2017. augusztus 17., csütörtök

Metropolis - anime

A japán manga- és animealkotók mindig is szívesen használták a mi kultúránk meséit sorvezetőnek – nem mintha ne lett volna elég saját alapanyaguk, egyszerűen szeretik ezt a számukra meghökkentően más mesélést, ahogy mesélünk. Ráadásul elég sajátosan állnak a feldolgozhatósághoz: egyfelől szigorúan védik a saját tradíciót, megkérik az árát a szellemi termékeiknek; másfelől bármi újramesélhető, ha aktualizálják, vagy a jövőbe helyeződik, vagy valamilyen új viszonyrendszer (a kiemelt fontosságú szereplők megváltozó neme például) átrajzolja. Amikor Osamu Tezuka 1949-ben megrajzolja a Metropolis mangát, ez a képregény egyszerre volt tisztelgés Fritz Lang filmje előtt, és tartott ugyanakkor a filmnek, az alapgondolatának és cselekményvezetésének egyfajta sajátosan japán görbe tükröt. Valahol nem csoda, hogy amikor Rintaro (Hayashi Sigeyuki) vezetésével a Madhouse csapata nekiállt a rajzfilmváltozatnak (olyan alkotókkal, mint Katsuhiro Otomo, az Akira megálmodója), nem csak tisztelegtek a képek az öreg mesternek, de olykor rá is fintorogtak (az adaptálók olykor inkább visszanyúltak az eredeti film víziójához…). Ahogy Rintaro fogalmazott: „…meg akarom ismerni Tezuka szellemét”. Nem volt nehéz dolga, fiatalon Tezukánál indult, neki rendezett televíziós sorozat-epizódokat – és mégis nehéz dolga volt: a szellem megidézésén túl a 2001-es feldolgozást a mai néző számára is maradéktalanul élővé akarta tenni.

Ami a cselekményvezetést illeti: felemás sikerrel. Nehézkes, szájbarágós egyfelől, másfelől nagyvonalú a (csodás és kevésbé csodás) véletlenek, bajba keveredések és megmenekülések terén – nagyon japán ez a nagyvonalúság, ahogyan az események olykor egymásra esnek. Nagyon japán, mire szánunk időt, és mire nem… e tekintetben ez a film gyakorlatilag az animék állatorvosi lova – minden benne van, amiért imádni lehet, s amiért falra mászol tőle… Metropolisz épp ünnepel, amikor meglátogatjuk, a Zikkurat, a Vörös Báró tornyának avató ünnepségére érkezünk, akárcsak a magánnyomozó Shunsaku és segédje/unokaöccse: Kenichi – akik Laughtont, az őrült tudóst keresik. A város feszült – egyfelől a robotokat az alsóbb szinteken próbálják tartani (ebben hathatósan közreműködnek a Marduk párt rohamcsapatai - köztük például Rock, a Vörös Báró nevelt fia), miközben a szegényebb lakosság robotromboló hangulatban van – a gépek elveszik a munkájuk… Laughton amúgy épp a vörös Bárónak épít egy minden eddiginél mesteribb robotot: Timát, aki majd a Zikkurat titkos fegyverrendszereinek vezérlőrendszere lesz.  Aztán persze minden balul sül el…

A hősök motivációi is meglehetősen könnyed kézzel odakentek – a Vörös Báró egyszerre akarja látni Timában az elveszített lányát, s szeretné látni a trónon, ahol majd lényét veszítve beépül (lássuk be, kicsit azért ez ellentmondás). Rock mániás, végsőkig kitartó rajongása a nevelőapjáért messze túlnyúlik a bushido diktálta tempón – avagy mit tartsak arról, aki saját magától is megvédené a mentorát, akár annak akarata ellenére… Kenichi rajongása Timáért éteri galambszárny-verdesés a szeméttelep sarában és ugyanúgy parttalan, mint a filmes ellenpólus: Rock makacs szeretete.  Shunsaku esetlensége legalább annyira idegesítő, mint amennyire humorforrás… A felkelők, élükön Atlasszal lángoló idealisták, a politikusok csak a korrupcióikon át látszanak, és minden mögött megint az a teljesen értelmetlen vágy áll az egyeduralomra – oké, megszerezted… mit kezdesz vele?

Mondhatnám úgy is: az eredeti, 1929-es történet kap egy valahol B kategóriás szintre emlékeztető akciófilm-klisés fürösztést – de ez valójában hallatlanul jól áll neki. Mert az alkotók csaknem egészen a manga (Tezuka által megálmodott) eredeti karakterdizájnját használják mindehhez – már önmagában a tény, hogy gyerekarcú figurák rántanak egymásra pisztolyt, eszetlenül jól megrajzolt és fényképezett snittekben, olyan feszültséget ad a képeknek, amivel alig bír akármelyik azóta született magas kúlfaktorú követő. A Mátrixon át Guy Richie-ig és Tarantinoig rengetegen használták azokat a fegyver csövébe bámuló nézőt sokkoló, őrült képsorokat, amiket az eredeti manga ihletett, s amelyeket Rintaróék hallatlan ügyességgel járattak vizuális csúcsra. Mint ahogy rengeteg anime használta aztán így a megastruktúrák tereibe való zuhanás élményét: Zikkurat és a városkörnyezet, ami körülveszi, illetve a mód, ahogy a filmesek ezt megmutatják, számos későbbi történet vizuális alapjának szolgált követendő mintául. És akkor még szót sem ejtettem a szellemes kísérőzenéről – jazz szól, szakmányban. Megint csak egy elem, amitől valamiféle időtlen feszültség támad képek és hangok között: a rettenet jövővízióját ellenpontozza a pillanatba oldódás időtlen zenéje.

Nekem a legfontosabb az a réteg, amit Tima, és a döntései jelentenek. A vágyunk egyfelől, hogy teremtsünk valakit, aki tökéletesebb nálunk – másfelől a rettegésünk ettől a tökéletesebbtől, aki felettünk is ítélkezhet. Tima, és amit jelent a gyökere a Terminátor szuperszámítógépének, és minden elektronikus rokonának – azzal a szigorú, összevont szemöldökű tanulsággal, hogy mitőlünk tanul ölni és ezáltal ítélkezni. Ezért nézem a végét mindig annyi ellentmondásos érzéssel – amikor a szükségszerű pusztulások után a jámbor robotok és a rajongó Kenichi nekilátnak újra a Tima-összeszerelésnek… a gyönyörű beállításokban megünnepelt angyal tőlünk tanulja használni a pallosát – és úgyis összerakjuk, újra, meg újra… nem tudjuk nem összerakni. Csak remélhetem, hogy akad majd, akitől inkább szeretni és megbékélni tanul…


2017. augusztus 14., hétfő

Kim Stanley Robinson: New York 2140

„Persze már túl későn. Az első áradáshullám előtt beinduló globális felmelegedés akkorra már teljes erővel tombolt, és a posztáradáshullám nemzedéke semmit nem tehetett a megállításáért. Úgyhogy annak ellenére, hogy „mindent megváltoztattak”, és olyan gyorsan széntelenítettek, ahogyan ötven évvel korábban kellett volna tenniük, még így is megsültek, mint a bogarak a hűtőrácson. Még az sem bizonyult elégnek a felmelegedés megállításához, hogy pár milliárd tonna kéndioxidot bocsátottak a légkörbe, mintegy vulkánkitörést utánozva, és ezáltal jócskán lecsökkentve a napfény mennyiségét, és egy-két évtizedre az átlaghőmérsékletet is, amit nagy hűhó és/vagy fogcsikorgatás közepette hajtottak végre, ugyanis a gondot okozó hő már az óceánok mélyére hatolt, és nem volt hajlandó elég gyorsan eltávozni, bármennyit is játszottak az emberek a globális termosztáttal abban a hiszemben, hogy isteni hatalom birtokosai. Nem voltak azok.”

(Naná, hogy az év legforróbb napján olvastam…)

Kim Stanley Robinson még mindig szerelem. Nem figyeltem eléggé a megjelenéseket, mondhatni, meglepetésként ért, hogy jön az új könyve, aztán amikor meghozta a futár, alig bírtam kivárni, hogy véget érjen a munkaidő és hazafelé a buszon belevethessem magam, félredobva az aktuális olvasmányt. Ritka ez, többnyire dédelgetem a friss szerzeményeket pár hétig, mielőtt olvasnám őket. Itt ez szóba sem jöhetett – aztán nagyjából félúton elkezdtem aggódni, hogy mindjárt vége lesz, és megint éveket várhatok a következő KSR-adagomra. Túl olvasmányos. Falni lehet. Nem is tudom, hogy az eddig olvasott három könyve közül volt-e olyan, amivel ennyire gyorsan és gördülékenyen haladtam. Már-már populáris. Még az elvetemült közgazdasági fejtegetései ellenére is.

De ez legyen a legnagyobb negatívuma. Persze egyáltalán nem negatívum, de tény: sokkal-sokkal könnyebben fogyasztható, mint a 2312 vagy A rizs és a só évei, inkább az Aurorához közelít. Persze „bölcsész-sci-fi” ez is: csak úgy szétfeszíti a lapokat a rengeteg popkulturális utalás, oldalról oldalra felfedezhetőek áthallások, és valóban némi közgazdász véna sem árt a teljes befogadáshoz, no meg jó adag aktuál- és környezetpolitikai tájékozottság. (Nem áltatom magam azzal, hogy nekem mindez megvan, szóval lehet, a felét se értettem annak, amit olvastam, de kit érdekel, ha 1 - ennyire jól szórakoztam közben; 2 - úgyis újraolvasom, mert ez így túl gyors volt…)

New York, 2140. A várost a huszonegyedik század nagy áradáshullámai a többi tengerparti városhoz hasonlóan elöntötték, Alsó-Manhattan híres-hírhedt felhőkarcolói vízben állnak, a sugárutak csatornákká váltak, a sárga taxik helyét átvették a vaporettók és a kisebb-nagyobb magánbárkák és vízibuszok. A gyaloglás szerelmeseit (vagy a sietőseket) várják a felhőkarcolók közé feszített éghidak, a repülés élményéről pedig gondoskodnak az alaposan felturbózott léghajók. Mert az áradáshullámok nem csupán a tengerparti városokat szabták át, hanem az egész emberiség életmódját. A drasztikus felmelegedésnek előbb-utóbb csak gátat kell vetni, hisz ha már odasültek a hűtőrácsra, még a legszkeptikusabbak sem mondhatják, hogy az nincs is (bár ki tudja…); szóval sugárhajtás nuku, a nagyüzemi állattartásnak búcsút mondhatunk, az energia szigorúan megújuló, a pazarlás visszafogott. És akkor reménykedjünk, hogy pár évszázad és meg lehet fordítani a folyamatokat.

Jó, ez picit pesszimistább, mint amit a könyv indokolna. Mert ez egy kifejezetten optimista mű. Meglepő – nem csak a szerzőtől, hanem a műfajban is. Már majdnem idealista. De legalábbis hisz a változásban – még ha túl későn és nem minden véráldozat nélkül jön, akkor is. Legyen az sci-fi vagy gigantikus alternatív történelem, Robinson figyelmének fókuszában az ember, a ma embere áll – a „hogyan csinálhattuk volna másképp” pont azt szolgálja, mint a „hogyan csináljuk majd háromszáz év múlva”: hogy vegyük végre észre, mennyire rossz úton járunk a jelenünkben… - írtam A rizs és a só évei olvastakor, és csak ismételni tudom önmagam: KSR fáradhatatlanul próbál figyelmeztetni minket, hogyan gyilkoljuk meg módszeresen önmagunkat és a bolygónkat. Persze hogy hallgatunk-e rá, a tekintetben egyikünknek sincsenek illúziói.

„Ők tanulmányokat adtak közre, kiabáltak, hadonásztak, néhány éleslátó és nagyban gondolkozó sci-fi-író fantasztikus regényeket adott ki hasonló jövőképekkel, a civilizáció többi része pedig folytatta a bolygónk elégetését, mintha csak egy hatalmas, mesteri tábortűz lenne.”

(Most mondja valaki, hogy nincs igaza…)


Szóval New York, 2140. Az ikonikus Met Life torony lakói lesznek kísérőink ebben a nagyszabású kalandban – melynek során a sarkaiból már jó párszor kifordult világ ismét fordul egyet és talán egy újabb áradáshullám kiváltotta sokk következtében ezúttal nem csupán az ipart, a lakhatási viszonyokat, az energiagazdálkodást; hanem a minden eddigi sokk után gondosan és gyorsan visszarendeződő gazdasági viszonyokat is sikerül átrendezni. Vagyis megváltoztatni magát a kapitalizmust. Úristen, mennyire szép és idealista gondolat, hogy egy világméretű nemfizetési sztrájkkal végre változást lehetne elérni ebben az őrült játszmában, aminek a lényege évszázadok óta az, és még évszázadokig az marad, hogy a gazdagoknak mindig újraosszák az erőforrásokat a szegények kárára. KSR a legoptimistább tollát vette elő, amikor kidolgozta a Háztulajdonosok Szakszervezetének sztrájkját, de valljuk be, iszonyú jó olvasni, hogy így is lehetne, és tiszta szívből drukkolunk nekik, hogy végre változást érjenek el. Aztán elkullogunk feladni a lakáshitel törlesztőt…

Persze miközben megváltoztatják a világot, a Met Life lakói élik a maguk kis megszokott New York-i életét. Dolgoznak, szórakoznak, szeretnek, kalandok után futkosnak, traumákat nyomnak el, régi sérelmeket bosszulnak meg, pénzt csinálnak, segítenek másokon, olykor életveszélybe kerülnek és a lehető legkülönbözőbb módokon próbálnak értelmet adni nyomorúságos kis életüknek. Akad, aki világjobbító politikai szándékkal gürizi halálra magát, mint Vörös Charlotte; akad, aki meztelenül pózoló felhősztárként ment ritka állatfajokat a kihalástól, mint Amelia Black; akadnak, akik gyerekes lelkesedéssel sodorják magukat veszélybe, miközben szó szerint kincset keresnek a csatornákban, mint Stefan és Roberto; és akadnak, akik meghackelnék a világkereskedelmet, mint Mutt és Jeff. Naná, hogy mindannyiuknak szerepe lesz az eljövendő gazdasági apokalipszis során – még jó, hogy a szerző nem rejti véka alá, hogy csal, amikor a szűkös mintavétel eszközével él, de hát ettől regény a regény, nem követheti nyomon mind a kilencmillió földlakó életét.

A lényeg persze nem is ez. Mert bár élvezetes végigkövetni a kalandjaikat, Charlotte, Franklin, Vlade, Amelia és a többiek csak mellékszereplők. A színpad igazi sztárja az állampolgár, aki időnként kiszól hozzánk – mint szócső, a történelemé, a gazdaságé, a politikáé, az emberiségé és a városé. A városé, amely egyszer csak ráébred saját hangjára. El nem tudom mondani, mennyire örültem, amikor saját fejezethez jutott. Ez New York regénye – KSR kétségkívül rajong a városért, múltjáért, jelenéért, jövőjéért; tengernyi apró részlettel, idézettel, fricskával ajándékozza meg. Bár műfajilag ég és föld, nem egyszer eszembe jutott a csodaszép Téli mese – ez a könyv is szerelmeslevél New Yorkhoz. Van ebben valami idealista báj, ahogy KSR személyiséggel ruházza fel az élettereinket – ennek messze legszebb kiteljesedését az Aurora hajójának öntudatra ébredésében olvashattuk.

Eljutottam az idealista báj kifejezésig egy sci-fi esetében – azt hiszem, itt az ideje befejezni ezt a posztot. Oldalakon át tudnék még lelkesedni és még nem is szóltam a finoman és hitelesen bontogatott emberi kapcsolatokról, az elsüllyedt kincs utáni hajszáról, Szuper Velence felvásárlásának kísérletéről, Amelia jegesmedvéiről és a lenyűgöző technikai újításokról, amelyekkel meg tudják óvni a víz alá került épületeket az összeomlástól. De majd legközelebb. Mert újraolvasós lesz, az biztos. Lassan újra elő kéne vennem az Aurorát is…


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika

2017. augusztus 10., csütörtök

Anthony O’Neill: A sötét oldal

Szórakoztató, semmi extra sci-fire vágytam. Megkaptam. Könnyed noiros beütésű krimire vágytam, különösebb skandináv nyomasztás nélkül. Azt is megkaptam. Anthony O’Neill noir sci-fije nagyon jól elkapta az aktuális hangulatomat és igazi gondtalan, fesztelen, nagyon nyári szórakozással ajándékozott meg. Az már tényleg csak az én privát nyomorom hogy mindezt nem vízparton olvashattam, odavaló lenne.

Purgatórium a bűn városa a Hold sötét oldalán (szőrszálhasogatók kedvéért: O’Neill leszögezi, hogy tudja ő hogy nincs „sötét oldal” csak távolabbi, de lássuk be, az feleannyira sem hangzik frappánsan…). A Hold gyarmatosításának hajnalán telepedett le itt Fletcher Brass, a nem kevéssé Donald Trumpra hajazó milliárdos – egyébiránt önjelölt félisten, akinek, amint menekülnie kellett a Földről (hja, tiszta utópia, hogy a törvényeket áthágó milliárdosokból itt bolygódisszidensek lesznek és nem elnökök), kapóra jött, hogy van egy birtokocskája a Holdon, ahol, lévén magánterület, bármiféle kiadatási egyezmény nélkül, minden törvény elől elbújhat. Nem is késlekedett sokat hogy megalapítsa Purgatóriumot, ahová maga köré gyűjtötte a Föld hozzá hasonló söpredékét – terroristák, bukott diktátorok, perverzek, bérgyilkosok adják egymásnak a kilincset. No meg persze kalandvágyó turisták, akiknek már a szimpla Holdra látogatás is kevés – lássuk be, mindig kell egy még izgalmasabb célpont. És mi lehetne izgalmasabb a megtestesült fertőnél?

Ebbe a fertőbe érkezik a becsületes zsaru, Damien Justus, akinek naná hogy pont azért kezdett el égni a lába alatt a talaj a Földön, mert túl becsületes – és mivel még a pokolba vezető úton sem árt, ha akad néhány forgalomirányító, új karrier várta Purgatórium rendfenntartó szervénél. Ahol a rendfenntartás persze csak látszat, a törvény maga Fletcher Brass, esetleg lánykája, a hol a papa keblére ölelt, hol ellene szervezkedő CK (Cuki) Brass, az androidok mindenek felett állnak, és különösebben úgyse történik semmi, ami megrengetné a bűn városának mindennapjait. Már ha nem történik néhány gyilkosság. Aztán még pár. Esetleg politikai indíttatásból. Lehet, közük van a Brass klánhoz? S vajon miért tűnhet úgy, hogy Justus hadnagy nem véletlenül került épp egy gyilkosságsorozat előestéjén a Holdra?

Miközben a városban bombák szedik áldozataik, önjelölt önkényurak és trónkövetelő lányaik játsszák kicsinyes játszmáikat, hadnagyunk pedig próbál kétségbeesetten lavírozni a nagyon úgy tűnik, előre lejátszott játszmában, Purgatóriumon kívül, a kietlenségben egy látszólag meghibásodott android szedi áldozatait. Kutatók, karbantartók, a senkiföldjére száműzött elítéltek válogatás nélkül esnek áldozatul a mesebeli Eldorádót kereső robotnak.

A sötét oldal legnagyobb erénye, hogy percig sem akar többnek látszani annál, ami: egy baromira szórakoztató krimi sci-fi köntösbe bújtatva. Túl sok eredetiséget nem érdemes keresni benne, de legalább sikerrel használja a noir kliséket és szeretnivalóan tiszteleg Asimov előtt. Hogy a szálak összeérnek, és úgy, ahogy, abban sincs sok meglepetés, de menet közben bőven ad elég izgulnivalót ahhoz, hogy ezt megbocsássuk. O’Neill legnagyobb erőssége a hangulatteremtés és a betéttörténetek: nem egyszer éreztem azt, hogy a tulajdonképpeni főszálnál jóval érdekesebbek az androidunk útjába kerülő halálra ítéltek mikrotörténetei. Ezekből nem egyet szívesen olvastam volna hosszabban, akár novellaformában vagy kisregényként. Annál is inkább, mert jó pár mellékalak izgalmasabbra sikerült, mint a picit túlságosan is klisés Justus hadnagy vagy pláne Brass papa és pici lánya.

Tán legnagyobb hibája is ez a könyvnek: annyira magasra tette az elvárásokat Brass beharangozásával, a különc törvényekfeletti milliárdos megfestésével (vagy csak annyira alájátszott a nyilvánvaló párhuzam a várakozásoknak…) hogy amikor megjelent előttünk ez a pojáca, leginkább csak ásítozni támadt kedvem. Persze lehet ez egy szolid fricska az önmagukat piedesztálra emelő celeb-milliárdosoknak: face to face mindegyikről kiderül, hogy nem csupán idegesítőek, de unalmasak is. Fene se tudja, szerencsémre eggyel sem találkoztam még. Ezt az aprócska döccenőt leszámítva A sötét oldal teljesíti, amit vállal: tökéletes agyelhagyós kikapcsolódást nyújt arra a pár órára. Könnyed, gyorsan olvasható strandkönyv. Vigyétek magatokkal a Balcsira.


Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán

2017. augusztus 7., hétfő

A szarvasvadász - film

Ennél ellentmondásosabb kedvencem nincs. Most nem elsősorban a fogadtatása körüli cirkuszra gondolok, ahogy botrányt okozott az 1979-es nyugat-berlini filmfesztiválon, vagy ahogy Jane Fonda kelt ki ellene az Oscar-gálán (ahol ő a Hazatéréssel nyert – és ahol A szarvasvadász öt díjat megkapott). Bár jelent valamit, hogy az akkori szocialista tábor, neves liberális értelmiségiek és a katonák, a konzervatív háborúpártiak is egyaránt felszólaltak ellene – s jelent valamit a bemutató komoly sikere, hogy a nézők viszont szerették; nyilván ezt se kerülhetem meg, ha beszélni akarok róla, de nekem nem ettől ennyire ellentmondásos. Amikor először láttam, viszkettem a hosszú expozíció alatt, ahogy a baráti kör: Mick, Nick és a többiek ünneplik Steve esküvőjét – magunk közt szólva pokolira untam; ugorgyunk, jöjjön a háború, elvégre ez egy hírhedt vietnami háborús film, amit bődületes késéssel láthattunk, be volt tiltva itt a mélyen egyoldalú vietkong-ábrázolása okán. Mostanában meg, ha újranézem, lubickolok a lassú felvezetés részleteiben – és szinte sztoikus kényszeredettséggel veszem tudomásul, hogy meg kell nézzem az egykor pofonnal felérő háborús jeleneteket is. Ez a film teljesen átrendeződött bennem az idővel – azaz leginkább átrendeződött, hogy mi tetszik benne és miért.

Bizony hogy jelent valamit, ha ezt annyi ideológiával vert embertársunk (bármelyik oldalról) nem bírta elviselni. Leginkább azt: az ideológiák teljes lemeztelenítésével jár, ha megnézed. Legyen háborús, vagy háborúellenes propaganda, legyen bármilyen irányból belakható szokásos gondolatmenet – ebben a filmben kicsorbul. Pusztán attól, hogy Michael Cimino megpróbálta a lehető leghitelesebben vászonra kenni ezeket a pennsylvaniai fiatalembereket, orosz bevándorlók vaskohász gyerekeit, az összes szűklátókörűségükkel és korlátoltságukkal. Ez az első: ennyit érzékelnek és értenek meg a világból Amerika gyermekei; így güriznek és így szórakoznak, verda, sör, fegyverdörrenés és punci – így ápolnak egy önképet. Erre épül finoman a bevándorlók valamennyire őrzött kultúrájának rétege, ami fogyton fogy, azóta még kevesebb – sőt, van ahol teljesen elfogyott már (erre nincs ékesebb példa, mint a bevándorló Mary Anne MacLeod édes kicsi fiacskája: Donald Trump). De van, még most is van, ahol a hozott identitás jelent valamit, nem minden olvadt masszává a nagy olvasztótégelyben – akkor sem, ha legnagyobb részt a külsőségek maradnak ilyenkor életben, az óhazából hozott anyagból dolgozó esküvői külsőségek például…

De tényleg ez az első – és film sikerének legfontosabb titka: zsigeri szinten szólította meg az egyszerű amerikait. Cimino íróként és rendezőként finoman egyensúlyoz, hiszen típusokat mozgat annyira közelről fényképezve, hogy személyiségeknek tűnnek. A jólelkű cimborát, a bumfordi mackót, a kivagyi nyúlbélát, a legkisebb fiút; s végül a vadászt, aki alfahím és a vele rivalizáló legerősebb bétát. Ebben a cselben remek partnerek a színészei, mert átlényegülnek – mert legszívesebben a mozin kívül is a filmbeli nevükön szólítanád őket. Egyszerűen elhiszed őket – elképesztő gárda egyébként, Robert De Niro (a legjobb időszakából), Christopher Walken, szegény John Cazale… a valóságban akkor épp Meryl Streep vőlegénye volt, de rákos, a forgatáskor már nagyon beteg; nem érte meg a bemutatót… A nők ebben a relációban olyan távolian közeliek, ahogy azt tényleg kell, Angela (Rutanya Alda) rémült megesettsége, vagy Linda (Meryl Streep) zavara a fiúk életében betöltött saját szerepétől nem ellenpont, tényleg, csak pár pasztellesebb szín a fiúk drámájához – ez is pontos és ez is amerikai (és amúgy ez is felháborított sokakat…).

Szoktak úgy tekinteni rá, hogy Remarque Három bajtársának egyfajta feldolgozása – de ez több sebből vérző, hibás gondolat. Csak sorvezetőnek használ e regényből bizonyos elemeket, még korba illesztett adaptációnak sem tekinthető. Nem elsősorban az eltérések, hanem az alapvető szemlélet-különbség okán – mert A szarvasvadász nem háborús, és nem háború-ellenes film (ahogy a regény az). Annál sokkal teljesebb látlelet – még az a gyönyörű, pátosszal teli lezárás is látlelet, amikor a tragédián túl a beszédre képtelen barátok megérzik azt a sorsközösséget, ami (talán) továbbsegítheti őket a traumán túlra. Szokták mondani: hamis ez… én erre csak azt felelhetem: alapvetően hamis (élet)intonációnak a refrénje is értelemszerűen hamis. Cimino csak megmutatja: mennyire végtelenül instabil a kiformálódó fogyasztói társadalom átlagpolgárának minden gesztusa, hogy valójában mennyire eszköztelenek ezek az emberek, s hogy még a legösztönösebb is mennyire manipulált és sérülékeny. A színészei csak felmutatják ezeket a manipulált és sérülékeny figurákat: a sérülésben és azon túl; mégpedig parádésan.

Valójában ez a film egyik szokványos háború- vagy békepárti (avagy bármilyen egyéb) narratívába sem illik, és nekem ez adja az erejét. Tényleg nem árt tudni, milyen mélyről kell induljon egy változás világképben, nézetrendszerben, ha nem akarjuk elpusztítani magunkat, mennyi keserves felismerésre és illúzióvesztésre szorul a fejlett nyugati társadalmak embere, csak pusztán egy természetes mozdulat megtételéért. Ezért szeretem A szarvasvadászt, minden hibája, pátosza, olykori széles-szélsőséges gesztusa ellenére. Szeretem Cimino-t érte, még ha aztán a saját dugájába dőlt is A mennyország kapujával (nem mellesleg: kinyírva az United Artistot…), és akkor is, ha (amúgy, minden bizonnyal) öt percet nem bírtam volna vele egy légtérben… Jó, hogy eszembe jutott. Újra kell néznem…

2017. július 31., hétfő

Levelet hozott a Posta (Lakner Zsuzsa kollázsai)

Levelet hozott a Posta... olyan levelet ahol még a boríték is kidobhatatlan – mert művészi értéket hordoz! Képeslapok és könyvek, finom kézzel ollózott darabka összképek a korból – s egy eredeti kollázs, ahol tapintható is ez a finomság. Lakner Zsuzsától érkezett a levél, ez a gyönyörű rekvizitum, mára szinte anakronizmus, ma, amikor testetlen jelekbe csomagoljuk az üdvözletet. Holott van ereje, ha a szónak megformáljuk a testet. Nem éreztem ennyire erősen egyszer sem a veszteséget, ami bennünket az azonnalisággal ért – és ennyi rétegében sem. Vártam ezt a küldeményt, hiszen Zsuzsa jelezte: jön – és ez a várakozás kiélesített rá. Ez a várakozás Saint-Exupéry rókájáé: ünnepet épített magából. Ez volt az első réteg – várni valamire, ami időbe telik; de ez a várakozási idő a várva várt értékét növeli. A második réteg akkor bomlott, amikor kézbe vehettem a csomagot. A borítékot, amelyen egyedi pecsét, bélyeg, címforma lakik, máshonnan ismerős kártya ragasztja a lehajtást; minden porcikája gondos választás, odafigyelés, ráfordított idő eredménye – szinte sajnáltam felszakítani.

A harmadik réteg a küldemények közül először kézbe ugró levelezőlapoké. Az üdvözlés könnyen elérhető játékai voltak, az „eszembe jutottál a távolban és ezt a tudtodra adom” játékai – lám, nem gondoltam volna, hogy a szemem láttára felnő egy nemzedék, akinek el kell magyarázni, mit is jelent a levelezőlap, a küldés gesztusa, a rövid üzenetek konkrétumokat kerülő banalitása (vagy a bele rejtett kis intim titkok, amit feltárt olvashatóságuk ellenére sem ért meg más…). A lapokon most nem a nevezetes látványok, a turistaság célpontjai láthatók, hanem Zsuzsa kollázsai, különböző korszakaiból és projektjeiből. Kis sorozatban nyomott lapok ezek: akad köztük amelyik kiállítás-megnyitót hirdetett, olyan is akad, amiből nem készült csak alig több, mint egy tucat – a sorozatgyártott üdvözlőlap, egy korszak rövid szöveges üzenetének hordozója lényegül itt át számozott, minden porcikájában gonddal formált műtárggyá. Az egyiket, ha megfordítom, íme, funkciójával is ellátta Zsuzsa – ott az üzenet, a bélyeg (egyedi, saját tervezés…), a Lieb… Cher… Nice…  kollázs egy alkalmazott szerepben tündöklő példánya lám, immár az enyém. Immár az én dolgom megfejteni, az üzenője mit üzen általa.

Nagyon érdekes, hogyan figyeltünk fel egymásra, Zsuzsa, meg én. Ezer alkalmunk lett volna találkozni, hiszen mind a ketten Dunaújvárosban nőttünk fel, néhány év eltéréssel – ugyanabban a közegben, ugyanazon a lépcsős magasparton ülve és álmodozva nyaranta; ugyanabba a (gyerek- és felnőtt) könyvtárba járva. Mégis – elkerültük egymást, s a ma legnyilvánvalóbb ismerkedési formáján át: a világhálón figyeltünk fel a másikra. Egymás blogjait követtük, kommentáltuk – én a képeire igen hamar szövegeket aggattam, amit ő jó néven vett… Elcsodálkozhattunk rajta, milyen élményi közösök és különbségek adódhatnak abból a pár évnyi életkori különbségből – de meg is örülhettünk neki, hogy a másiknak is fontos, magán túlmutató élmény például a japán rajzfilm, az Anime…

A negyedik réteg ez az így alakult távolságtartás – és az ebbe érkező, kézzelfogható közelségek. A The Inside Story-t a közösségi oldalon kedveltem és böngésztem először: országhatárokon könnyedén átmosolygó távolságból. Nincs nekem semmi bajom ezzel – ez a lehetőség is úgy minősül, ahogyan élettel telik, és Zsuzsával ilyetén nincs okunk panaszra. De ez a gesztus, ez a levél a belecsomagolt számos kinccsel valahol mégis más minőség. Egy sokkal személyesebb találkozás, a küldeménybe választás által, s még inkább a másik kézírása által, ahogy a kincsét, szüleményét, gyermekét nekem ajánlja. Lassan megérünk (úgy tűnik, lassan meg) egy valóságos, személyes találkozásra – mondjuk egy hazai kiállítás-megnyitón, ahova Zsuzsa Stuttgartból érkezik (ahol jelenleg él és dolgozik). Eddig mindig ez ellen dolgozott a sors – de talán megérünk rá, hogy ne így legyen. Ez az ötödik réteg – hogy bátran merjem vállalni ezt az éles, vizslató tekintetet, amely most már kézzel foghatóan is (tudom immár… hiszen kézzel fogom) ott lakik a tárgyak mögött.

Három másik könyv is itt várja, hogy teljes figyelmet kapjon – mind a csomagból. A Titkosírás, Turbuly Lilla verseivel és Zsuzsa képeivel;  A Venus & Mars, ahol Zsuzsa kollázsait Bernd Reichert pontozza ellen a szavakkal (magyarul Rakovszky Zsuzsa tolmácsolásában); és Dickens Feljegyzések fiatal párokról-ja, ahol Zsuzsa a borítót s magát a kötetet tervezte. Mindhárom Artemisz-kiadvány; mindhárom formáltsága megdöbbentő. Az igényesség a képeket és szavakat hordozó tárgy felé. A sokadik rétegek ezek – egyfelé mutatnak: amint a virtuális kitöltött kereteiből tárggyá alakítok bármit, ennyire legyek igényes. Mert a könyvet: a hordozót magam teremtem! És amennyire csak lehet, legyek befolyással rá, milyen lesz…

Amit valójában nem tudok megköszönni – így, hogy írok róla: az a kollázs, az eredeti kollázs, amely külön borítékban várta, hogy felfedezzem. Amikor valóban ujjal simíthatom a munkáló olló nyomait, amikor a kivágat helyén tátongó űr határainak finomságáról az ujjbegy bőre győződhet meg, s amikor fokozatosan ráébredek: egy műtárgy érkezett a lakásomba, amit ajándékba kaptam – aminek értelemszerűen a falon a helye. Amit talán úgy köszönök meg mégis, hogy verset írok hozzá (és nem róla) – megkísérlem az egykor egymásra figyelést provokáló gesztussal megköszönni Zsuzsa adakozó figyelmességét. Hogy levelet hozott a Posta, amit (valamit belőle) még hónapokig előveszek majd – aztán évek múlva is. Ellene beszélve a tárgyak romlásának, a képek egymást folyamatosan elfedő áramlásának a virtualitás idővonalán. Mert ez az „ellene beszélés” maga a kultúra.


számon tartjuk egymást –
hiányok Óperenciáján
is túl

2017. július 28., péntek

Egils saga

Volt egy ember, Egil, az apját Kopasz Grímnek hívták, az anyját Yngvar lánya Berának, a Bolg tanyán született Izland szigetén. Az igazat megvallva egy indulatvezérelt, erőszakos seggfej volt, a természete számtalanszor sodorta bajba, legalább annyiszor, mint ahány alkalommal pártfogóhoz és baráthoz segítette. Csatában, perben nemigen maradt alul, ha mégis, nem hagyta bosszulatlanul, lett légyen ellenfele egyszerű gazda, vagy maga a norvég király. Ráadásul birtokolta a verseken szólás adományát, úgyhogy amikor nem segített az ereje, vagy a szerencséje, versben dumálta ki magát a bajból. Amikor például legnagyobb hatalmú ellensége, Széphajú Harald fia Eirík király karmaiba sodorta egy vihar, nem átallt neki dicsőítő éneket költeni a szkaldok, az udvari költők modorában, hogy a nyakán tarthassa a fejét…

Volt egy ember… nos, legelőször ezen érdemes mélyen elgondolkodni, mikor az olvasó összeismerkedik az Egils sagával. A hallatlanul korán kibontakozó saját nyelvű izlandi írásbeliség óriási ajándék – Egil Skallagrímson minden bizonnyal valóban élt, a családja történetét is mély részletességgel feltáró mese meglepően éles képet ad nemcsak a hősről, de a 850 és 950 közt élt emberek szokásairól, hiedelmeiről, életük évritmusáról is… ha belegondolunk, a saját legendák homályába vesző múltunk latin szövegei a királyainkról nem adnak ennyire részletes, éles, kézzelfogható képet, nemhogy bárki másról… a sagát 1230 körül jegyzik le, a négy legkorábbról ismert kézirata közt jelentéktelen eltérések tapasztalhatók csak – szinte nincs még egy kultúra, amelynek korai, sajátos szerkezetéről ennyiféle megírt rajzunk volna, mint a skandináv népeké, és ez nagyrészt a sagáknak köszönhető.

Egils - az egyik korai kézirat lapjain
Volt egy ember… kezdik a sagát, s később is így, ezzel a nyitófordulattal mutatnak be mindenkit, apák és anyák, sőt, nagyapák és nagyanyák értelemszerű felemlegetésével - minél több szövevényes családi viszonyt is egyből a történetbe emelve. Ez nem egyszer pusztán a lejegyző dicsekvése – úgymond a bizonyítéka a hozzáértésének, hogy maradéktalanul ismeri a viszonyokat. Másfelől viszont szükséges tudás ez, hiszen tényleg nem árt tudnunk, milyen családi legendáriumban gyökeres ellenszenvek és bosszúvágyak, vagy akár milyen örökölt lojalitások határozzák meg a hősök döntéseit. A sérelem, ami ér vagy a szolgálat, amit egyik tesz a másiknak nemzedékről nemzedékre kötelez (avagy másfelől nézve: nem árt, ha akad ürügy…). Kétségtelen, a rengeteg név és családi viszony megterhelővé teszi az ehhez nem szokott szemnek az olvasást – amint hallom, egy izlandi ebben amúgy különös élvezetét lel, az otthonosság egyfajta boldog érzetét; főleg ha minden ellentmondásmentesen, szépen egybevág ebben a bájosan barbár genealógiában. Mi itt, akik máshoz szoktunk, örüljünk a kötet végén található alapos névmutatónak – csak nagyon felületes olvasással úszható meg a használata.

az egyik legkorábbi kézirat 56. lapja
Ahogy azt a Völsungok történeténél már leírtam: a mi fogalmaink szerinti erkölcs e hősök tetteire vonatkoztatva értelmezhetetlen. Az indulataiknak bátran engedő, folyamatosan halandóságuk tudatában cselekvő ifjak, öregek és hölgyeik élik ki itt mindazt, amit méltónak éreznek magukhoz. Ha a közösség első mércéje a hír, a hatalom, a nevezetesség, akkor azt ugyanúgy értékes lehet fondorlattal elérni, csalással, gyalázkodással, mint kiállással, karddal, csatabárddal a kézben… Talán mindennek tudatában már nem akkor a szentségtörés, ahogy az első bekezdésben (Egil őszinte módján, magam vissza nem fogva) sarkos véleményt fogalmaztam róla… Persze Kopasz Grím fia Egil története már nem a Völsungok legendás múltja, hanem a számon tartott múlt – ettől aztán több hús is rakódik a történetre, mint a sárkányölő hős esetében. Izland betelepülésének időszakában járunk, amikor a királyukkal (avagy bármilyen központosító hatalommal) nem egyező szabad gazdák (nem mellesleg ha az idő és a széljárás engedi: viking harcosok, portyázó tengeri rablók) a nem annyira távoli szigetre telepedtek át. Érdekes logika ez – hiszen sokáig tényleg nem nyúlt utánuk semmiféle központi akarat; ahhoz már elég messze voltak.

Izland - a Carta Marina szerint
Volt egy ember, aki egyik végletében Arany Toldijára emlékeztet - a farkast fojtó, pökhendi cseh vitézt világból irtó erőember gátlástalanabb változata - bár fel se merül, hogy a maga dán kihaénnem-párbajhősének életét megkímélje. Egyébként is, aki fegyverrel áll ki elé, az magára vessen; e végletében olyan, mint a Sin City-ből Marv: valaki, aki azért nem küzd dühkezelési gondokkal, mert gátlás nélkül, szabadon kiengedi a dühöt, s aki ma azért volna kénytelen mégis gyógyszerezni magát, mert így se fér ki belőle mind. Azaz: Marv olyan, mint Egil – hiszen ő az egyik „kulturális leszármazott”. Ebben a végletében elég speciális, az indulatokhoz simított értékrenddel, ami szerint ha megszöksz a fogságból, észrevétlenül, úgy, hogy ki is raboltad a fogva tartód, becstelen vagy – vissza kell menned és ki kell irtanod azt, aki be merészelt zárni, írmagja se maradjon. Egil a szabadon kieresztett végletek embere – hiszen ez a vérben és érőszakban gázoló figura a harmadik végletben költő, aki megénekli a környezetét, versben neveti ki a rá leselkedő vészt, de versben siratja vízbe fúlt fiát is… Bernáth István ihletett fordításában ha a teljes formagazdagság nem is mindig – a szavak ereje átjön.

Volt egy ember, aki szorongás nélkül megélte a végleteit, a maga isteneinek tetsző módon, amíg csak élt – és immár magyarul is olvashatunk róla. Én irigylem az izlandiakat ezért, hogy ennyire mélyre meríthet a múlt vizeibe nyúló kéz. Ismerjétek meg! Már csak azért is, mert mindezen túl Egil élete története (avagy a belőle idő szőtte legenda, avagy együtt a kettő) úgy különben egy baromira izgalmas, szórakoztató mese. Érdemes a figyelemre.  

kiadó: Corvina
fordította: Bernáth István


2017. július 26., szerda

Mi ez a cirkusz? - film

Hallottunk róla ezt-azt, amikor elkészült, hiszen amennyire az időnkből telik, figyelemmel kísérjük a Recirquel társulatának életét – valahogy sokáig elkerült mégis. Láttuk az előadásokat, mindegyiket, s volt amelyiket többször is – így esett nagyon jól, amikor meghívást kaptunk a Müpa évadzárójára, ahol megnézhettük volna újra az edinburghi cirkuszfesztiválra csiszolt-finomított Párizs éjjel előadását. De egy sajnálatos sérülés miatt a társulat kénytelen volt lemondani a fellépést aznap este – helyette levetítették nekünk a társulatról készült dokumentumfilmet, a Mi ez a cirkusz?-t.

Amiért nagyon hálás vagyok. Amennyire friss, üde megközelítéssel varázsol az újcirkusz világában a társulat, annyira formabontó a maga módján Halász Dóra és Tiszeker Dániel filmje róluk. Három éven át tartott a forgatás, el nem tudom képzelni, mekkora felvétel-tömegből választották ki ezeket a mozaikokként egymáshoz illeszkedő részleteket ebbe a - valójában bájosan hagyományos - kompozícióba, amely a felkészülés hétköznapi és drámai pillanatain át az első nagy sikerű előadásig követi a hat fiatal artistát. Mert az alapvonala ennek a dokumentumfilmnek erős horgonyokkal kötődik a műfajba – szinte hagyománytisztelő módon épül. A sorvezetés nem bont formát, nem így akar többleteket mesélni; ennél sokkal ügyesebben - hogy ne mondjam: artisztikusabban - szökken magasra.

Például azzal, ahogy a snittek mindegyike hallatlanul intim. Ahogy megismerjük Biritz Ákost, az elköteleződései által. Ahogy Herczeg Richárd megosztja velünk a kételyeit. Ahogy Illés Renátó az édesapjához való viszonyáról mesél. Ahogy Lakatos Leonetta édesapja mesél arról, amikor megértette: a lánya valójában mit választott. Ahogy Pintér Áron veszik el a szemünk láttára a szeretett tárgyaiban. Ahogy látjuk Veress Zsanettet mesterére, Árpi bácsira figyelni. Ennél közelebb nem tudom, hogyan mehetett volna a kamera ezekhez a fiatalokhoz – mintha mi magunk ülnénk egyre közelebb az életükhöz, olyan volt ez a minden tolakodást nélkülöző intimitás. Ez például a maga módján formabontó volt – mert soha nem érzett tolakodásnak.


Intimitás, amit mélyen átjárt visszamenőleg az összes eddig látott előadásuk is – hisz mást jelentenek a játszók szavai annak, akik látták már a repülésük. Akik figyelhették a Cirkuszt az éjszakában, akik látták A meztelen bohócot, a Non solust, vagy az Adieu-t. Mert most leplezetlenül feltárult: az eddigi produkcióik mélyen megérintő, előadásról előadásra finomodó (avagy teljesen más) szelleme szinte kizárólag e fiatalok személyiségéből épült fel – Vági Bence a maga látomásaiba tényleg őket látta bele. Valami hallatlanul ügyesen oldották meg, hogy mindebből kóstolót kapjon az is, aki e társulattól ezt a dokumentumfilmet látja először: minden játszó megkapta a maga szinte játékfilmes pár perc lehetőségét. Ezek a filmi betétek hol megidézték a látott előadásokat, hol nem – de messze túl nyúltak a dokumentumfilmes kereteken. Komplett kis filmes gondolatmeneteket láttunk, ahol nemcsak az akár extrém környezetben, elképesztő képekbe rögzült attrakció, de az azt előadó artista is élesen látszott.

Azáltal, hogy hol és mit mutat meg magából. Herczeg Richárd őszintesége a tetőn, azon a hihetetlenül kitett rúdon Herczeg Richárdról és a választott eszközeiről mesélt, ami által megmutatja önmagát, és amit a világról gondol. Lakatos Leonetta és Pintér Áron mesebeli bohóckettőse ugyanezt csinálta – teljesen más eszközökkel, de ugyanúgy megmutatták magukat és amit a világról gondolnak. Ezt neveztem „maga módján való formabontásnak” – és mindenkit felsorolhatnék itt, hiszen mindenki megmutatkozott. A teljesen másképp vizslató kamera előtt a Recirquel artistái játékosként és „beszélő fejekként” is egyformán őszinték maradtak. És ebben óriási erő van… nem is értem, miért nem terjedt ez a film országosan, miért döntöttek úgy, hogy csak néhány kiválasztott mozin keresztül engedik elénk.

A fiatal artisták mára kétségtelenül (fiatal) világsztárokká értek. A társulat változik – de ez az élet rendje. Eddig nem tudtak hibázni – mert Vági Bence és fantasztikus stábja vezetésével gondolatgazdag varázslattá fonták mindazt, amit valaha a számomra a cirkusz jelentett: az attrakciót. Ez most is egy mélyebb regiszterekből felszakadó hűha volt, és minden esély megvan rá, hogy így is maradjon. Alig várom, hogy lássam a következőt… 

2017. július 24., hétfő

Cheryl Strayed: Vadon

„Ez így nem volt rendben. Annyira kegyetlenül iszonyú volt, hogy […] elvették tőlem. Még csak gyűlölni sem tudtam rendesen. Nem adatott meg, hogy felnőjek és eltávolodjak tőle, hogy barátaimmal kritizáljuk, hogy szembesítsem olyan dolgokkal, amelyeket szerintem másképpen kellett volna intéznie, s hogy aztán idősebbé váljak, és megértsem, hogy mindig megtette a legtöbbet, ami csak tőle telt. […] A halála ezt a lehetőséget eltörölte. Engem is eltörölt. Ifjúkori pökhendiségem csúcsán állított le. Arra kényszerített, hogy azonnal felnőjek és megbocsássam minden […] hibáját, ugyanakkor örökre megtartott gyermeki sorban – életem azon a túlságosan korai ponton ért véget és kezdődött meg, ahol elszakadtunk egymástól. […] A foglya voltam, de közben ijesztően magányos is. Örökre megmaradt annak az üres edénynek, amit senki nem tud megtölteni. Nekem magamnak kellett újra meg újra meg újra megtöltenem.”

Sokáig (nagyon-nagyon sokáig) egyáltalán nem érdekelt ez a könyv. Sőt, kifejezetten taszított. Mérhetetlen mód irritálnak a „megyek bele a messzeségbe, hogy megtaláljam önmagam” jellegű történetek – függetlenül attól, hogy ezoterikus szósszal borítják-e nyakon őket vagy csupán felülnek egy divathullámra. Szar a házasságod? Menj világgá és jó lesz. Unod a munkád? Menj el a Caminora és találd ki magad. Nem tudsz mit kezdeni magaddal most, hogy kirepültek a gyerekek? Irány a legközelebbi túraösvény, majd az megmutatja az utat. Ahhh… Túl azon, hogy ezek jó része a szememben szimplán magamutogatás, az elmúlt évek tapasztalata pont azt mutatta meg, hogy az út sosem kint van a nagyvilágban, azt kizárólag belül találhatod meg, saját magadban. (Vegyük ki a képből a vallásos töltetű zarándokutakat – egy lapon sem illik említeni azzal a divathullámmal, amiről én beszélek.)

Hogy akkor mégis miért kísértem el Cherylt 1500 mérföldes túrájára a Pacifikus Túraösvényen? Hát persze hogy a gyászfeldolgozás miatt. Már megint (és még mindig). Amadea odapakolta a könyvet képzeletbeli polcán a Pia és a H, mint héja mellé – törvényszerű volt hát, hogy előbb-utóbb a kezembe ugrik ez is. És bár nem egy Héja (és nem is egy A mágikus gondolatok éve, ha már a gyászkönyveknél tartunk…) de nem is csalódás. Maximum egy egész picit.

Cheryl Strayed, a reménybeli írópalánta 22 éves, amikor elveszíti édesanyját – váratlanul, fájóan ismerős gyors lefolyású tüdőrákban. Noha kapcsolatuk nem volt felhőtlen, a megörökített gyerekkor a maga apátlanságával, átmeneti szállásokon tengődéseivel, hippi nevelőapjával és szétszórtságával fényévekre van az ideálistól, Cheryl élete a sértettségek és düh ellenére is kettétörik. Vagy épp azért. Olyan kiszámíthatatlan és kívülről soha, soha meg nem fejthető, miért reagálunk épp úgy szeretteink halálára, ahogy. Miért, hogy egy rendezett életű, boldog, támogató kapcsolatban élő nő, aki tizenéve önszántából vetette ki életéből az apját, egyszerűen kettétörik a halálhírétől és hosszú évek óta nem tud megbocsátani magának az elszalasztott évekért? Miért, hogy a friss házasságban élő Cheryl, aki előtt ott az egész élet, lecsúszott heroinistává válik és egyéjszakás kalandokkal űzi el magától a férfit, aki szeretné, miután meghal az anyja? Sosem tudjuk meg. Sosem láthatunk be a másik fejébe. Szívből irigylem azokat, akik két lábbal a földön, józanul túl tudnak lépni bármilyen veszteségen – és szívből gyűlölöm őket, amikor kioktatnak, hogy nekem is túl kéne. Nincs ilyen, hogy túl kéne. A gyásza mindenkinek a sajátja – és hiába hiszed, hogy te jobban tudod, nekem hogy kéne, nem tudod.

Szóval itt van ez a Cheryl, aki anyja halála után módszeresen teszi tönkre az életét. Nem fejezi be a főiskolát, fűvel-fával csalja férjét, aminek a vége előrelátható szakítás, alkalmi munkákból tengődik államról államra és heroinfüggővé lesz egy újabb „nagy szerelemnek” hála. És amikor már épp alig tudja kirángatni magát a gödörből a saját hajánál fogva, egy hirtelen sugallatnak köszönhetőn, nulla felkészültséggel, edzetlen és függőségtől gyötört testtel, felelőtlenül nekivág egy 1500 mérföldes túrának. Hát gratulálok.

Szerencsénkre Cheryl közepesen őszinte szerző – nem rejti véka alá szánalmas amatőrségét és rossz döntéseit. Egy határig. Mert arról például igen-igen keveset beszél, hogy milyen hatással volt a szervezetére a heroin – arról sem, hogy mivel járt, hogy két nappal a túra előtt még belőtte magát. Hangyányit hiteltelennek éreztem, hogy nem elvonási tünetek tömkelegével küzdött a túra első napjaiban. Sajnos hajlok arra, hogy ez nem valós szemérem - hisz amúgy elég nyíltan ír szexuális kicsapongásokról, testiségről, a túra mindenféle egészségügyi vetületeiről - hanem a popularitás oltárán feláldozott szál: ahhoz, hogy regénye megmaradhasson kissé kilúgozott és nagyon amerikai bestsellernek egy amatőr ám szívós túrázó útkereséséről, egyszerűen nem fért bele a drogért remegve tántorgás. És itt bicsaklik nekem egy kissé a történet: sajnos kiérződik, hogy Cheryl mennyire igyekszik őszintének, jófejnek, veledismegtörténhet-típusú szomszédlánynak mutatni magát. Kicsivel kevesebb tanfolyamon oktatott kreatív írás jót tett volna a végeredménynek.

Amúgy a könyv egyáltalán nem rossz, sőt – kifejezetten olvastatja magát, felváltva vált ki meghatódást és szörnyülködést, van néhány rendkívül jól eltalált eszmefuttatása és közben egyszerre szórakoztató és elrettentő képet nyújt a Pacifikus Túraösvényről. Tájleírásai gyönyörűek; a természetbe kicsapott városi lány rácsodálkozása és szenvedése a szabadban éléssel három hónapon át, esőben, hóban, sivatagi hőségben és magas hegyekben félelmetesen érzékletes; a csörgőkígyókkal, békákkal, hangyákkal, medvékkel és bikákkal átélt kalandok pedig kacagtatóan viccesek. Ahogy az útjába akadó túrázók többsége is. Jó olvasni, hogy miféle szolidáris kis közösségek alakulnak ki a túra különböző pontjain egymásba botló magányosok között, bár azt kissé túlságosan amerikainak éreztem (már megint) hogy ennek a lánynak tényleg szinte mindenki segíteni akart és rosszindulattal vagy a többi ember jelentette konkrét veszéllyel mindössze kétszer találkozott három hónap alatt.

A H, mint héja hatását jól illusztrálja, hogy az olvasása óta megveszek a ragadozó madarakért – abban biztos vagyok, hogy a Vadon után nem fogok megveszni a hosszútávtúrázásért. Mert bár tényleg rendkívül szórakoztató és érdekes, pont annyira filmszerű, hogy nagy részében azt éreztem, felülről nézem Cheryl túráját – ahelyett, hogy ott lennék vele a vadonban és a hátamon érezném Szörnyeteg súlyát. Távol maradt. Ami abból a szempontból jó, hogy így legalább megnézem a filmet. Ha igazán a bőröm alá mászott volna a könyv, biztos kihagynám.


Kiadó: Cartaphilus
Fordító: Gázsity Mila

2017. július 21., péntek

Laura Lindstedt: Oneiron

Fantázia a halál utáni percekről – olvasom a borítón, közvetlenül a diszkréten hirdetett Finlandia-díj alatt. Adja magát a kérdés (és nem is én vagyok az első, akiben felmerül): vajon a zsűri tagjai mennyire lehettek bevodkázva a regény olvastakor? Gyanítom, eléggé. És nem is feltétlen azért, mert az Oneiron ne lenne jó könyv, vagy ne érdemelne bármilyen irodalmi díjat (alapvetően nem hiszek abban, hogy bármilyen könyv „érdemel” avagy „nem érdemel” bármilyen díjat…), sokkal inkább azért, mert józanul elég nehéz végigvonszolni magunkat ezen a groteszk, gátlástalan, olykor rendkívül hatásvadász, máskor kifejezetten költői rémálmon.

Laura Lindstedt regényének első oldalain egy fiatal nő érkezik egy meghatározatlan ürességbe, ahol sorstársai várják. Hol vannak? Miért vannak ott? Hogy kerültek oda? Kik ők? Kérdések, kérdések, kérdések. Lehetne ez akár lapokat szétfeszítő feszültség forrása is, hogy nem lesz, az nem kizárólag az explicit fülszöveg és borító hibája, hanem a szerzőé is: annyira nyilvánvaló, hogy ez a képlékeny üresség a maga álomszerűségével és anyagtalanságával a halál előszobája, hogy jó ideig nem is értjük, mire ez a felhajtás. Nehéz átgázolni az első kétszáz oldal hófehér mocsarán, dekonstrukció ez a javából – öncélú, agyonposztmodernkedett, delíriumos irodalmi látomás. Komoly szerzői bravúr, hogy a végére mégis elkap.

Szóval itt ez a fiatal lány a halál küszöbén, Ulrike. És a többiek: Nina, Shlomith, Polina, Maimuna, Rosa Imaculada és Wlgbis. Hét nő, hét nagyon különböző életút, hét típuskarakter. Akad, aki csupán statisztál a többiek játékához, akad, aki él a lapokon és akad, aki lazán elvinné a hátán a kötetet egymaga, nem is értettem olykor, minek kellett mellé halmozni hat másik halálával birkózó szerencsétlent. Ulrike, a fiatal osztrák lány; Maimuna, az afrikai csempész; Rosa Imaculada, a szívátültetésen átesett brazil családanya; Nina, a várandós felső-középosztálybeli francia kirakatfeleség; Polina, az alkoholista orosz könyvelő és Wlgbis, a csendes terrorba szép lassan belehaló lengyel anya-áldozat járják haláltáncukat a tulajdonképpeni főszereplő, a New York-i zsidó performanszművész, a magát színpadon halálra éheztető Shlomith körül.

Hazudnék, ha azt mondanám, látom a koncepciót hetük egymás mellé rendelésében – de könnyedén átlépek rajta, mert visz magával Shlomith története. A nem kevéssé Marina Abramovicsra hasonlító performanszművész, aki a zsidóság és az anorexia kapcsolatáról tartott előadásával búcsúzik közönségétől, groteszk tükör korunk művészetfelfogása és minden határt átlépő magamutogatása elé: ha meghalok előttetek a színpadon, az sem elég. A színpadi halál már csak színpadiasságával hat. Sajnos Lindstedt ezt mintha eltanulta volna fantáziájának szüleményétől.

Lehet persze erőltetni a kapcsolódási pontokat – így vagy úgy mind a hét haldokló a különböző női szerepek és elvárások áldozata. A lány, aki egy részeg éjszakán rossz kocsiba száll be; a nő, aki pénzszűke okán önveszélyes játékba kezd szívdonorja apjával; a harmadik világbeli gazella, aki csak egy kiutat lát Afrika fekete poklából; a tökéletes kis családért és egzisztenciáért bármilyen alkut megkötni kész leendő anya; a magányát alkoholba fojtó szürke egér és az egész életét egy balul sikerült kaland következménye alatt nyögő rákbeteg mind-mind a társadalom által ránk kényszerített szerepek alatt megtörő típusok. Ám ők nem hogy nem mondják ki, fel sem ismerik áldozat-mivoltukat. Kimondja helyettük is Shlomith – az egyetlen, aki tudatosan vállalja az áldozatszerepet, így akarván bosszút(?) állni az őt áldozatszerepbe kényszeríteni igyekvő valláson, társadalmon, elvárásokon, férfiakon. Hogy groteszk próbálkozása csak értetlenséget szül, az mintha fricska lenne önmagát dekonstruáló társadalmunknak. Hisz végső soron mind áldozatok vagyunk – és egyikünk sem az. A ránk kényszerített és önként vállalt szerepek erdejében az egyetlen, ami valóban megnyugvást hozhat, a tudat, hogy mi az, amit mi hoztunk saját magunkra. A „feloldozás regénye” semmiféle feloldozást nem nyújt – de szembenézésre hív. Önmagunkkal. Hogy ha ott találjuk magunkat abban az álomszerű ürességben, ne rekedjünk meg a pillanatban, hanem felelősségünk teljes tudatában mehessünk tovább.


Kiadó: Scolar
Fordító: Panka Zsóka

2017. július 19., szerda

Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017

Jonathan Strahan nálunk tavaly debütáló sci-fi és fantasy novellaválogatása számomra is meglepő módon az év egyik legkellemesebb meglepetése lett – olyannyira, hogy idén már úgy vártam a folytatást, mint egy falat kenyeret. Amellett, hogy mindig is kedveltem a novellákat (és harcosan védtem őket mindenkivel szemben, aki szerint novellát csak az ír, aki nem elég jó egy regényhez), mivel még mindig csak ismerkedem a sci-fi műfajával és nem tartom valószínűnek, hogy a közeli jövőben áttérnék a hard core sci-fi olvasásra (vagyis hogy csak azt és válogatás nélkül, megismerkedve az összes alzsánerrel…) az ilyen válogatások remek alkalmat jelentenek arra, hogy kicsit jobban körülszaglázzak SFF téren és kiderüljön, mi az, ami tényleg érdekel.

A tavalyi kötet, ha kellemes meglepetés volt is, azért elég vegyes képet mutatott, már ami a szigorúan szubjektív tetszést illeti: jó pár kiemelkedő darab mellett jócskán akadt benne olyan is, amitől messzire tudtam volna hajítani a könyvet. Idén valahogy egységesebbre sikeredett a válogatás (vagy csak szerencsésen hanyagoltuk a biohorrort…). Persze volt néhány kevésbé tetszetős novella, sőt, az előzetes várakozásokhoz képesti combos csalódás is, de ha nagyon megerőltetem magam sem jut eszembe olyan, amit kifejezetten utáltam vagy bűnös időpocsékolásként maradt volna meg bennem a rá szánt idő.

Nézzük először a legnagyobb meglepetéseket:

Seth Dickinson: Az éj és selyem törvénye – Egyértelműen a kötet legerősebb darabja, az első volt, ami után konkrétan le kellett tennem, mert nem engedett teret másnak. Ez a legjobb novellák ismérve: hogy húsz oldalon képesek akkorát ütni, mint egy vaskos regény. Dickinson mágiája, világépítése, karakterei egytől egyig zseniálisak. Bár eddig a legkevésbé sem érdekelt a Kormorán Baru, az áruló, e novella után azt mondom, bármit ír a szerzője, én elolvasom.
Alyssa Wong: Megfulladsz, hogyha itt maradsz – Wong már a tavalyi válogatásban is nagyot ütött Sorvadó anyának éhező leánya című horrornovellájával, de akkor még azt hittem, tipikusan egypatronos szerző lesz. Ehhez képest ez a darab köröket ver az előzőre. Zombis fantasy a vadnyugaton – kész csoda, hogy ebből nem valami ZS kategóriás tévéjáték lett, hanem ősi mítoszokat idéző hangulatú gyönyörű megváltástörténet.
N. K. Jemisin: A vörös föld boszorkánya – Hűha…! Ahhoz képest, hogy Jemisin nem nyűgözött le első magyarul megjelent regényével, itt valami olyan stílusosat alkotott, hogy csak szedegettem az állam a földről. Amerikai dél, háztáji mágia, polgárjogi mozgalmak fantasy keretbe helyezve – ez sem nagyon engedte, hogy ráolvassak még valamit.

Jöjjenek a fenti hármas zsenialitásától elmaradó, de azért kifejezetten jó darabok (sorrend nélkül, ahogy dobja őket a kötet):

Paolo Bacigalupi: Mika modell – Jé, Bacigalupi tud mást is, nem csak vízbe fúló világba írt gazdag lány – szegény fiú szerelmi történetet írni! Jó, ez gonoszság volt, nyilván tud mást, csak két regény és a tavalyi novella után kicsit már sok volt ugyanabból a sztoriból. Itt végre se környezeti katasztrófa, se halálra ítélt szerelem, helyette kapunk egy ironikus és könnyed tanmesét a „vannak-e emberi jogai egy gépnek” témakörben. Kicsit ujjgyakorlat-szerű, de roppant szellemes.
Joe Abercrombie: Két nő – Muhaha, a kötet egyik legviccesebb momentuma volt, hogy én majd’ halálra röhögtem magam egy Abercrombie-novellán. Sosem olvastam a szerzőtől, nem is áll szándékomban, a kardos-baszós fantasy nagyon nem az én világom, sokszáz (ezer…) oldalon pláne nem – de így húsz oldalon meglepően üdítő volt ilyet is olvasni. Mondjuk se füle, se farka és tényleg nem szól semmi másról, csak kardozásról meg baszásról, de legalább jó a humora. És most már elmondhatom magamról, hogy olvastam Abercrombie-t is.
Sam J. Miller: Szakállas dolgok – Miller a tavalyi válogatásban két novellával is képviseltette magát és mindkettő elég jó élmény volt, szóval nem lepett meg, hogy most is megbízható színvonalat hozott. Kemény, férfias (nem macsó-értelemben), kíméletlen története sok újat nem tesz hozzá a testrablós sci-fi történetek garmadájához, de olyan hangulata van, amit például e kötet hasonszőrű darabjai megközelíteni sem tudnak.
Delia Sherman: A nagy detektív – Steampunk Sherlock-parafrázis. Imádnivaló. Pedig én nagyon nem vagyok Sherlock-rajongó – mondjuk lehet pont ezért szórakoztam rajta nagyon jól, el tudom képzelni, hogy az igazi rajongók szentségtörést kiáltanak.
Genevieve Valentine: Levelek a Themisről – Ezt simán olvasnám regény-terjedelemben is. Remek ötlet, okos megvalósítás, működő átverés. Iszonyú sok lehetőség maradt benne.
Theodora Goss: Piros, mint a vér, fehér, mint a csont – Az idei válogatás tán legerősebb tematikája a meseparafrázis – ahhoz képest, hogy e téren mindenki Naomi Noviktól várta a csodát, a nála jóval kevésbé ismert (magyar származású) Goss simán kenterbe veri. Fájdalmas meséje a bosszújáért bőrét levedlő mitikus farkasról ismerős mesei hangulattal ajándékoz és bravúrosan viszi tovább a megszokott mesélési módot.
Yoon Ha Lee: Rókacsapda – Mintha egy menő animét néznék, popcornnal és kólával, multiplexben, beleszegezve a székbe és rettegve a tigrisszellemektől. Nagyon keleti, nagyon filozofikus és nagyon akciódús. És persze jóval több van benne, mint ami elsőre látszik.

És akkor a csalódások:

Catherynne M. Valente: A jövő színe kék – Ezt sem gondoltam volna, de hát a dédelgetett kedvencek is írhatnak olyat, ami nem jön be :( Valente szerelem, eddig olvasott regényeiben nem tudott hibázni, a tavalyi válogatásban pedig az ő novellája volt az abszolút kedvenc, de ezúttal túlságosan messzire gurultak a gyógyszerei. Mondjuk lehet az sem tett jót neki, hogy maga mögött hagyta a meséket és felült egy roppant divatos témára…
Naomi Novik: Ezüstfonás – A kötet legnagyobb csalódása. Novik nem ír rosszul, és sokáig itt is szépen szőtte a mesét, volt egy hangulata, borzongatott, hozta a népmesei fordulatok elvárt kiforgatását – aztán úgy pofon vágta a saját maga által felrajzolt mesét, ahogy nem illik. Komolyan, aki így tud írni, ne engedjen már meg magának ilyet. Mintha egy ponton úgy döntött volna, hogy unja az írást és egy totál rendszeridegen kétbekezdéses marhaságot odarittyentett volna, hogy úgy nézzen ki, mintha vége lenne. Vagy csak lejárt a leadási határidő.
Geoff Ryman: Nevető árnyékok – Ez egész jól indult, még érdekes is lehetett volna a világtól elzárt humanoid faj életébe csöppenő kutató története, akadt néhány kifejezetten szellemes ötlet is benne (a szeparáció megőrzésének legjobb módja, ha eladod a szigeted egy médiakonszernnek, aki a franchise-jogokért cserébe biztosítja a háborítatlanságod…) – csak aztán elment egy olyan irányba, ami nem csupán lerágott csont, de roppant bosszantó is. Az ezerszer olvasott-látott Pocahontas-történet nem lesz semmivel sem eredetibb attól, ha leszbikus szerelem kerül a középpontjába. Csak úgy mondom.

Ami kimaradt, az a se jó - se rossz, egynek elmegy kategória. Akadt remek ötlet, ami kissé túl lett hajtva (Ken Liu: Hét születésnap) és akadt olyan is, ami jó volt, csak nem értettem, mi keresnivalója egy ilyen válogatásban, mert se nem sci-fi, se nem fantasy, inkább klasszikus lélektani írás (Charles Yu: Mese, Nina Allan: Az űrutazás művészete). Érdekes egyébként, hogy három jól körvonalazható tematika mentén szerveződnek a novellák: a meseparafrázisokról már szóltam, ezen kívül feltűnő a gender-tematika és a földet és lakóit megszálló idegenek túlsúlya. Tavalyról nem emlékszem ennyire erős összekötő elemekre. Az viszont ismét bebizonyosodott, hogy az SFF weird iránya vonz igazán – minél elborultabb egy ötlet, annál nagyobb sikerre számíthat nálam. Szerencsére ez most elég jól fut, legalábbis a nemzetközi piacon biztosan. Szóval van okom reménykedni, hogy jövő ilyenkor hasonlóan izgalmas novellákkal teli kötetet vehetünk kézbe.


Kiadó: Gabo

2017. július 17., hétfő

Az ifjú pápa - sorozat

Nem igazán mérvadó, mit gondolok a sorozatokról, mert igen ritkán nézem őket – jobbára csak akkor, ha Timi szívós munkával kíváncsivá tesz. Így alakult… nem elhatárolódás ez a műfajtól, nem a szépművészet szerelmesének gőgje, még csak nem is a rendszerességet teljesen más ritmusban élő emberé, aki képtelen hétről hétre egy élménynek ugyanakkor időpontot ajándékozni (bár tény: ha nézem, akkor felvételről – sosem akkor, amikor adják). De Sorrentino sorozatát nem kellett a kedvesnek túl sokáig tukmálnia – egyrészt beleszerettem az öregség finom rajzába e rendezőtől az Ifjúságban, másrészt hittel alapjában sokat viaskodó emberként az első róla hallott hírek után érdekelt ez a széria.

Mert a hitemmel kicsi gyerekkorom óta viaskodom – írhattam volna hiteimet, hiszen teljes szívvel valóság-esélyben tartok egymást alapjában kizáró gondolatmeneteket, meglátásokat és meghallásokat; prófétálást és tanítást, szentséges ihletet és megvilágosodást. Az egyik legfontosabb rácsodálkozásom volt, amikor ráébredtem, hogy hiteink kerete minden esetben általunk rendbe látott adomány – mert azóta nem tehetem meg, hogy választok. A másik legfontosabb, hogy ennek ellenére az alapok, ahol a gondolataim állnak azért a maguk módján belehorgonyoznak a kereszténységbe – a felismert különbségtételeknek ez a hitrendszer biztosítja az alapzatot. Csapongó kíváncsisággal élem az életem – a tapasztaltat próbálom minél több hitnyelven megfogalmazni, anélkül, hogy rendszert építenék belőlük. Egyfajta vállalt tudathasadás ez, nem ökumené – hiszen folyamatosan ellentmondásokat termel.

Látnotok kell mindennek alapján, hogy nem voltak elvárásaim. Csak kíváncsiság – mit kezd az egyház sajátos, szentséges szörnyeteg voltával ez az érzékeny rendezői szem, milyen arcot ad neki azáltal, hogy hosszan követi az egyház fejének (és közvetlen környezetének, a sajátos szent szörnyeteg elképzelt sárkányfejének) vívódásait. A kezdetektől, az első hallatlanul vicces képsoroktól áradt, a főcímből áradt, hogy ez a saját olvasat végre arról beszél, amiről én is szeretek gondolkodni. Hogy itt a politika, az alkuk, az alapeszméket tényekhez idomító kényszerek csak kulissza lesznek a legizgalmasabb mesében, amely arról mer szólni: Sorrentino szerint mit kezd a legkevésbé világi hatalommal az arra leginkább méltó.

Durván fogalmazva mit kezdene egy teljesen mai helyzetben az egyházával Krisztus – avagy az Antikrisztus. Elragadónak találtam a gondolatot, és e gondolat szabadságfokát. Az már csak a hab volt ezen a tortán, hogy a sorozat maga erős, saját nyelven (a szokásos sorozat-nyelv visszafogott használatával) operált, hogy a színészi munka frenetikus – amit azért ilyen gárdától el is vár az ember. Nem lepett meg Jude Law átlényegülése, hogy nemcsak simán tartotta a lépést nem egy régi kedvencemmel (mint pl. Javier Cámara…), de vitte a hátán az egész építményt – azért jó pár szerepében látszott már ez a formátum. Mint ahogy az sem lepett meg, milyen jól teremt a színészeinek helyzeteket a forgatókönyv és a rendezés. Ezt én Sorrentinotól azért minimumként vártam el. Ahogy a komponált képek kifinomult szépségét is… Felfogom persze, mennyire kevés lehet ez annak, aki ezt a pápát például hit nélkülinek tekinti – azaz nem ért egy kukkot sem a felrajzolt dilemmából. Ennek a műnek van egy túlértékelt felfújt lufi-nézete, csak vaknak kell lenni rá hozzá, valójában miről szól a külső események és eseménytelenségek alatt Lenny Bellardo, Az ifjú pápa belső utazása.

Mert az alapkérdés tényleg ez: mihez kezd a valódi szentség egy ilyen, általunk neki kreált pozícióban. És ennél nem lehetne nyitottabb (az egész ismeretében) ez az alapkérdés – mert a hit mindkét ígért végletének, a kétféle lehetséges eljövetelnek tükrében is érvényes. Minderre a lehető legintelligensebben épültek rá a másodlagos kérdések: mit kezdhet az egyház a saját belső ellentmondásaival – amelyek mára az alapjait fenyegetik. Hiszen minden szükséges modernizációs törekvés, amellyel úgymond visszaszereznék, apaszthatja is a hívek számát. A katolicizmus reformja kényszer, sőt, valamilyen mélységig (állásfoglalásokat tekintve) ez a reformkényszer elérte mára a reformált egyházakat is. A legnyilvánvalóbb kihívások valóban alapvető hozzáállás-módosulást követelnének: a hittételekből következő valóságos szigor és kérlelhetetlenség mára politikai (akár meztelenül népszerűségi) kérdés lett, mint például az abortusz esetében. Kérdés, fogyatkozásában mit kezd az egyház a homoszexualitással (főleg ha érintett), mit kezd a bűnhődéshez való hozzáállással Kolumbiától Afrikán át a saját vatikáni korrupciójáig, s mit kezd a pedofíliával (ahol főleg, és intézményi szinten érintett)… Érdekes volt látni, hogyan nyílt e sorozatban ugyanaz a valóság, amit a Spotlight megtörtént eseményeket szinte dokumentarista módon bemutató meséjében (egy másik tükörben úgymond) már megvizsgálhattunk.

Mindezek másodlagos kérdések Az ifjú pápa igazi tartalmához képest – legalábbis nekem. Mert én egyfelől megnézhettem itt, mi tartott Jézusnak 33 évig – azaz milyen belső utakon ébred magára a szentség (amely, hiszem, van); milyen utakon fogadja el a cselekvés szükségességét, hogyan születik meg benne a bennünk való mélységes csalódottság keltette kiábrándult szigorból a részvét – ez egy felemelkedés-történet, ahol az árva valóban csak úgy ölelheti át az őt magára hagyó szüleit (akik az én szememben egy pillanatban holtra rémültek a csodatévőtől és azokra bízták, akiknek elvileg a csoda a szakterülete), ha mindannyiunkat átölel. Önkéntes, gyönyörű áldozatban. Úgy hogy közben a mesében felépül köré a teljes kulissza, van Máriája, Mária-Magdolnája, Keresztelő Szent Jánosa, vannak tanítványai és követői, még Júdása is van…

Avagy másfelől hogyan bukik el az Antikrisztus, akinek beszéde van Istennel, de nemcsak az élet, hanem az ítélet jogában is – aki halált is kér, ha a rész vétele ezt kéri tőle. Aki gonosz gesztusokkal büntet és száműz a birodalmának tekintett földgömb mellett; aki valójában minden megvalósuló csodája ellenére (a meddő nőnek gyermeket ajándékozó csodája ellenére is) hitetlen; akinek még az eltávozott pápák szelleme is csak azt tanácsolja: magában higgyen. Hogyan bukik el az Antikrisztus, mert az általa megismert (és levelekben tudatosan eltávolított) szerelem mintáit felismerve maga körül elragadják a példák – a részvétbe. Hogyan bukik el ez a szenvedélyek-rabja kiválasztott, amikor a szülőkeresés szenvedélyéből is kiszabadul (miután eltemette a sorsa adta apját és elengedte a sorsa adta anyja kezét) – aki rádöbben, magunkra hagyottságunkban, ebben a siralomvölgyben (ebben a hitrendszerben) valójában mindenki árva és senki nem ítélhető.

Ennyire szabadon értelmezhető ez a sorozat – messze túlmutatva saját magán. Ez nem a nívós szórakoztatás szokott szintje, politikával, henteléssel, csöcsökkel és zombikkal. Értem azt is, aki nem érti – vagy mert pusztán azt szeretné, ha szórakoztatnák, vagy mert alapjában nem érti-érzi a hit körüli vívódásokat. Ismerek ilyen embert, aki ettől még fejlett érzelmi és egyéb intelligenciával bír, így kijelenthetem, erre a vívódásra talán nincs is szüksége. Ez akkor nem neki szól – nem fogom kevésbé becsülni Sorrentinot azért, amiért nem tud mindenkit megszólítani. Egy csomó minden engem sem szólít meg… úgy, ahogy tette azt Az ifjú pápa. Örömmel hallottam, hogy lehetséges: lesz második évad, s hogy nem folytatás lesz – mert ez így kerek egész. Viszont kíváncsian várom, nyílik-e az is majd ekkorát.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...