2017. október 20., péntek

Rohinton Mistry: India, India – A Fine Balance

Kényes egyensúly…

Mennyire más ez a cím, ugye? Rohinton Mistry nagyregénye az egyik legfájdalmasabb félrepozicionálás, amivel az elmúlt években találkoztam. Nézzetek csak rá erre az egzotikus-romantikusra hangolt borítóra, meg a jópofáskodó címre. Mit várnátok? Emlékszem, amikor megjelent, 2007 táján, a fátyolos romantikusok robbanása idején, nagyjából bármit el lehetett adni egy kis keleti egzotikummal. Az Ulpius meg élen járt ebben, naná. Mistry könyve is szépen illeszkedett a sorba. Hogy nem volt akkora siker, nyilván annak köszönhető, hogy aki leheletfinom keleti romantikára vágyott, kétszáz oldal után félredobta (mint az én példányom előző tulajdonosa, aki épp eddig jutott). A valódi közönségéhez meg vélhetően nem jutott el, köszönhetően a félresikerült kiadásnak. Anno hegyekben állt a raktárakban – hogy mi lett a sorsa az Ulpius szétesése után a több raklapnyi könyvnek, ki tudja. Ma meg alig lehet hozzájutni antikvárban, pedig… Ha az olvasók tudnák, mi ez, lenne rá kereslet. Megérdemelné, hogy rátaláljon egy új kiadó és méltó köntösben, alaposan kozmetikázott fordítással újra piacra dobja. (Most látom, hogy Mistry másik három könyve is megjelent magyarul – sajnos egyik sem kapta meg a méltó körítést.)

India legújabb kori történelme jószerivel ismeretlen az európai olvasó számára – hisz mit tudunk mi valójában Indira Gandhi miniszterelnökségéről és az általa bevezetett Szükségállapotról? Nálunk (és szerte a „művelt” nyugaton…) India modernizálódásához kötik a nevét – ám a modernizáció áráról hallgatnak a történelemkönyvek. A nyomortelepek Indiája, a máig élő kasztrendszer Indiája, a vallási villongások Indiája, a túlnépesedéstől fuldokló India rejtve marad előlünk. Ami elfedi: a misztikum, a nyomoron átívelő életszeretet, a színek, ízek, dallamok forgataga. A valós nyitás a nyugat felé, a lassú modernizálódás, az olcsó, de eszes munkaerő, az indiai IT szakember, aki a vonal túlvégén bejelentkezik. Bollywood remekei az összes színes klisével. Az ízig-vérig feelgood Gettómilliomos, ami szentimentális mesét rittyent a gyerekeket megvakító koldusmaffia és a szarban turkáló utcakölkök köré. De mi van a mese mögött?

Rohinton Mistry elénk tárja a se nem misztikus, se nem szentimentális, se nem idealizált Indiát. A kivételek mögött álló pár százmillió Indiáját. A kiszolgáltatott helyzetben lévő tömegek mindennapjait, azt a kényes egyensúlyt, amiben ott a lehetősége annak, hogy másnap a piacról se szó, se beszéd elhurcolnak kényszersterilizálásra, hogy letartóztatnak mert rosszkor rossz helyen vagy rossz társaságban, hogy kilakoltatnak, hiába fizeted a lakbért, mert a háziúrnak olyan kedve van, hogy meggyilkol a földesúr mert csamár létedre valóban szavazni akarsz a választáson; de ahol ott a hajszálvékony esély arra is, hogy meghúzd magad, ne kerülj senki szeme elé, és akkor talán, de csak talán leélhetsz egy boldog életet. A kényes egyensúly a boldogságé: van ebben a könyvben, az ábrázolt indiai néplélekben valami elemi hit, ragaszkodás az élethez, elpusztíthatatlan boldogságvágy, ösztön, amivel a legnyomorultabb helyzetben is megtaláljuk a kapaszkodót. Bosszantja az én oly civilizált európai szemem, amikor a csecsemőként megnyomorított koldus jótevőjeként csodálja a szerencsétlenjein élősködő Koldusgazdát? Hogyne. Földhöz tudnám vágni a könyvet az egyik oldal kegyetlensége és a másik egetverő ostobasága miatt. Ugyanakkor ott van, mindig ott van az elképesztő életszeretet ami még ezeknek a legnyomorultabbaknak is felragyogtatja az arcát egy jó szóra – amit mi oly könnyen dobunk el magunktól. Hogy lehet, hogy képesek elviselni? Hogy lehet, hogy továbbmennek, próbálkoznak, hisznek benne, hogy lehet jobb, amikor újabb meg újabb megnyomorító (szó szerint) pofonokba futnak bele? Hogy nem dobják el maguktól az életet? Miért ragaszkodnak hozzá? Mi ez az irtózatos életszeretet, ami hajtja őket? Miféle hit képes erre? Több száz oldalon keresztül elmélkedsz a roppant civilizált, roppant európai, misztikumtól fosztott nézőpontodból – aztán akkora pofont ad a könyv az önérzetednek, hogy a fal adja a másikat.

Díná, a fiatalon megözvegyült varrónő, Mánék, a szépreményű főiskolás fiú, és a két kasztjából kitörő szabó, Ísvar és Ómprakás története valóban döbbenetes erejű, örökérvényű történet egymásrautaltságról, barátságról, emberségről, arról, hogy felül lehet és felül kell emelkednünk önmagunkon, hagyományokon, kaszthatárokon, törvényi és önkényes előítéleteken, mert ez az egyetlen módja annak, hogy emberhez méltón éljük életünk. Nem külsőségekben. Nem a társadalom által jóváhagyva. Nem sikerekben gazdagon. Hanem ahol igazán számít: ott benn. Ahol a szív, lelkiismeret, tudat, hit lakik. Ahogy tetszik. És persze történet arról, hogy nem mindenkinek sikerül. Hogy aki a legsikeresebben menekül ki a saját korlátai közül, az tudja a legkevésbé elviselni, mivé lett. Hogy nem tudod, mikor szakad el a szál, ami megtartja az egyensúlyt.

Súlyos témái és döbbenetes ereje ellenére egyáltalán nem olvasópróbáló regény. Kifejezetten olvasmányos, gyorsan fogyasztható, valójában roppant szórakoztató mű. Mistry élvezettel mesél: az első kötetben a kényszerű egymásra találással párhuzamosan ismerjük meg a négy főszereplő és családjuk életét, múltját, traumáit – kis szigetek ezek a mesék a hömpölygő történetben. A tragédiák ellenére sem nélkülözi a humort, ami itt nem divatosan ironikus, sokkal inkább vaskos és élettel teli, miként egy falusi kocsmában – és a szeretetet, ami évtizedes sértettség ellenére is összefűz testvéreket, ami hajtja a nagybácsit, hogy életét arra áldozza, hogy kárpótolni próbálja unokaöccsét, akinek kivégezték egész családját, ami vallási ellentéteken keresztül egy életre adósává tesz annak, aki megmentette az életed. Ami viszont egy morzsányi sincs benne, az a szentimentalizmus. Mistry nem ad kibúvókat. Nem rejti fátyol mögé a borzalmat. Nem segít eltávolodni az olvasottaktól. Nem hat meg. Zsigerekig hatol, olyan fullasztó, döbbent csendbe burkol, ami után nincs feloldozás. Nem tudsz sírni a könyvön – csak a néma düh van és alkattól függően a tagadás. Mondhatod magadnak, hogy ez csak fikció. Hogy ilyen nincs is. Menekülhetsz a biztonságos kis világod falai mögé. Ha ezt akarod, Mistry nem a te íród. Iszonyúan felzaklató, zseniális, de borzalmas olvasmány. Ami után azonnal olvasnám a szerző többi művét.


Kiadó: Ulpius
Fordító: Csikós András

2017. október 18., szerda

Arnon Grunberg: Mibácsikánk

Én nagyon szeretem Arnon Grunberg irtózatos kiábrándultságát belőlünk – mert mindig megkínoz, de a belém akasztott kérdései erejével; azaz valójában én kínzom meg magam, ahogy a könyvei hatására előpakolom az elme fiókjai mélyére száműzött, az életemben tudomásulvétel nélkül elviselt ellentmondásokat, önmegvezetéseket és kegyes hazugságokat. Mintha az írót ez az eldugdosott „mindennek a vége” érdekelné, az ellentmondások, önmegvezetések és kegyes hazugságok útján járó emberek útjának vége. Ettől volt annyira szívet tépő a Tirza (máig érzem…) és ettől volt szinte elviselhetetlen A betegség nélküli ember – hogy a végét járó emberség útján járó emberek rajzában a magam útjának (lehetséges…) végére ismertem. Ez a maga szigorát el nem eresztő holland író mindig megkínoz a szavaival – de mindig megköszönöm neki, azzal áltatva magam, hogy tanulok belőle.

Most egy elképzelt Dél-Amerikába utaztat – egy elképzelt demokratúra elképzelt gyermekének életpályarajzát követi a túra. Megnézhető közelről nézve, olykor túl közelről nézve, olykor szinte elveszve a részletekben. Így szól az első fejezet, a Lányszöktetés első mondata: Lina Sinani Huanca szülei gyilkosának nem lehetett gyereke, ezért döntött úgy, hogy örökbe fogadja a kislányt. Anthony őrnagy, aki a gyanús elemek letartóztatását foganatosította volna, a menet közben félrecsúszott akció végén örökbe fogadja a foganatosítás egyetlen túlélőjét: Linát. Ez a regény az első pillanattól morbid táncot lejt a hiteltelenség szakadékának szélén, így, ahogyan a fejezet címe, az első mondata és annak kibomló értelme táncol az olvasó idegzetén. Folyamatosan belenghet az érzés: ahogy Móricka elképzeli… ahogy Arnon Grunberg elképzeli azt ami egy sűrűn diktátorjárta kontinensen történt, éppen történik és történni fog. Holott valójában nem ezt képzeli el – valójában minden apró, művinek tűnő elemnek időn kívüli jelentőséget ad, hogy minek a vetülete.

Mert Anthony, a felesége, s a tábornok művilága az adott helyen (s a regényi kereten) messze túl mutató kultúratükör. Ide fonnyad a kultúránk – és csak a fonnyadás módja különböztet. Indokolatlan, betáplált vágyakká fonnyad, az elit identitászavarává, amely mintakövetésnek hiszi a kultúrát, lózungokba foglalható közönynek, ami nem rezeg együtt a történttel – hiszen alapjában történtetne inkább, csinálná a történetet. Alapjában a világot törné egy örökölt, s az öröklés közben letörő darabkáit hullató mintába – ide roskasztva az alapfogalmaink, mint a család, a közösség, a nemzet; letörő darabkáit hullató csorba cseréppé használva bármilyen közös keretet. Apró, megszállott mozdulatok hisztériája: ez a mai elit kultúrája világszerte; nem véletlen, hogy egyre kifinomultabb mámorokba menekülnek, extrémsportoktól a magamutogatásig. Ez az egyik pólus – és a másik ennek ugyanennyire színszegény komplementere. Mert a Karnagy első pillanatra tipikusan dél-amerikai forradalma (túl azon, hogy valójában ugyanaz a fáradt, kiürült rutin, mint az érem másik oldala) a kapaszkodók hiányában önkéntelenül kialakuló mítoszokat is megfojtja – mert a mítosz helyén ül, a maga pöffeszkedő hullájával, maoizmusával és sztálinizmusával, ezzel az eltakaríthatatlan zombival ül a mítosz helyén. Pont úgy, ahogy a fanatizmus ül a vallás helyén az iszlám radikalizálódásában. Pont úgy, ahogy a világon bárhol ül a kultúra sorvadtával megszülető mítoszok lehetőségén valamilyen (naivan vagy pragmatikusan létrehozott) kreálmány.

Mert ez az elképzelt Dél-Amerika a mi egyik lehetséges (valóságos) jövőnk. Megnézhetjük, hova nő Lina a kultúra foszlása, a mítosz foszlása közben – megnézhetjük hova ürülnek szellemi és testi értelemben a gyerekeink. Család helyett, haza helyett - működtetett, élő értékrendek védőhálója helyett - egy minden lépésével egyre kiábrándultabb világ által örökbe fogadva. Nagyon keserű könyv ez, olykor szinte tankönyvi módon végigvett balgaságaink elképzelt (a valóságosnak tűnés gesztusáról olykor tudatosan lemondó) katalógusa. A kiürülést viszi végig Lina élettörténetének sajátos vázlatán át. Nagyon ritkán szorul el a saját torka akármilyen empátiától – a mesélő végigviszi ezt a kilátástalanságig feszített hangot. Úgyhogy amikor az olvasása megkínoz (mert ebben a távolinak tűnő lehetőségben a saját életemben dúlni óhajtó kultúra- és mítoszfoszlásokra ismerek), mindig arra gondolok, milyen kín lehetett megírni ezt, így, ennyire kiábrándultra és kilátástalanra, hiába lebegtetett reménnyel. Felmérve (elismerve?), hogy hozzánk hiába jön el az angyal. Csirkemód kopasztjuk a szárnyait, amíg a hús éhségévé nem válik a reménytelenségben, amit kultúránk és mítoszaink roncsai közt olyan nehezen vallunk be magunknak. Mindig erre gondolok – igen, jelenidőben. Ez is egy befejezhetetlen olvasás – avagy jelenleg nem látszik a vége, hogy mikor csukom be és teszem le ezt a rólunk ennyi rétegével szóló könyvet. Ennek ellenére (avagy éppen ezért) szívből ajánlom mindenkinek.


Kiadó: Gondolat
Fordította: Balogh Tamás és Wekerle Szabolcs

2017. október 16., hétfő

Rövidre vágva # 18 – Filmes vegyes

Azért nem csak régi kedvenceket nézek újra mostanában, lásd Négy esküvő és egy temetés, néha beakadnak friss filmek is. No nem filmes újságírósan friss filmek, azaz heti bemutatók, hanem nekem friss élmények. Ilyen ez, az engem érdeklő könyvekkel is alig tudok lépést tartani, nem hogy filmekkel és sorozatokkal. Nézzük, az elmúlt hetekben mely nemannyirarégi filmek okoztak kellemes meglepetést…

Viktória királynő és Abdul

Eleinte eléggé idegenkedtem tőle, mert Judi Dench nekem Meryl Streep-kategória: annyira erősen rányomja a saját judidenchsége bélyegét minden alakítására, hogy bármennyire jó színésznő egyébként, nem tudom függetleníteni tőle a karaktert. Aztán egy jóbarát, aki mindenmániás, ami angol, történelmi és kosztümös, rábeszélt és nem bántam meg. (Azzal együtt sem, hogy ezúttal sem tudtam Viktória királynőként tekinteni a főszereplőre, ő Judi Dench királynői kosztümben – fogalmam sincs egyébként, ez mitől függ, de örök példám a zseniális Helen Mirren A királynőben, aki nemhogy nem helenmirrenkedik abban a filmben, hanem ő maga II. Erzsébet, annyira, hogy azóta is az ő képe ugrik be a valódi uralkodó helyett.) Maga a film egy bájos (bájosan régimódi) történet Viktória uralkodásának kései éveiről, amikor az idős, magányos, házsártos királynő, aki mellől kivesztek valódi emberi kapcsolatai (vagy maga marta el maga mellől őket), váratlan és botrányos barátságot köt egy fiatal indiaival, akit a vakvéletlen sodor a királyi udvarba, hogy átadjon egy jubileumi érmét India meghódítójának. Az a film szerencséje, hogy az összes klisét annyira profin és olyan szerethetően viszi vászonra, hogy nehéz rá haragudni – még akkor is, ha nem csak kiszámítható, de nyíltan célozza a könnyzacskókat. Nemhiába, Stephen Frears továbbra is több mint tisztességes iparos és nagyon ért a kosztümös emberi drámákhoz. A legemlékezetesebb pillanatai a királyi udvartartás karótnyelt, áskálódó, idegengyűlölő, sznob tagjainak parodisztikus jelenetei mellett azok, amelyekben a királynőről lehull a máz, és előkerül az ember: akit senki sem mer már megközelíteni, épp ezért az első őszinte emberi reakcióra lecsap; aki papíron a fél világot uralja, de birodalma nagy részéről alapvető ismereti sincsenek, nemhogy kóstolta volna a helyi ételeket (mangó!), pláne beszélné a nyelvet; akit már a saját fia is temetne, hisz hatvan felé még mindig trónörökösnek lenni, hát… (reméljük, Károly herceg nem nézi meg a filmet). A történelem nem engedélyez happy endet, a keserédes finálé ráadásul fájó áthallásokkal bír jelenünkre, ám ettől még ez a film nem több és nem kevesebb, mint egy újabb bájos életkép Anglia újkori történelméből. Igazából bármennyit elnéznék ezekből.

Vadon

Amikor a könyvet olvastam, folyamatosan hezitáltam, kell-e ez nekem filmen vagy sem, aztán azzal fejeztem be a posztom, hogy bár tényleg rendkívül szórakoztató és érdekes, pont annyira filmszerű, hogy nagy részében azt éreztem, felülről nézem Cheryl túráját – ahelyett, hogy ott lennék vele a vadonban és a hátamon érezném Szörnyeteg súlyát. Távol maradt. Ami abból a szempontból jó, hogy így legalább megnézem a filmet. Ha igazán a bőröm alá mászott volna a könyv, biztos kihagynám. Nem is vártunk sokat vele, megnéztük és azt kell mondjam, minden egyszerűsítés ellenére és azzal együtt, hogy komplett szálak maradtak ki, egyike lett azon ritka eseteknek, amikor az adaptáció önmagában jobb, mint az eredeti. Mielőtt bárki fejemet veszi, szögezzük le, nem azt mondom, hogy Cheryl Strayed nem tudja jól a saját sztoriját – de ha a két különböző alkotást a saját műfajának szabályai szerint ítélem meg, arra jutok, hogy a Vadon film jobb film, mint amennyire a Vadon könyv jó könyv. Ami durván fogalmazva egyvalaminek köszönhető: a filmet jegyző Jean-Marc Vallé (Hatalmas kis hazugságok, Mielőtt meghaltam) sokkal jobb rendező, mint amennyire Cheryl Strayed jó író. Az összeomló élete elől meggondolatlanul a Pacifikus Túraösvényre menekülő Cheryl túráját pont azzal az érzékenységgel ragadja meg, ami a bulvárosra hangolt írásból hiányzott (önéletrajz ide vagy oda): ahol kell, elemel, elmosódó emlékfoszlányokban beszél a zavaros, drogmámorba és önmarcangolásba fúló múltról; ahol kell, eltávolít azzal, hogy Cheryllel együtt mi is megvetjük korábbi önmagát; ahol kell, zsigerekig hatol a kimondhatatlan gyász egyetlen üvöltésbe sűrítésével. Reese Witherspoon pedig kurvajó, nem véletlen, látszik, hogy szerelemgyereke lett ez a film.

Bridget Jones babát vár

Na, ha valamivel, ezzel aztán szkeptikus voltam (igen, úgy tűnik, én mostanában mindennel az vagyok…). Eléggé elfogult vagyok Bridget Jones történetével, leginkább az első kötettel – már a másodiknál is rezgett a léc a thaiföldi kalanddal, a folytatásokat meg a legnagyobb jóindulattal sem tudom többnek értékelni, mint újabb és újabb bőrlenyúzásnak; de amit Helen Fielding a könyveiben művel, még istenes ahhoz képest, mennyire ordenáré mód elszúrták anno a Mindjárt megőrülök! filmváltozatát. Ezek után amikor meghallottam, hogy újabb BJ film közeleg, ráadásul nem az általam egyébként kb kedvelt harmadik könyvből, hanem egy köztes időszakról, akkor azt mondtam: nooo way! Amire csak ráerősített az előzetes, amit mintha a „hogyan tegyük még sokkal cikibbé az amúgy is ciki Bridget Jonest?” ötletverseny győztesei vágtak volna össze. Aztán persze megnéztem és egészen pozitív csalódás volt. Na még mindig nem az első film, de ez legalább vállalható folytatás. Annak ellenére is, hogy Colin Firth fájón megöregedett és karótnyeltebb mint valaha (nem baj, őt így is szeretjük), Patrick Dempsey pedig bár cuki, azért nem egy Hugh Grant. Viszont a poénok jó része ül, Bridget végre vállaltan önmaga, nem akar görcsösen megfelelni az anyja / az anyja barátai / a pasija / a női magazinok elvárásainak, magabiztos, sikeres, független nő. Aki persze követ el hibákat és még mindig átlagon felüli érzékkel csinál magából hülyét, de most már legalább kinézzük belőle, hogy a sok picsogás szüneteiben képes lesz megküzdeni a boldogságért. Megérdemli.

Kincsem

Na ezzel aztán pláne szkeptikus voltam :) A magyar szórakoztató filmekkel úgy alapból az vagyok, most tekintsünk el a filmfinanszírozás visszáságai és a magyar néplélek körüli nyavalygástól, az nem ennek a blognak a profilja, meg nem is értek hozzá. Tény, az idejét sem tudom, mikor mentem be utoljára egy multiplexbe magyar zsánerfilmet nézni. A Kincsem után viszont azt éreztem, hogy végre a szórakoztató filmek terén is elértünk oda, ahova a számtalan fesztiváldíjas alkotásunkkal a művészfilmek terén már rég, a sorozatokkal pedig az elmúlt években: simán találunk a kínálatban a nemzetközi kínálattal azonos színvonalú magyar alkotást. Ami után nem azzal jövünk ki a moziból, hogy „jó, kicsit olcsó, kicsit fáradt, kicsit amatőr, de a miénk” hanem azzal, hogy ez egy baromi jól megcsinált film lett, tökmindegy, hol készült. Herendi Gábor persze vérprofi, ezt már a Valami Amerika idején is tudtuk – ezúttal is sikerrel egyensúlyoz a klasszikus történetmesélés és a modern filmes eszközök, a magyar történelemhez ezer szállal kötődő, hazafiságra is játszó történet és az univerzális narratívák, a kaland és a romantika, a vígjáték és a dráma közt. A vágás, az atmoszférateremtés, a kreatív zenehasználat, a kosztümök, az elképesztő trükkök (és igen, annak a horribilis büdzsének a nagy részét a CGI vitte el…) mind kiemelkedőek. Nem tudom nem szeretni. Jó lenne, ha több ilyet látnánk!

A szépség és a szörnyeteg

És akkor utoljára írom le ebben a posztban, hogy ezzel is szkeptikus voltam :P Tavaly már írtam arról (tán a Hamupipőke remake kapcsán) hogy mennyire nem értem, miért érzi szükségét Hollywood, hogy élőszereplőkkel forgassa újra gyermekkorunk kedvenc Disney-meséit – hát, úgy tűnik, az én privát értetlenségem nem nagyon hatotta meg a stúdiókat, az a pár száz millió dollár, amit ezek a filmek összeszedtek, inkább, úgyhogy A szépség és a szörnyeteg sokadik verziója után már forog az élőszereplős Alladin is. Mi kell még? Az Emma Watson nevével fémjelzett legújabb Belle-sztori ahhoz képest, hogy újat aztán végképp nem tud mondani (gyakorlatilag kockáról kockára követi a rajzfilmverziót), aranyos szórakozás: a dalok még mindig szépek, a kastély félelmetes, a könyvtár lenyűgöző, a teáscsészévé változtatott lurkóért lehet izgulni, Gastont meg itt is képentörölnénk bármikor. A színészi alakításokat is pont annyira kell komolyan venni, amennyire egy élőszereplős Disney-rajzfilmtől várható: itt azért nincs Cate Blanchett, hogy mélységet adjon bármelyik karakternek. Emma Watson tökéletesen hozza a sárga báli ruhába bújtatott Hermionét, a Szörnyeteg már nem is tudom, ki volt, Luke Evans meg élvezettel mókázik Gaston szerepében. Az övénél csak a korszellemnek megfelelően elnőiesített segédje szerepe hálásabb – egy éneklős-kosztümös romantikus filmből úgyis mindig az jön ki legjobban, akin legalább lehet röhögni. Igazából nem kéne működnie a filmnek, mégis működik. Akkor is ha sokadszorra látjuk ugyanazt a sztorit. Ki érti ezt?

2017. október 13., péntek

Jennifer Egan: Szafari

„Szerintem a nénik soha nem a madarakat figyelték.”

Négy évvel az első olvasás után Jennifer Egan remekműve, Az elszúrt idő nyomában továbbra sem ereszt. Az azóta eltelt időben évente egyszer legalább kézbe ugrott, olykor végigolvastam, olykor csak kiragadtam pár novellát – jó ég, hányszor elhatároztam, hogy írni fogok a kedvenceimről, aztán ezzel is úgy jártam, mint a „most már aztán tényleg kéne írni a blogra erről meg erről meg erről is” jellegű elhatározások legnagyobb részével: nem lett belőle semmi. Pedig e tizenhárom novellából jó néhány megérdemelné, hogy külön-külön is kivesézzük őket, ahogy azt tettem az abszolút kedvenc Az arany-kúrával. Érdekes egyébként, hogy ahogy újra meg újra olvasom, egyre erősödik bennem az érzés, hogy sokkal inkább novellafüzérről beszélhetünk, mintsem regényről – persze minden olvasással újabb kapcsolódási pontok fedeződnek fel, mégis: minden önálló történet egyre kompaktabbnak tűnik az újrázásokkal. Valahol itt rejlik Jennifer Egan zsenialitásának kulcsa: elképesztő, mennyi rétege van ennek a tizenhárom történetnek együtt és külön is. Kis túlzással írhatott volna belőle tizenhárom regényt is. (Fussuk le a kötelező köröket: fájdalom, hogy Egantól azóta sem olvashattunk mást magyarul. De sajnos nem lep meg, hogy nem aratott elég nagy közönségsikert hozzá.)

Ha már említettem Az arany-kúrát, érdemes összevetni másik nagy kedvencemmel, a Szafari című novellával. Érdekes, hogy míg Az arany-kúrának meglehetősen plasztikus középpontja és jól körülhatárolható mondanivalója volt, a Szafari úgymond „lebeg a levegőben”. Jóval kevésbé ragad torkon, mint a kötet írásainak nagy része, nem vádolható különösebb direkt mondanivalóval, nem üt szíven egyetlen váratlan leleplezéssel sem – inkább azon írások közé tartozik, melyek a regény összekötő elemeit adják. Nem lendít előre, csak van – életképet ad a szereplők egy részéről. És közben jóízűen játszik ezzel az életképpel, lásd madármegfigyelő nénik és az antropológus doktorandusz erőltetett strukturális megfigyelései. Mégis, látszólagos jelentéktelensége (persze tanuljuk meg: Egannál semmi, egy árva vessző sem jelentéktelen) ellenére hatással van rám.  

Van benne egy nagy adag ártatlanság: ez köszönhető részben a gyerekszereplők világra csodálkozásának, mely felfoghatatlan tragédiákat (is) vetít előre (hopp, mégiscsak van itt szívenütés); részben a klasszikus kalandregényes körítésnek. A saját megszokott világukból kiszakított, különböző státuszú, életstílusú, értékrendű amerikaiak egy turistakönyvekbe illő afrikai szafarin ismerkednek a „másik” világgal. Gátlástalanul játszadozik velünk Egan, novellája valójában épp az az antropológiai esettanulmány, amit Mindy írhatott volna – nyilván kevésbé tudományos köntösben. „Egy-egy reggeli során, a forró feketekávétól feltüzelve Mindy egyenesen azon gondolkodott, hogy az újonnan szerzett ismeretei a társadalmi osztályok és érzelmi reakciók relációjáról bőven elegendőek lehetnének, hogy újraértelmezze Lévi-Strausst egy kifinomultabb, modernebb közelítésben.” Persze nem értelmezi. Mindy, a huszonéves doktorandusz, aki a negyvenes Lou partnereként belekóstol a luxusélet és gondtalan utazgatások világába – naná, hogy nem megy vissza a koleszbe a szafari után. Inkább dédelgeti majd élethosszig strukturális kielégületlenségeit.

Lou, a másik novellából megismert Bernie mentora, több írás negatív hőse, a szánnivaló zenei producer, aki számos feleség és hat gyermek után magányosan hal meg; Mindy, a leendő sokadik feleség, aki éppúgy nem lesz az utolsó, mint előtte már jópáran; Rolph, a dédelgetett fiúgyermek, akinek tragédiája előre látható; Charlie, a nőiségére épp ráismerő kiskamasz, aki az apa szeretője iránt érzett gyűlöletbe csatornázza bele összes bizonytalanságát: mind megérnének egy posztot (posztötlet a jövőre nézve: végigkövetni egy-egy karakter sorsát a széttartó novellák során). Ám mindőjüknél érdekesebb a csoportdinamika, ami megelevenedik a lapokon. Ahogy a közösen átélt kaland, a közösen látott majdnem-tragédia közösségképző (egyeseknél: identitásképző) erővé válik. Aminek köszönhetően húsz év múltán is egymásra ismernek a facebookon, hisz egyszer együtt éltek át valami rendkívülit. A családi kapcsolatok, félrelépések, szülő-gyerek ellentétek, álarcok tengerében Egan tollhegyre tűzi a rendkívülit, ami mentén hajlamosak vagyunk meghatározni önmagunkat. Érdekes gondolatkísérlet, de nem alaptalan feltételezés: egy világban, ahol mindenki trendin bizonytalan, rossz döntést halmoz rossz döntésre, ahol annyi mesterségesen generált kép, elvárás, hagyomány vagy tabudöntés mentén kéne meghatároznunk önmagunkat, kapva kapunk az első alkalmon, amikor valami igazán rendkívüli történik velünk; mert igen, végre itt van egy abszolút biztos pont, egy megkérdőjelezhetetlen, valós történés, nem holmi trenddiktálók által generált képződmény, hanem egy igazi, hús-vér oroszlántámadás, amit átéltem. Ami mutatja: éltem. (Hogy maga a támadás nem velünk történt, hogy a turistacsoportból csak páran voltak ténylegesen jelen, hogy gyorsan véget ért és túl nagy tragédia nem történt, az esetünkben jelentéktelen.)

Végül csak oda lyukadunk ki újra, ahová Az arany-kúra végén (ami nekem, most, itt meglepő, mert szándékolatlan – az írás önmagát írta ide): Egan itt is az emberit keresi. Tisztaságmánia helyett vért, verejtéket, könnyeket, tankönyvi leírások helyett őszinte reakciókat, szerepek helyett valódi kapcsolatokat. Azokat a dolgokat, amik mentén az agyonfilterezett facebook-profilunk mögül kikandikál az ember.

(Tényleg nagyon jó lenne ám olvasni mást is tőle magyarul. Ha egy regénye [tizenhárom novellája, ha úgy tetszik] ennyi gondolkodnivalót ad, mit tudhat a többi?)


2017. október 11., szerda

Négy esküvő és egy temetés - film

A nyolcvanas évek gyermeke vagyok, ergo a kilencvenesekben voltam tini, amikor Hugh Grant még nem önmagát parodizálta, hanem a mozivásznak egyik legmenőbb szépfiúja volt (amíg rajta nem kapták, hogy noha a kor egyik legszebb topmodellje volt a barátnője, egy lepukkant prostival kavart egy kocsiban – és akkoriban még ez számított celebbotránynak, ami manapság, a trashreality-k és milliomosfeleségek korában önmagában megmosolyogtató…); Andie MacDowell pedig nem a L’Oreal arcaként volt híres, hanem a filmipar egyik elsőszámú álomnőjeként. Ennek a multiplexek előtti kornak a gyümölcse a később az Igazából szerelemmel világhírűvé vált Richard Curtis zseniális vígjátéka, a Négy esküvő és egy temetés – amiről a nosztalgiafaktort lehántva is bátran kijelenthetjük, hogy minden újranézéssel csak jobb lesz. Ott van a helye minden idők legjobb romantikus vígjátékai között.

Bár imádom az Igazából szerelmet, a karácsonyi néznivalók kötelező darabja, minden alkalommal sírva röhögök legalább tizenöt momentumán (igen, most legszívesebben felsorolnám mind – megérne egy posztot ez is), újra meg újra rácsodálkozom arra, hogy a Négy esküvő… mennyivel finomabb. Tekintsünk el a „régen minden jobb volt”, meg a „persze mert Curtis is eladta magát Hollywoodnak” kötelező köreitől (amúgy az Igazából szerelem is ízig-vérig angol film) – sokkal inkább arról van szó, hogy a Négy esküvő… jóval hosszabban érlelt, letisztult, magabiztos alkotás. Olyan természetességgel mozog a saját, amúgy erősen behatárolt köreiben, ahogy csak egy bennfentes tud. Lehet, hogy Curtis pontosan tudja, milyen a Downing Street élete, de nem élt a Downing Streeten; míg az angol arisztokrácia esküvői közül jó néhányon megfordult (állítása szerint a film forgatásának idejéig több mint hetvenen) – ez jön le a vászonról, az érzés, hogy mintha az ember a haverjai mindennapjait filmezte volna le. És persze kikerülhetetlenül áthatja egy masszív adag távolságtartással elegy angol humor – ami nagyon hamar (nagyjából az első esküvő bevonulásakor) eldönti, kinek fog tetszeni és ki áll fel a képernyő elől elszörnyedve.


Szóval esküvők… Ahogy Charles mondja az egyik jelenetben: élvezzük ki azt, ami csak egyszer adatik meg az életben, hogy szombat van és nem kell esküvőre menni. Ezek az angolok mintha állandóan házasodnának. Vidéki templomok, felső-középosztálybeli és arisztokrata vendégsereg (akik közül jópáran valóban arisztokraták, akik belecameóztak a filmbe), szekérderéknyi kalapok, nyoszolyólányok, akiknek minden vágyuk, hogy végre marokra fogják a szerencséjüket, balul sikerült beszédek, otthon felejtett gyűrűk. Van, aki a villámcsapásra vár; van, aki csak szeretne valakit, akit nem utál; van, aki megtalálta a boldogságot; és van, aki epekedik, de hiába. Charles és legjobb barátai minden esküvő kötelező kellékei: a dilis húg, a siketnéma öcs, a hetedik leggazdagabb angol család szánalmas sarja, Tom és húga, a szarkasztikus Fiona, no meg Gareth és Matthew, az egyetlen boldog pár. Aztán egy esküvőn Charlie meglátja az amerikai Carrie-t és beüt a villámcsapás. Naná, hogy mindkettejüknek túl kell esni egy esküvőn (mással), mire egymáséi lesznek – különben hova lenne a kötelező bonyodalom.

Romantikus vígjáték a javából, a hangsúly mégsem ezen van – lehet persze izgulni meg drukkolni, de úgyis tudjuk, hogy egymás mellett kötnek ki. Sokkal, de sokkal fontosabb, amit a házasságról, a szerelemről és úgy általában, az emberi kapcsolatokról mond – hogy mindegy, milyen hagyományok, elvárások, törekvések mentén gondolkodunk róla, és milyen gátlások, félelmek, önbecsapások akadályoznak, a legfontosabb mégiscsak az, hogy legyen mellettünk valaki, akit tiszta szívből szerethetünk, és aki viszontszeret. Hogy elmondhassuk azzal az irritáló, iszákos, szeretnivaló vén mókamesterrel: valaha engem is imádtak. És miközben hatalmasakat kacagunk Fiona szemforgatásain és tipikus irritált vénlány megjegyzésein, szinte tapinthatjuk a fájdalmat, amiért nem őt szereti a kiszemelt és azt a szeretetteli barátságot, ami ezzel együtt összefűzi őket. Ez az igazán szép. Hogy bár a szerelem a válasz, van még mellette ezer érzelem, ami túlélhetővé teszi ezt az egészet: barátság, testvéri szeretet, összetartás. Jó értelemben bájos és életigenlő film ez. Miközben hatalmas adag irónival van bevonva.


Nem is lehetne másképp. Elég, ha a sebtiben összeszedett gyűrűkre gondolunk; vagy arra, hogy „Fiona lópofinak hív”; netán Gareth életveszélyes (és valóban) táncára a skót esküvőn – azt látjuk, hogy az élet legemelkedettebb pillanatait is sokkal könnyebb elviselni, ha az ember jó adag iróniával képes szemlélni a világot. Főleg, mert aztán eljön, mindig eljön a helyzet, amikor másképp nem is lehet elviselni. Máig nem tudom eldönteni magamban, vajon a Négy esküvő… vagy az Igazából szerelem temetésjelenete-e a szívszorítóbb.

Fele ennyire sem lenne jó a film, ha a minden egyes momentumában kiváló forgatókönyv mellé nem párosulna kiváló színészi játék. Hugh Grant a cuki középpont, Andie MacDowell meg a szívdöglesztő femme fatale, de érdekesebbek, akik körülöttük zsonganak, mindenekelőtt a csodás Kristin Scott Thomas, aki annyi visszafojtott érzelemmel és mesterséges hűvösséggel alakítja az esküvőkre szigorúan feketében járó Fionát, hogy tizenévesen rögtön kikiáltottam példaképnek. És persze nyúlfarknyi szerepben már itt is itt van Rowan Atkinson, akinek egyfelől a film legviccesebb esketését köszönhetjük, másfelől Fionával közös jelenetében szinte látjuk magunk előtt a tizenöt évvel későbbi Az eltakarítónő zseniális párosát (bírom az angolokat – a legtöbb filmben találhatunk ilyen szellemes oda-vissza utalásokat, melyeknek nyilván csak fele tudatos). Nehéz abbahagyni, mert tényleg minden momentumát imádom, tán az lenne a legegyszerűbb, ha ideilleszteném a teljes filmet, hogy nézzétek :) és nem csak ti, lányok, hanem ti, fiúk is – tán ez a leginkább pasi-kompatibilis romantikus vígjáték, amit valaha láttam. Némi anglománia persze nem árt hozzá, ahogy egy adag kilencvenes évek nosztalgia sem – főleg hogy ne kapjunk röhögőgörcsöt azoktól a ruháktól meg frizuráktól. Megyek is és beszerzek egy ilyen gigantikus kalapot…


2017. október 9., hétfő

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Amikor egy hete elkezdtem olvasni Kazuo Ishiguro legújabb, magyarul tavaly megjelent regényét, még nem tudhattam, hogy pár nappal később a Svéd Akadémia neki ítéli az idei Irodalmi Nobel-díjat – ennek köszönhetően a blog történetének tán legaktuálisabb posztját olvashatjátok ma. Hogy ez a véletlenek szerencsés összjátéka-e vagy véletlenek nincsenek is, azt mindenkinek saját belátásra bízom – én mindenesetre, annak ellenére, hogy idén teljes szívemből drukkoltam Margaret Atwood győzelmének, borzasztóan örültem Ishiguro díjazása hallatán. Nyilván tanulmányokat fognak megtölteni az okos irodalmárok arról, miért és mennyiben visszatáncolás ez az Akadémia részéről Bob Dylan tavalyi, máig vitatott díjazása után, de ez mit sem von le Ishiguro műveinek értékéből. Ugyan alapvetően nem hiszek abban, hogy ki lehet jelenteni, hogy valaki „megérdemel” egy irodalmi díjat, vagy sem, a japán származású, de ízig-vérig angol szerző művei kétség kívül méltók az elismerésre. És bár műfaji határokon táncoló legutóbbi műve nem ér fel két valódi remekműve, a Napok romjai és a Ne engedj el jelentőségéhez, a jellegzetes Ishiguro-i témák allegorikus fantasy eposzba bújtatott kifejtése fontos és jó könyv.

Nem kerülhető ki a kérdés, fantasy-e Az eltemetett óriás? Megjelenésekor övezte némi vita és máig zavarba hozza a fantasy-olvasókat és a szépirodalom-rajongókat egyaránt. Mintha fantasy nem szólhatna szépirodalmi mélységekben emlékezésről, feledésről, bűnökről és bűnbocsánatokról. Vagy mintha a szépirodalom nem élhetne az allegorikus mesék eszköztárával. Ishigurotól egyébként nem idegen ez a műfaji határokon táncolás, hisz a Ne engedj el is félig-meddig utópisztipus sci-fi – amellett, hogy eszköztárát és nyelvezetét tekintve kétségkívül szépirodalom. Végülis, ha még sokat rugózunk (kollektíven) felesleges műfaji kérdéseken, eljutunk odáig, hogy a Nobel-díj idén is merészen került odaítélésre: egy majdhogynem zsánerszerző kapta. (Azt hiszem, sikerrel illusztráltuk e vita totális feleslegességét és ostobaságát, lapozzunk is.)

Az eltemetett óriás az Arthur uralkodása utáni Britanniában játszódik – a törékeny béke éveiben, amikor szászok és britonok épp nem akarják halomra gyilkolni egymást talpalatnyi földekért. A béke ára persze súlyos: feledés átka ül a vidéken. Hogy minek köszönhető: a misztikus köd, a földek fölött portyázó sárkány lehelete, vagy egy varázsló átka hintette-e rájuk, nem tudni. De a népek felejtenek. Egymás ellen elkövetett vétkeket, mészárlások emlékét éppúgy, mint hogy merre indult a fiuk, amikor elhagyta faluját és idős szüleit. A kollektív felejtés áldása, mely lehetővé teszi az együttélést és az Arthur-i béke fenntartását valójában az egyén átka – hisz ki akarná elfelejteni legközelebbi rokonai arcát?

Axl és Beatrice, az idős briton házaspár semmiképp. Miután falujuk kvázi számkivetettként bánik velük, és sejtelmük sincs, miért, egy napon úgy döntenek, elindulnak és megkeresik régen látott fiuk – aki sejtésük szerint csak a szomszéd faluig ment. Ám ahogy vándorolnak a vidéken, egyre távolabb kerül – és nem csak a szomszéd falu, a fiuk emléke, arca, távozása oka, hanem a saját múltjuk is. Vajon miért bánik velük úgy a falu népe, mintha valami jóvátehetetlen bűnt követtek volna el? Mire utalnak az olykor fel-felvillanó emlékfoszlányok arról, hogy elhagyták egymást? Hogy lehet, hogy a lovag, akit útjukba sodor a balszerencse, valaki mást vél felismerni Axl-ben, mint akinek ő véli magát?

Axl és Beatrice középkori románca fantasy-keretbe oltott feledésregény – amin ugyan olykor lötyög a fantasy-köntös, cserébe ennek köszönhetjük Ishiguro gyönyörű allegóriáit. Hisz nincs itt semmiféle óriás – az eltemetett óriás valójában a szőnyeg alá söpört, feledni vágyott múlt, összes bűnével, sérelmével, bosszúvágyával. Vagy mégis? Hisz ahogy van sárkányunk, vannak ogréink, vannak tündérmanóink, úgy lehet óriásunk is a domb alatt – csakhogy nem számít. A lényeg úgyis az, ami bennünk van. Ami akkor is a részünk, ha emlékezünk és akkor is, ha nem. Érzések. Szeretet. Becsület. Béke. Számít-e hogy fantasy Az eltemetett óriás vagy sem? Csupán annyiban, hogy elhisszük-e, hogy a sárkány rabolta el az emlékeink vagy magunk söpörtük a szőnyeg alá őket a túlélés érdekében.

Ahogy korábban is oly sokszor, Ishiguro most is arról ír, milyen emlék-konstrukciók és emlék-hiányok mentén határozzuk meg önmagunkat. Noha archaikus nyelvezetével és mesevilágával, a kerekasztal lovagjainak utolsó túlélőjével, a Monthy Python-hőshöz illőn hibbant Gawain-jával, a sárkányharapta, de lovagnak készülő ifjú britonjával és a legnagyobb vész közepette is tankönyvbe illően hősieskedő szász lovagjával jó néhányszor tűnhet komolytalan mesének, valójában éppoly kíméletlen szembesítés önmagunkkal, önbecsapásainkkal és szilárdnak tűnő hiteink mögötti kisszerű választásainkkal, mint a Napok romjai. Noha feszegeti a műfaji határokat, és érezhetően élvezi, hogy dekonstruktív szerepben tündökölhet, Ishiguro a lényeget tekintve nem köt kompromisszumot: percre sem foglal állást a feledés áldás-átka mellett vagy ellen. Ahogy nyilatkozta, a balkáni háborúk adták a közvetlen ihletet – de meséje éppúgy értelmezhető bármely háború vonatkozásában. Hogy milyen sérelmeket feledünk el a túlélés érdekében, éppoly húsbavágó kérdés ma is a világ számos pontján, mint hogy milyen sérelmeket táplálunk évszázados távolból is, lehetetlenné téve a megbékélést… Nehéz nem magunkra ismerni Az eltemetett óriás hőseiben: úgy a kollektív emlékezet szintjén, mint személyes emlékeinkben. Vajon mi tisztában vagyunk azzal, milyen konstrukciók mentén vezetjük meg önmagunkat?


Kiadó: Európa
Fordító: Falcsik Mari

2017. október 6., péntek

Hatalmas kis hazugságok – sorozat

Lassan elmondható, hogy több jó sorozat kerül a tévéképernyőkre (meg az online megosztókra), mint ahány jó film a mozivásznakra – bármennyire is szeretné követni az ember, egyszerűen képtelenség lépést tartani velük. Az idei év különösen erős volt, nekem meg különösen kevés időm volt rájuk, de amire sikerült szakítani, az legalább megérte. Nem fogok mindenről írni, lesz majd szerintem egy-két ömlesztett poszt is, de azért van, amiről muszáj külön. Mint a Hatalmas kis hazugságokról (Big Little Lies), ami eddig az év egyik legerősebbje (nem teljesen véletlenül dobálták meg díjakkal az Emmy-gálán).

Az HBO hét részes sorozatának koncepciója sem nem új, sem nem túl erős: a csodaszép tengerparti kisváros, a kaliforniai Monterey iskolájában az első napon az egyik elsős bántalmazza a másikat, mire az anyukák annak rendje és módja szerint egymás torkának esnek. Kisvárosi titkok és elfojtások, mindenkinek van valamije, amit nagyon nem szeretne a többiek orrára kötni, mindenki szerepet játszik és persze mindenki meg van róla győződve, hogy az ő gyereke aztán sosem… Aztán kiderül, hogy nem csak a gyereke, de ő is, meg az apa is, meg úgy egyébként mindenki, aki él és mozog: hazudik, bántalmaz, zsarnokoskodik, gyilkosságot tervez, vagy csak menekülne a múltja elől, ami úgyis utoléri. Hogy hogyan jutunk el odáig, hogy az évad végi jótékonysági bálon valaki valóban gyilkosság áldozata lesz – ennek felderítése az évad feladata.

Trükkös a narratíva és pompás a megvalósítás: a gyilkossággal indítunk, de nem tudjuk, ki az áldozat és ki az elkövető; majd szép lassan vonódunk bele visszamenőleg a tanúvallomások nyomán kibontakozó történetbe. Ami ott indul, valahol azon az első napon az elsősök ostoba játszmáival. Ami persze vérkomoly, hisz a bántalmazásnak épp valahol hatéves korban kell gátat szabni – és amit minden, kivétel nélkül minden anyuka rosszul reagál le. És kezdődhet a Monterey-i szépek és gazdagok cicaharca, amiből sokkal komolyabb sorozat sül ki, mint gondolnánk.


Sok múlik a karaktereken és az őket játszó színésznőkön – akik itt bizony egytől egyig tökéletesek. A középpontban a minden lében kanál, egyfolytában zsizsegő, szervezkedő, mindenki életébe beledumáló Madeline (az energiabomba Reese Witherspoon alakításában) aki seperc alatt két táborra osztja az anyák seregét azzal, hogy a vélhetően igazságtalanul vádolt új fiú és jófej fiatal anyukája mellé áll az amúgy kisvárosilag megvetett és rettegett vádaskodó anyuka, a dúsgazdag és befolyásos Renata (Laura Dern – övé tán a legösszetettebb szerep) ellenében. Madeline legjobb barátnője a visszavonult ügyvédnő, a csodaszép és irritálóan boldog Celeste (az irritálóan tökéletes Nicole Kidman végre megint tud játszani!), aki ikerfiai születése óta a családjának él és többnyire csak várja haza folyton üzleti úton lévő férjét. Ők veszik pártfogásukba a frissen a városba érkezett egyedülálló anyát, Jane-t (Shailene Woodley, aki nekem kevés ebbe a szereplőgárdába, de tény, nem áll neki rosszul a szerep), aki súlyos titkot hordoz és fia megvádolása mellett azzal is szembesülnie kell, hogy fiatalsága és szegénysége okán a helyi anyukák többsége bébiszitternek nézi. Természetesen sodródik a „másik” oldalra Madeline első férjének új felesége, Bonnie (Zoë Kravitz csodásan bohém alakításában), akit az egyik oldal hivatalból utál, a másik meg hivatalból kihasználja ezt az utálatot. Így öten ugranak egymás torkának és rántják magukkal a fél kisvárost – férjeket, iskolaigazgatót, tanárokat, gyerekeket. Egyszerre nevetséges és riasztó, ahogy egymással versenyezve akarnak jobb és jobb partikat, kirándulásokat, jégrevünézéseket szervezni, miközben azzal láthatóan senki sem törődik, hogy valójában mi történik a gyerekek között. Vagy, hogy miért akarja a neten elárverezni szüzességét egy jó családból származó gazdag tizenhat éves lány. Vagy, hogy miért vásárol fegyvert Jane és mennyire gondolja komolyan, hogy megöli egykori bántalmazóját. Vagy, hogy miért jár folyton garbóban valaki a kaliforniai napsütésben.

A nevetséges felszín alatt ott forr a tulajdonképpeni konfliktus, ami elvezet a gyilkosságig és amit mainstream sorozat ilyen visszafogottan és okosan tán még nem tűzött zászlajára: a hétköznapi bántalmazás. Elsősorban a házastársi erőszak – ami lassan bontakozik ki előttünk, szépen átfuttatva az olykor túl szenvedélyes szexből a verésig és az áldozat önhibáztatásáig. Elképesztően erős színészi játék és mértéktartó forgatókönyv kellett ahhoz, hogy ez úgy ábrázolódjon, hogy elhiggyük: a potenciálisan legokosabb nő is megvezetheti magát annyira, hogy elhiggye, ő a hibás azért, mert férje kékre-zöldre veri minden alkalommal. De hiba lenne erre az egy momentumra egyszerűsíteni a sorozatot.


Legalább ilyen hangsúlyos a bántalmazott és bántalmazását feldolgozni nem tudó Jane szála – akin keresztül világos képet kaphatunk arról, milyen belső és külső vívódásokkal jár, ha valaki úgy dönt, megszül egy erőszakból származó gyereket, és mennyire nem kap segítséget a társadalomtól e szituáció kezeléséhez. Vagy a válása feldolgozására még az új férj és az új házasságból származó gyerek mellett is képtelen Madeline, aki ékes példája annak, mennyire nem tudunk túllépni a sérelmeinken és milyen kitartóan kötjük gúzsba saját magunkat, miközben csak a kezünket kéne kinyújtanunk a boldogságért. Vagy a munkáját otthonról végző (otthonülő) férj hétköznapi megvetése – egy ízig-vérig macsó világban egy pasi keresheti magát gennyesre otthonról programozva, ha közben ő csinálja a vacsit munkából hazatérő asszonyának, kibérelte a papucs jelzőt. És ellenpontnak ott van Renata, aki gazdag férje mellett játszhatna otthonülő anyukát, mégis karriert épít, kivívva a kisvárosi anyukák megvetését.

Persze a súlyos témák ellenére ez egy szórakoztató sorozat, rendkívül okosan megírt párbeszédekkel, csattanós poénokkal, helyzetkomikumok sokaságával. Épp ebben rejlik az ereje, hogy nem játszik érfelvágásra és a párkapcsolatoktól / anyaságtól / barátságtól sem akarja elvenni a kedvünket. Épp ellenkezőleg. Mert bár ezek a nők többnyire szerepet játszanak, gondolkodás nélkül megfojtanák egymást apró-cseprő ostobaságok miatt és sokszor rém idegesítőek; ha kell, támogatják egymást a végsőkig. A bántalmazó, elhanyagoló, méltatlan kapcsolatok ellenében olyan erős támogató kapcsolatokat állít a sorozat, hogy inkább az merülhet fel: tényleg létezik ilyen? Érdekes, hogy miközben a legrosszabb dolgokról szól, valódi üzenete pozitív: ne titkoljuk, ha bajban vagyunk, és ne féljünk segítséget kérni. Hiszen a versengő, egymás életében vájkáló, kicsinyes játszmákkal teli felszín alatt a közösségi lét értelme épp ez lenne: ha igazán nagy a baj, összezár.


2017. október 4., szerda

Jo Nesbø: A fiú

Noha kedvelem a skandináv krimiket, nem mondhatnám, hogy valami rettentő sokat olvastam az immáron polcokat megtöltő sorozatból. Néha becsúszik egy-egy és olyankor nagyon jól szórakozom, de nem keresem őket. Így lehet, hogy a skandináv krimi abszolút szupersztárja, Jo Nesbø könyvei is elkerültek az utóbbi években – még valamikor a blog kezdeti éveiben, tán már nyolc éve olvastam a Harry Hole sorozat egy darabját, de különösebben mély benyomást nem tett rám, valamint idén az inkább ujjgyakorlatnak tekinthető Vér a havont, ami pláne nem. (Hogy borzoljam kicsit a Nesbø -rajongók idegeit, hozzáteszem, most, hogy az isteni Michael Fassbender főszereplésével hamarosan mozikba kerül a Hóember, felmerült bennem, hogy fel kéne zárkózni a Harry Hole történetekből…)

Annak, hogy Harry Hole eddig kimaradt, megvan az a kétségtelen előnye, hogy A fiú olvasása közben nem éreztem semmiféle késztetést arra, hogy összehasonlítsam ezt a különálló művet (melyről még nem derült ki számomra, hogy valóban különálló marad-e vagy egy új sorozat felvezetése) a világhírt hozó szériával. Egyébként a többi skandináv krimivel sem – tény, hogy illeszkedik a sorba, az alapmotívumok ismerősek, a társadalomkritika és a borongós északi atmoszféra itt is éppúgy megvan, mint bármelyik random skandi krimiben, de a regény van olyan jó, hogy egyszerűen sodorjon magával, bármiféle kombinálás és hasonlítgatás nélkül.

Persze mi más is állhatna a középpontban, mint a rendőri korrupció… Jó, akad némi drog, gyilkosság, ingatlanmanipuláció, szerencsejáték-függőség, emberkereskedelem is, de mindennek az eredője már megint az a fránya testület, amely jó pénzért elsősorban a bűnözőket szolgája és védi. És aminek ezúttal egy önjelölt igazságosztóval gyűlik meg a baja.

Sonny Lofthus tizennyolc éves kora óta ül börtönben, két gyilkosságért, melyeket nem ő követett el. Hivatásos bűnbak – egy lecsúszott drogos, akinek sem jövőképe, sem családja, sem megélhetése, ezért önként és dalolva vállalja magára mások bűneit, cserébe a börtönben biztosított napi heroin adagért. Persze csak olyanokét, akik jól megfizetik – és nem neki. A börtönigazgató, a lelkész, a rendőrség – mindenki benne van a játszmában. Mert mindig vannak, akik nem eshetnek ki a társadalom körforgásából holmi hirtelen felindulásból elkövetett házastársi gyilkolászásért, teszem azt, míg egy sokadik drogos kölyök… kinek is hiányozna? Egy nap azonban Sonny úgy dönt, nem csinálja tovább. Mert megtud valamit. Valamit a múltjából, ami erősebb szenvedéllyel ajándékozza meg, mint a heroin. Valamit, amibe kapaszkodva egyedül kimászik a drog poklából és megszökik Norvégia legbiztonságosabb börtönéből. Ami miatt, ha kell, tucatnyi áldozatot hagy maga után. Hogy megtalálja azt az egyet, aki miatt családja szétesett, hősként tisztelt rendőr apja gyilkosság áldozata lett, neve bemocskolódott, fia süllyesztőbe került. Hogy elkapja az Ikert, Oslo alvilágának fejét. És megtudja, ki volt a vakond a rendőrségen belül, aki helyett az apjának kellett meghalnia.

Sonny bosszúhadjárata mocskos, véres, nem kímél senkit és semmit. Mégsem tudjuk elítélni. Mert ebben a megborult világban, ahol kétely nélkül elhisszük, hogy a rendőrség már rég az alvilág kezei közé került, ahol kétségünk sincs, hogy a szimpatikus rendőrtiszt is sáros a maga módján, ahol a börtönlelkész a Bibliában csempészi be a heroint az elítéltnek egy vallomásért cserébe, könnyűszerrel érezhetjük azt: kell egy igazságosztó, aki borítja a rendszert. Közben persze drukkolunk a szimpatikus rendőrtisztnek és lelkes újonc társának, fejtegetjük a múltbéli szálakat, reméljük, hogy van kiút, ami nem temet maga alá mindenkit, de a szívünk mélyén tudjuk: ennek úgyis tragédia lesz a vége. Szerencsére Nesbø meg tud lepni.

Nem mondom, hogy életem legjobb skandináv krimije (részemről az még mindig a Sámándob), de nagyon jól szórakoztam olvasás közben és hagyott maga után bőven gondolkodnivalót. Társadalomkritikából jeles – adja is magát a kérdés: ha a jóléti mintaállamokban így mennek a dolgok, mi lehet kevésbé szerencsés vidékeken (ad absurdum: nálunk)? Ahol érheti kritika az leginkább a néhol túlságosan is pörgő, forgatókönyvszerű cselekmény – aminek kapcsán még az is felmerült bennem, hogy olyan, mintha direkt Hollywoodnak íródott volna. Lehet, hogy Harry Hole után nemsokára egy másik Nesbø hőst is a vásznon láthatunk viszont?


Kiadó: Animus
Fordító: Petrikovics Edit

2017. október 2., hétfő

Őszi dömping…

Így október beköszöntével visszavonhatatlanul itt van az ősz, a szeptemberben még nyárias esték már hűvösek, a lemenő nap sugaraiban gyönyörködő erkélyen borozgatások helyett jöhetnek a kockás takarók, vastagabb sálak, meleg teával és gyertyafénnyel körített esti olvasgatások, bekuckózós filmnézések. Változások ősze lesz ez mifelénk, munkahelyváltás az egyik oldalon, kötetmegjelenés a másikon, és még egy titkos összetevő, amiről majd a maga idejében :) Eme változások előszele már meglegyintette a blogot, az elmúlt két-három hónap szélsőségesen kevés posztja részben a fentieknek köszönhető. Most viszont pördült egyet a világ, szóval próbálunk sokadszorra is életet lehelni ezekbe az oldalakba. Reméljük, sikerrel.

Szóval ősz és nagyon ősz és változások… és persze könyvpiaci dömping. A kiadók megkezdték a karácsonyi szezonra való felkészülést, mi, olvasók pedig nem győzzük kapkodni a fejünket. Lássuk, első körben mely megjelenésekre kéne okvetlenül időt és lehetőséget szakítani:

  

Dan Simmons: Olümposz (Agave)

Ugyan a kupacból ez várható a legkésőbbre, szigorúan véve már karácsonyi megjelenés, de mivel egész évben nem vártam jobban könyvet, mint ezt (sőt, tavaly sem…) muszáj vele kezdeni. Simmons Ílionja a legjobb sci-fi, amit valaha olvastam, a szerző a Hyperion-sorozat miatt is szerelem, úgyhogy egyértelműen kihagyhatatlan. Vastag lesz és drága és kétkötetes, de higgyétek el, ha valami, ez megéri.

Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola (Libri)

Az Ulpius szétesése után egyetlen szerző volt, akiért igazán fájt a szívem és igazán drukkoltam, hogy vegye át valamelyik kiadó: Joanne Harris. Nem is értettem, miért nem haraptak rá sokkal hamarabb, elvégre népszerű, simán eladják magukat a könyvei, a régiek sem állnak halomban az olcsókönyveseknél és bőven van még magyarul kiadatlan műve. Ugráltam örömömben, amikor megláttam, hogy a Libri végre rátalált. Remélem, nem egyszeri csoda lesz ez a kötet, ami egyébként kedvenc Harris regényem, az Urak és játékosok fiúiskolájában játszódó újabb csavaros krimi.

Margaret Atwood: Alias Grace (Jelenkor)

Ha már örömteli hírek… Az pláne érthetetlen és bosszantó volt számomra mindig, hogy Margaret Atwood életművével milyen mostohán bántak a magyar kiadók. Minden elfogultságomat félretéve is ki lehet jelenteni, hogy napjaink egyik legjelentősebb kortárs szépírójáról beszélünk, akinek tizenegynéhány regényéből eddig hat jelent meg magyarul – négy különböző kiadónál (és akkor még nem beszéltünk a novellás- és verseskötetek sokaságáról, melyek közül… dobpergés… egy sem). Nyilván kellett A szolgálólány meséjéből készült sorozat sikere ahhoz, hogy a Jelenkor ismét elővegye Atwoodot, remélem, itt sem egyszeri csoda lesz a feltámasztás. Az már önmagában remek hír, hogy a (szintén a belőle készült sorozat farvizén beevező) Alias Grace-ben friss megjelenést üdvözölhetünk, már csak az kéne, hogy kiadják az The Edible Womant, esetleg újra a beszerezhetetlen A vak bérgyilkost és befejezzék az Európa helyett (ha már ők nem…) a Vad Ádám-trilógiát. Ahhh….

  

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat (Kossuth)

Na de ne legyünk telhetetlenek, hisz idén jön még egy Atwood – ez azért elég izgalmas. Írtam már a Hogarth Press Shakespeare újra sorozatáról, ami szerintem remek kezdeményezés, függetlenül attól, hogy a sorból először olvasott regény nem annyira nyerte el a tetszésemet. Afelől nincsenek kétségeim, hogy Atwood remekül oldja meg A vihar kortárs mesévé adaptálását – inkább arra vagyok kíváncsi, hogy sikerül-e legalább neki áttörni a Shakespeare-rajongók fanyalgásának falát.

Elena Ferrante: Az új név története (Park)

A titokzatos Elena Ferrante nápolyi tetralógiájának első részét nem éreztem akkora durranásnak, amekkorát vártam tőle, erről hosszan írtam akkoriban – mégis, így utólag visszagondolva roppant kellemes olvasmányélményként maradt meg bennem. Világmegváltást már nem fogok várni tőle, de azért kíváncsi vagyok Lila és Elena barátságának alakulására.

Brandon Hackett: Xeno (Agave)

Ugyan én még nem olvastam tőle semmit (ejnye…) de Zoli nagyon kedveli Brandon Hackett könyveit és annyit hallom mindenfelől, hogy ő napjaink legfontosabb kortárs hazai sci-fi szerzője, hogy most már kénytelen leszek én is olvasni valamelyik regényét. Külön pikantériája a dolognak, hogy ez lesz a harmadik az Agavénál idén megjelenő „idegen lények jelennek meg és jelentősen felforgatják világunkat” tematikájú regények sorában – jól összejöttek.

  

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék (Animus)

Nyilván Ove után minden kell, ami Backman, akkor is, ha nálam eddig nem sikerült megismételnie azt a csodát (Zolinak erről picit más a véleménye, azt hiszem). A Mi vagyunk a medvék viszont kilóra megvett már a fülszöveggel – mindenem a skandináv kisvárosi kilátástalanság, az északi krimik is ezért találnak be ennyire nálam. Nagyon mást várok, mint az eddigi történetekben, de hasonlóan magas színvonalat.

Harry Potter és az azkabani fogoly – illusztrált változat (Animus)

Naná, hogy kihagyhatatlan! Az első két rész is ott díszelgett az elmúlt két év karácsonyfái alatt, nyilván ez is ott fog idén. Annyira szépek Jim Kay illusztrációi és olyan remekül kapják el Rowling mesevilágának általam elképzelt hangulatát (ami sok esetben egyébként jóval sötétebb, mint a filmes), hogy nem lehet nem szeretni. Sikerrel távol tartottuk magunkat a számos dísz- és egyéb kiadástól, amik most az évfordulóra megjelentek, de az illusztráltak kellenek és kész.

Philip Pullman: A por könyve 1 – La Belle Sauvage (Ciceró)

Kicsit kakukktojás, mert mostanában már ritkán olvasok ifjúsági irodalmat, kifejezetten gyerekkönyvet pláne nem, de annyira rácsodálkoztam e megjelenésre, hogy nem tudom kiverni a fejemből. Annak idején nagyon szerettem Az Úr sötét anyagai trilógiát és nem tudtam róla, hogy Pullman írt hozzá előzménytörténetet. Nem mondanám, hogy esz érte a fene, de figyelni fogom az értékeléseit – olyan egyszer majd könyvtárból / kölcsön jellegű megjelenés.

  

N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu (Agave)

Ugyan Jemisin sokszorosan díjazott trilógiájának első része, Az ötödik évszak sem tartozott idén a kedvenceim közé, úgy vagyok ezzel is, mint Ferrante tetralógiájával: utólag sokkal kellemesebb olvasmányélményként tekintek vissza rá, mint akkor éreztem, és hibái ellenére is kíváncsi vagyok a folytatásra.

Sarah Perry: Az essexi kígyó (21. Század)

Az ősz egyik nagy meglepetése, hogy a 21. Század Kiadó Kult néven új, kortárs szépirodalmi sorozatot indít. Egy könyvüket olvastam eddig, a Lány a vonatont, és azzal a lendülettel el is könyveltem a kiadót, mint számomra érdektelent. Ehhez képest nem győztem szedegetni az állam a földről Az essexi kígyó láttán, ami, ha lehet hinni az eredeti értékeléseinek, igazi viktoriánus-misztikus gyöngyszem. Alig várom.

Michael Chabon: Ragyog a hold (21. Század)

Évekig kerülgettem a Jiddis rendőrök szövetségét, egyike volt azon könyveknek, amikre minden nagy nyári Alexandra-vásáron rá akartam vetni magam, aztán mindig kimaradtak. Így jártam. Ha lehet hinni a kritikáknak, Chabon eme regénye még jobb – most már nem kéne kihagyni. Ez is 21. Század amúgy, szóval tényleg izgalmas lesz ez a sorozat.

***

Jó eséllyel a végtelenségig tudnám folytatni, de a posztnak is határt kell szabni, meg aztán a realitások talaján maradva ennyi újdonság elolvasására még van is esély év végéig, többre nem nagyon. Ami kimaradt, de még becsúszhat, esetleg bekerül az „egyszer majd ha akciós lesz / könyvtárból / kölcsön” kalapba:
Radcliffe Hall: A magány kútja (Park)
John Williams: Butcher’s Crossing (Park)
Colson Whitehead: A föld alatti vasút (21. Század)
Elan Mastai: Felbolydult napjaink (Agave)
Edan Lepucki: A 17-es számú nő (Agave)
Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés (Magvető)
Potozky László: Égéstermék (Magvető)

2017. szeptember 25., hétfő

Wesley Chu: Időrabló

Úgy tűnik, ez most a szórakoztató, semmi extra sci-fik időszaka nálam – A sötét oldal után Wesley Chu Időrablója ajándékozott meg pár felhőtlen, agykikapcsolós órával, miközben bolygók közt ugráltam, évszázadokat hidaltam át egy pillanat alatt és erőtérkungfuval harcoltam undok nagyvállalati cápák ellen. Soha rosszabbat. Mindazonáltal azt hiszem, most lett elég egy időre ebből a fajta kizárólag szórakoztatásra épülő sci-fiből, kéne már egy kis Dan Simmons a bölcsészénemnek.

Az emberiség a huszonhatodik században a teljes pusztulás szélén áll. Mondjuk ez nem annyira meglepő, de szerencsénkre az elképzelhető apokalipszis-variációk száma végtelen, szóval még mindig lehet újat mutatni. A Föld pont annak az útnak a végén jár, amin az elmúlt száz évben elindultunk: kopár pusztaság, mérgező termőfölddel, mocsaras tengerekkel, a harmadik világháború majd az azt követő mesterséges intelligencia háborúk során rommá lőtt városokkal, a romokon tengődő törzsekké szerveződött vademberekkel. Az emberiség szerencsésebbik része szerteszóródott a Naprendszerben és különböző bolygókon és holdakon éldegél – és bár a technológiai fejlettség elképesztő méreteket öltött, erőforrások híján a bolygóközi élet évei is meg vannak számlálva. Előbb-utóbb a teljes pusztulás vár minden élőre.

Ezt a kvázi-egyensúlyt próbálja minél tovább fenntartani a KronoCom, az időutazást felügyelő, papíron mindenek felett álló ügynökség. Az időutazásnak egyetlen igen fontos funkciója van ebben a világban: a múltbeli katasztrófák elől kimenteni a még hasznosítható erőforrásokat, hogy minél tovább kihúzza az emberiség maradéka. Mindezt úgy, hogy ne sértsék a kronofolyamot – vagyis ne avatkozzanak be durván a múltba. Ha úgyis leég egy erdő, előző nap kivághatod a fáit. Ha felrobban egy erőmű, a robbanás előtti percekben kimenekítheted a kincset érő műszereit. Ha leég egy kastély, ellophatod a műtárgyait. Ha meghal egy század katona, az se számít, ha egy nappal hamarabb lövöd le őket. De soha, soha nem avatkozhatsz be a túlélők dolgába és nem hagyhatsz magad után időhullámokat. Pláne nem hozhatsz a jövőbe senkit a múltból.

Naná, hogy főhősünk, James Griffin-Mars kronotrop (időutazó) ezt a legfontosabb törvényt szegi meg. A legfontosabb küldetésén, ami biztosíthatná ő és technikusa nyugdíjazását az ügynökségtől. Egy pillanatnyi gyengeség, túlhajszolt idegek, alkoholizmus, az őt kísértő holtak szellemei – James pikkpakk ott találja magát, hogy a KronoCom egyetlen 1-es szintű ügynökéből az egész világegyetem által üldözött áruló lesz, oldalán egy anomáliával, akiért még sokkal, de sokkal többet adnának egyesek, mint az ő elfogásáért.

Csak semmi világmegváltás kérem, szórakoztatásra fizettünk be. Wesley Chu baromi jól csinálja, amit csinál: John Scalzi űroperáit idéző nagyszabású, de súlytalan sci-fi kalandregényét nem lehet nem szeretni. Karakterei pont annyira kedvelhetően tenyérbemászóak, hogy drukkoljunk nekik, de még simán kiosszunk nekik egy-két pofont; világépítése jól átgondolt, a zsáner keretein belül hihető, működő; konfliktusai pont annyira ismerősek saját világunkból hogy hitelesek legyenek (vesd össze: az emberiség még többszáz évnyi apokalipszis után sem tanul semmiből…). Nagyvállalati érdekek mentén semmibe vett törvények, hatalmukkal visszaélő nagyonkülönlegesügynökök, a leírt szabályokhoz minden ép ésszel felfogható határon túl is ragaszkodó bürokraták, világjobbító szándékokkal vert tudósok és magának való, alkoholista, bűntudatától szabadulni képtelen rosszfiú főhős – tényleg minden adott egy kiszámítható, de szórakoztató űrkalandhoz. Azért a közelharcból lehetett volna kevesebb, halálosan untat a csihipuhi, exotekercsek meg erőtérjátékok ide vagy oda. Hogy elolvasom-e a folytatást, azt nem tudnám megmondani. Erősen hangulatfüggő az ilyesmi, de szerencsére azért részben lezárt kis kaland ez, ami meg nyitva maradt, az úgyis nagyjából sejthetjük, hogy alakul. És bár vannak menő részei, azért én az időutazást inkább kihagynám…


Kiadó: Agave
Fordító: Kerekes Éva

2017. szeptember 18., hétfő

Veres Attila: Odakint sötétebb

1983-ban egyik napról a másikra csápos idegen lények jelennek meg egy erdőben, valahol Kelet-Magyarországon – honnan jöttek, mik (vagy kik) ők, senki nem tudja, ahogy azt sem, hova lettek a baglyok és mi a magyarázat a jelenséget övező furcsaságokra. Egy magyar erdő a nagy földönkívüli invázió centrumában – ez is lehetne a kezdet, ha ez egy különösen rossz tucat sci-fi lenne. Szerencsére nem az, így a kezdeti idegenkedést az épp a mi erdeinket ellepő idegenektől és a gondozójukul szegődő, közepesen irritálóan önsajnáló Gábortól hamar felváltja az ámulat: ez egy piszok jó regény. Nem hibátlan, de piszok jó.

Kihagyom a „kötelező” köröket arról, mennyire üdítő ilyen jól sikerült magyar SF debütálást olvasni – egyrészt mert nem olvasok annyi hazai spekulatív fikciót, hogy komolyan megalapozott véleményem legyen, másrészt meg úgyis mindenki leírta helyettem. Amúgy sem annyira szeretem ezt a köldöknézős jaj a hazai SF így meg úgy nyafogást. Valahogy úgy vagyok vele, hogy vannak jó könyvek meg vannak rosszak. Tök mindegy, milyen nemzetiségű a szerző. Itthon éppúgy lehet jót írni, mint odaát rosszat. Lapozzunk.

Szóval csápos idegen lények és Gábor, aki világnagy szerelmi csalódása után odahagy várost, albérletet, nemtörődöm anyát és a rég lelépett apa emlékét és vonatra száll, hogy a cellofoidák közt felejtsen. Persze van itt determináció, hogyne lenne: egy balul sikerült osztálykirándulás, gyerekkori rémálmok és az állatok választása együtt eredményezik, hogy Gábor a csápos kiskedvencek etetése és ganézása mellett a világ megmentésének (avagy mégsem…) terhét is magára veszi. Trükkös a fülszöveg (végre!) és trükkös a felvezetés – sokáig, nagyon sokáig azt hisszük, a cellofoidákon van a hangsúly, aztán kiderül, hogy… Nyilván nem árulom el. Mindenesetre leszámítva azt az apróságot, hogy nem szeretem, ha ekkorára nyitják a konfliktust - talán egy picivel kisebb apokalipszis is elég néha - igazán meglepett és picit le is nyűgözött az az elegancia, ahogy a könnyed horror-sci-fiből átcsusszantunk valami másba. Valami sokkal kifinomultabb és misztikusabb történetbe.

Nem szeretem a horrort és nem is olvasom – ezt sem tudom teljes bizonyossággal elhelyezni a horror / sci-fi skálán, nekem misztikus sci-fi, de ahogy olvasom a reakciókat, ez simán horror. Hát akkor lehet, van olyan horror, ami bejön. A „vandermeeri szürreália” emlegetése a fülszövegben viszont nagyon helyén van – sokszor idézte fel az X Térség hangulatát, ami több mint jó. Ez a fajta weird fiction az összes elhallgatásával, megmagyarázhatatlanságával, atmoszférateremtésével, az olvasót partnernek tekintő hozzáállásával tán az, amit én a leginkább keresek a zsánerirodalomban. És ezt Veres Attila nagyon jól érzi – nem rág a szánkba mindent, hagy sötét foltokat, belehúz a rejtélyeibe és aztán hagyja, hadd főjünk a saját levünkben, és úgy teremt atmoszférát, hogy itt érezzük magunk körül csápos lényeit – nem mint groteszk rémálmot, hanem mint szürke valóságunk természetes velejáróit.

„Ha a nyolcvanas években megjelenik egy halom lefényképezhetetlen csápos lény, amik egyébként nem zabálják fel a lakosságot, ugyanúgy elfogadtuk volna a tényt, ahogy elfogadunk minden mást azóta is” – fogalmaz a szerző egy interjúban és ez már messze túlmutat a zsáner keretein: annyira jól kapja el a nyolcvanas-kilencvenes évek Magyarországának hangulatát, ahogy kevesen. A fejezeteket kezdő fiktív vendégszövegek olyan tökéletes összképet adnak, hogy szépíróink jó része is a fél karját adná érte: kulturális reflexiók, dalszövegek, regényrészletek, tudományos eszmefuttatások, kabaréjelenetek és húsz évvel ezelőtti prominens politikusaink túlságosan is ismerős sárdobálásai keretezik Gábor útját. A cukin ijesztő cellofoidák (komolyan, kérek egy ilyet háziállatnak) és a kiváló misztikus sztori nélkül is, már ezért a földönkívüliek érkezését szokott ostobasággal és korlátoltsággal lereagáló fiktív (?) Magyarország-képért is érdemes lenne elolvasni.


Kiadó: Agave

2017. szeptember 14., csütörtök

Michael Cunningham: Mire leszáll az éj

Viszonylag ritka, hogy egy író azzal lesz világhírű, hogy tökéletes epigonja egy másik írónak és erre karriert tud építeni. Michael Cunninghamnek összejött, de még hogy! A Pulitzer-díjat hozó és Oscar-díjas filmet inspiráló Az órák után percig sem volt kérdés: nincs nála tökéletesebb kortárs megidézője Virginia Woolf munkásságának. Ezzel nyerte el a világhírt – de vajon csupán ezért? Vagy van más is a Cunningham-hatás mögött?

Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolkodtam el ezen a Mire leszáll az éj nagyjából minden egyes lapját olvasván. Ez a mű sok szempontból egy tökéletes huszonegyedik századi Mrs. Dalloway parafrázis – hogy Mrs. Dalloway itt történetesen Mr., az a két szerző munkáit ismerve vajmi kevés jelentőséggel bír. Peter Harris, a középkorú, épp kezdődő életválsággal küzdő New York-i műkereskedő a regény által átfogott néhány napban átértékeli egész addigi életét, számot vet múltjával, jelenével, tán erre, tán arra kanyarodó lehetséges jövőivel, vonzalmaival és szorongásaival, elért eredményeivel és kicsinyes vágyaival. De vajon felrúgja-e, fel kell-e rúgnia egész addigi életét, vagy…? Vagy nem történik semmi, mert sosem történik semmi, megyünk tovább napra nap apró győzelmek és kudarcok által szegezett utunkon, miközben azt hisszük, minden tettünk valami egyetemes jónak vagy szépnek a szolgálatában áll, tart valahová, elvezet valamihez – pedig valójában csak parányi porszemek vagyunk, akik szeretnek, gyűlölnek, hibáznak, megbocsátanak és megbocsáttatnak, szakítanak vagy együtt maradnak, ütnek és csókolnak, képekben gyönyörködnek és irodalmat írnak. Ki tudja, tán mégis ez a mindenség.

Cunningham játszik. Játszik velünk, olvasókkal és hősével, Peterrel. Kinek tökéletes életébe a maga bántó közhelyszerűségével rondít bele a feleség (művészeti magazin szerkesztője, kifinomult, nem feltűnő szépség, tökéletes társ a tökéletes középosztálybeli férjnek és tökéletes anya az elvárható mértékben lázadozó húszéves egyetlen lánynak) majd’ húsz évvel fiatalabb, drogos múlttal büszkélkedő, félrecsúszott öccse. Ethan, aki túlságosan hasonlít a fiatal Rebeccára. Aki „valami művészettel” akar foglalkozni, de persze sem tehetsége, sem képzettsége, sem tapasztalata – adja hát magát, hogy a galériatulajdonos sógor mellett gondolja megtalálni az utat „valami” felé. Aki megvet mindent, ami középszerű, ami népszerű, ami társadalmilag elfogadott, ami a középosztálybeli New York-i értelmiség számára napi táplálék, ami „rendes fiút” csinálhatna belőle. Mondom, igazi közhelyparádé.

Hogy a regény mégsem lesz az, egyrészt Cunningham gyönyörű stílusának köszönhető, másrészt a befejezésnek. Peter elbizonytalanodik, persze hogy elbizonytalanodik, bármelyikünk azt tenné, ha egész addigi életét, karrierjét, művészetfelfogását, életmódját egy tank erejével rohanná le a saját fiatal, lázadó, elnyomott énje. Mert nem történik más, mint hogy a társadalom által ránk kényszerített álarcok lehullnak, és feltör a bizonytalanság. Amit eladunk, vajon valóban művészet vagy csupán blöff? Tetszik nekünk vagy sem? Érdekel még egyáltalán, hogy tetszik-e vagy színtiszta profizmussal adjuk el, mert hozza a pénzt? Bevalljuk-e magunknak hogy nem érdekel, vagy megvezetjük magunk (is) azzal, hogy hiszünk a művészeinkben? Szeretjük még azt, aki mellettünk van, vagy csupán a megszokás vezet? Mikor gondolkodtunk el utoljára azon, valóban szeretjük-e még, vagy csak a szokottan jó szex és az ismerős manírok miatt vagyunk vele? És mikor gondolkodtunk el azon, vajon ő elgondolkodik-e néha, miért van velünk? Érdekel valójában, igazán, miért hidegült el tőlünk a lányunk, vagy már rég asztal alá söpörtük ezt is és belemerevedtünk a „rosszapa” szerepkörbe?

Merengünk Peterrel a művészet mibenlétén, a siker viszonylagosságán, a középszerűség bénító erején és a mindent felrúgás pusztító vágyán. Közben járjuk New York utcáit (éppúgy New York-regény ez, ahogy a Mrs. Dalloway London-regény), szobrászok műhelyébe lesünk be, a keleti part felső-középosztálybeli gyűjtőivel kacérkodunk, és nem vesszük észre, hogy míg mi merengünk, más is ott van velünk. Cunningham e tekintetben (is) tökéletes Woolf-epigon: hősei annyira el vannak foglalva saját érzéseikkel, hogy jószerén vakok bárki máséra. Nincs híd, mely képes lenne átívelni a két ember közti szakadékot. És mégis: ha létezik megváltás, akkor valahol ott kezdődik, amikor elkezdünk megnyílni a másiknak. Amikor beengedjük a legbensőbb félelmeinkbe. A legszánalmasabb szorongásainkba. És akkor talán, de csak talán van esélyünk arra, hogy átíveljük azt a szakadékot.


Kiadó: Jaffa
Fordító: Farkas Veronika

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...