér, az viszont igazi meglepetés, hogy milyen jól sikerül vegyíteni a boszorkányság sajátos világával. Bezárkózó varázslók, gyanakvó magnixok (az amerikai muglik), Salem hagyományait majmoló új boszorkányüldöző szekták, szigorúbb varázsvédelmi törvények, a megsértőikre kiszabott halálos ítéletek (no igen, ez már nem a Roxfort ahol büntetőpont jár a kihágásért) és éjszakai klubban üzérkedő félvilági mágiahasználók.


Ebbe a sajátos világba érkezik - alaposan megbűbájolt bőröndjében egy állatkertnyi fura szerzettel - a bogaras tudós, Göethe Salmander – hogy aztán felforgassa New Yorkot; magára haragítsa az Egyesült Államok Varázskongresszusának elnökét és legfőbb aurorát; magával rángasson egy rosszkor rossz helyen lévő muglit és egy túlbuzgó önjelölt nyomozó-boszorkányt és leleplezzen egy sötét erőt. Salmander itt még nem az a tudós, akit az általa jegyzett tankönyv alapján elképzeltünk, inkább csak egy pályája elején lévő kétballábas, nagyranőtt gyerek, aki sokkal jobban érzi magát imádott varázslényei mint embertársai körében és bármit megtenne, hogy megóvja őket tőlünk. Bármilyen idétlen és bármennyire irritálna minket a való életben egy hasonló karakter, nem lehet nem imádni ahogy bólintért dédelget, párzási táncot jár egy orrszarvúnak vagy enyveskezű furkászt üldöz a fél városon át.

A filmmel szembeni legnagyobb kifogás egyébként épp ez lehet: nem nagyon szól másról, mint arról hogy varázslényeket üldözünk a városon át és jókat kacarászunk közben. Ugyan felvázolódnak nagyobb ívű konfliktusok, érdekes lehetőségeknek ágyaznak meg a készítők a boszorkányüldözőkkel és Grindelwald színre lépésével, de mindkét szál csak ígéret marad, alapozás a további részekre. Ahogy a valóban nagyon ígéretes amerikai varázsvilág is kibontásra vár még – sokkal több van ebben a szubkultúrában is mint amennyit egyelőre láthattunk. Ami a legérdekesebb lesz számomra ebben a sorozatban, hogy sikerül-e egyensúlyba hozni a felvázolt komolyabb konfliktusokat és a főszereplő alapvetően humoros, nemritkán gyermeteg kalandjait – valahogy nem érzem még azt, hogy Göethe Salmandernek helye van a varázslóháborúkban. Persze az is lehet, hogy más irányba folytatják a történetet és megyünk vele kalandozni a világ körül, ez esetben viszont zokon venném a meglebegtetett drámai szálakat.


De hogy időzzünk még egy kicsit Salmandernél és az ő kisebb-nagyobb társainál: megvettek kilóra. A film végére még Eddie Redmayne-t is majdnem el tudtam viselni (azt bármikor elismerem, hogy ezt a szerepet mintha rászabták volna) – de sokkal jobban bírtam a kettő-négy-soklábú kísérőit. A mágusok közé csöppent és végig tátott szájjal csodálkozó mugli Jacob Kowalsky és a butuska szőke karakterét boszorkányosan kimaxoló Quennie párosa imádnivaló, az önmagában szürke és jelentéktelen, de legalább mindenbe orrát beleütő Tina tökéletesen illik bogaras tudósunk mellé, kapunk néhány kellően borzongató és karakteres gonoszt, a lények meg… Hát ők egyszerűen szupercukik. Nem hiszem, hogy akad olyan HP rajongó, aki e film után ne akarna azonnal beszerezni egy bólintért vagy egy furkászt. Esetleg egy láthatatlan lajhárt. Mégiscsak róluk szól ez az egész: tök mindegy, hány filmnek alapoznak még meg, tök mindegy, micsoda nagyívű konfliktusok vázolódnak fel, mit spekulálunk össze arról, kinek milyen szerepe lesz a Grindelwald elleni harcban – a végén úgyis csak a varázslatos lényekre emlékszünk. És őket néznénk még szívesen akárhány részen keresztül…


2 megjegyzés :

PuPilla írta...

Örülök, hogy annak ellenére magával tudott ragadni, hogy nem bíztál benne annyira. Azt hiszem nekem már maga az, hogy Rowling írja tényleg, garanciát jelentett. Plusz eleve előny volt még hogy én szerettem eddig is Redmayne-t. :) Kicsit pont hogy most csalódtam, hogy valamelyest beleragadt a hawkingi szerepébe, és itt is néha az köszönt vissza az introvertált és fura, kicsit autisztikus vonásokkal is rendelkező Salmander képében. Mindenesetre nekem tetszett az egész, a látványvilág is, az utánérzések, és a történet is. A kisebb és nagyobb konfliktusok egyaránt. Valahogy az jutott eszembe, ahogy írtad ezt a komolyabb dráma vs. állatka kergetés dolgot, és azt, hogy mindez hogy kerül egyensúlyba majd a továbbiakban, a háború és a Grindelwald elleni harcban, hogy tulajdonképpen a HP-ben is simán egyensúlyba került egy rettentő komoly jó és rossz konfliktusáról, összecsapásáról szóló epikus kaland, halálesetek a bimbózó szerelmekkel, első csókokkal, Ron poénjaival... A Weasley Varázsvicc Vállalat meg ugye pont a sötét időszak legsötétebbjében indul szinte, és mégis helye van, mégse érzed azt, hogy hogy a viharba kerülnek most ide törpe golymókok?
Szóval én nem félek az egyensúlytól, és nagyon várom a későbbi részeket, akár lényekre, akár Grindelwaldra lesz jobban kihegyezve minden. :)

Ilweran írta...

Nekem már semmi sem jelent garanciát semmire, mindennel szkeptikus vagyok :) Így legalább pozitívan csalódhatok.
Érdekes amit írsz, de nekem a HP esetében is végig sántított a gyerekes ökörködés az epikus jó-rossz harc mellett, szóval ez még mindig kérdéses. De reméljük a legjobbakat. Azóta olvastam olyat is hogy nem biztos, hogy Salmander lesz a folytatások középpontja, ki tudja merre kanyarodik ez még.
Egyébként róla sokszor a Weasley tesók jutottak eszembe :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...