Kemény István: Állástalan táncosnő - Összegyűjtött versek 1980-2006

Egészen méltatlannak érzem magam rá, hogy okosságokat keressek ezekhez a versekhez. A költészet élő áramában ugyanis szerintem már rég nem a különben közszájon forgó dilemmák (Pilinszky vagy Weöres – vagy tán inkább Petri?) formálják az ifjú megszólalók (epigoni) nyújtózását a hang biztonságához. Mások a mai legfontosabb hatásadók és közöttük minden bizonnyal jelentős szerepet tölt be Kemény István – nyelvi attitűd és szabadságfok tekintetében is. Nyilván hosszan sorolhatnám itt a neveket az övé mellé; a költészetünk gazdag és élő, az érzések robbanása elől szavak szelepét kereső leányok és ifjak számtalan irányba tapogatózhatnak az útkeresésben – de nem ártana tudniuk: amikor például Závada Petiért, Simon Marciért lelkesednek, nem kis részben Kemény István inspirálta meglátásokért vannak oda… Egészen méltatlannak érzem magam rá, hogy okosságokat keressek ezekhez a versekhez, hiszen rám is erős hatással volt az a könnyed szófűzés, amely olykor két szó között hatalmas súlyokat ejt el könnyedén. Ráadásul olvasás közben vagyok – egy életmű olvasása közben; eltarthat évekig, mire ez az egykori kötetek lírai naplóihoz képest másképp, időrendbe rendezett kötet leülepedik bennem.

Érdekes volt látni, mennyire sokan akadtak fenn ezen a rendezési elven egyébként, hányan keresték azt az érzést, amit a Játék méreggel és ellenméreggel, a Valamit a vérről, vagy az Élőbeszéd szerkezete, a versek egymással beszélgetései, az ott kialakult vers-feletti gondolatmenetek sugalltak. Tény, ez a kötet az 1980 és 2006 között született versek egybesöprése által nem váltja ki úgymond az időszakban megjelent köteteket. Kemény István erősen szerkesztett, ciklusokba rendezett lírai naplótöredékeit, amelyek - ahogy egy jó, novellafüzérből formálódó regény - az érzetek által mindig sugalltak egy prózai mód sokkal szegényebben elmesélhető (olykor mégis bájosan banális) történetet is. Mégis – én ezt a vállalkozást becsülöm többre. Mert a regényből mindig kimarad valami, a szerkesztés sallangtalanít, sűrít, kihagy – egy mesterséges teret és időt hoz létre, amely nyilván jelent; de legjobb esetben is (a kiváltott hatással, teljes egészében) az elmesélt élet egy klinikai körülmények közt szikével lemetszett szeletét jelenti, amiről (mintegy a szöveg „tárgylemezéről”) minden zavaró, képet homályosító momentumot eltávolítottak. A lírai napló (még a ciklusok naplótöredékeiből fűzött is) minden esetben gyönyörű, magán túl mutató mű – de értelemszerűen minden esetben művi.

Ezért örülök, hogy Kemény István életművének láthatóan tudatosan leválasztott, úgymond átnézett, „már nem bántom, már nem nyúlok hozzá” feléből nem lett lírai napló. Az időrend a gondolatmenetek és formai eszköztár teljes alakulásának tükrét rejti – az ellenpontozódó, túlzásokat konstatáló tartalmi vissza-beszédtől a formálás iskolájáig. Hallatlanul szépen kirajzolódik (számomra legalábbis): a bátran asszociáló, olykor teljes sorokat, versszakokat trambulinugrások kivitelezésére használó ifjú költő hogyan jut el egy takarékos, a végtelenségig pontosított beszédmódig – ahol minden túlzott képsűrűség-érzet nélkül a szavak egymáshoz való viszonyában valósítja meg könnyedén ugyanazt a trambulinugrást. Példaként hadd álljon itt az egyik kedvencem, amely még recenziós epigonverset is követelt magának (a hozzáfűzésemben valójában egy saját, élethelyzet-rokon tapasztalattal teljesíteném tovább a képet, amely természetesen önmagában is épp eléggé teljes…)

Este az üdülőben

Mi a cégünk bizonyos dolgozói vagyunk.
Öt család vidékről, a fővárosból három.
Hét napja már, hogy itt üdülünk. A fordulat
rég megtörténhetett volna velünk.

Nem panaszkodunk, erről azért szó sincs.
Ne érts félre, ez nem egy szavalókórus.
Nem őrültünk meg. Az utolsó este alkalmas
a számadásra, és mi megragadjuk. Ennyi.
Röviden rólunk. Mert nem senkik vagyunk.
Egyikünk pipázik. A másikunk viccet istenien
mesél. Harmadikunk gitározik. Van egy,
aki tévévetélkedőkön indul. Ő a múltkor
látott egy indiai filmet. Mi ez, ha nem mi?
Egyszóval érdemtelenek nem vagyunk.

Megérdemeltük a hatvan fenyőt a kertbe,
a betelő hold fényét is megérdemeltük.
Az olcsó szállást, a csendet, szánkóink
alá a havat, ezt mind megérdemeltük.
Farkasüvöltés, az tényleg túlzás lett volna,
de nem is volt. Nem is hiányzott.
Az izzó, parázsló szempárok tánca
a bozótban, az egy dolog - hát ezt azért mégse.
Mi magunk is röhögnénk. De várj csak,

te ugye a különb vagy? Értjük, ne izgulj.
Van itt egy üzenet. Talán neked szól.
A felhőkre volt írva tegnap. Mielőtt
jöttél. Az erdő lélegezte tegnap. A
boltos adta, de romlott volt, és mi mégse
haragudtunk. A szívünkbe volt írva.
A hold hagyta itt, mert pár napja
kerek volt és szép. Van itt egy üzenet.
A fejünket összedugtuk
fölötte, de hát túl szép. Mi téged
mindig semmibe vettünk, tudod.
Most sincs ez másként, és jól is van így.
Olvasd el, itt van. És ha neked se
sikerül, akkor is jó lesz. Akkor így van így.

Ez a játékos bőbeszédűség valójában elképesztően sűrű… a bizonyos dolgozói, a te ugye a különb vagy… Kemény István általam legtöbbre becsült, kifinomult takarékossága ül itt a szavakba – ezeket az összetételeket nehéz lenne ekkora asszociációs potenciállal ennél kevesebb szóban elmesélni. Olyan szómegbecsülés ez, amely itt-ott már az ifjúkor lazább szövésű szövegeiben is feltűnik, például a Nagykiterjedésű parkban (Ez a belső völgy, ide már / ritkán vetődik felületes ember), olyan „pontos keresettség” amely (például a Parti Nagyra jellemző gyönyörű nyelvromlás-kori szó-faragványok helyett) a szavak egymáshoz való viszonyában keresi, a lehető legplasztikusabb hétköznapi egymás mellé rendelésével keresi a megfoghatatlan többleteket. Technikai értelemben engem e kötetben jelenleg leginkább az ide vezető út izgat – szerintem értitek, miért mérem években e kötet leülepedési idejét…

Elgondolkodtam, hogyan alakulhatott így e pálya: egy sokrétű kíváncsiságból hogyan lett ez a szavak viszonyaival ilyen mélységekig szöszölni hajlandó pontosságkeresés – hogyan születhetett meg ez a fajta figyelem. Furcsa mód nem költői rokon-példák, hanem Milne, Karinthy, bizonyos mértékig Mark Twain szövegek hozták a választ – ezt az attitűdöt Kemény István a családjának köszönheti. Annak a figyelem-megosztási kényszernek, amit a férj-mivolt és az apaság jelent – amely a költészetünkben (szégyen, nem szégyen…) ennyire nem gyakori. Ami elvonhatta a figyelmet, de másfelől a megragadható maradékot sokkal sűrűbb fókuszba segítette. Legalábbis szerintem. Én a helyében (ezt is) megköszönném a családomnak.

Szerintem maradandó, fontos kötet. A sorba, a többi Kemény kötet mellé. Mert ha nem ismered a költőt, kedves olvasóm, előbb vedd a kezedbe a Valami a vérről-t. Hogy ezt a kötetet, a pálya megrajzolt felét a maga teljességében tudd értékelni. Arról nem is beszélve: e pálya még rajzolódik… és követhető, ahogy rajzolódik.