Először az a féktelen autópályás
jelenet. A legőrültebb módon kiszakadni a rutinból… mert ez az Álmok Városa, a
Filmek Városa, és a Zenéé. Az első képsorok értésedre adják, mire számíts, itt
énekelni fognak, alkalomadtán indokolatlan dalra fakadnak a filmen, táncolni
fognak, mindenféle táncra teljesen alkalmatlan helyen – mondjuk egy autó
szélvédőjén… Először értésedre adják, engedd fel azt a fiatal éned, aki hagyta
magát, aki az Ének az esőben által
hagyta magát, a Dalol a flotta által,
Fred Astaire szteppjei által elvarázsolódni – Fred lehetetlen duettje által egy
állófogassal, ami mindmáig az egyik legszebb filmes táncjelenet, amit valaha
láttál.
Aztán a jelenet a kávézóban.
Kacsints, harmincas évek – azoknak a filmeknek volt örök témája az amerikai álom
kezdő színésznő módra, párolt zongoraszólóval és látványszósszal. Azok a filmek
játszottak a kezdő zenész lehetetlen vágyával, hogy úgy szóljon a hangszerén,
ahogyan szeretne. Szórakoztatóipari karrierálmok voltak, könnyed
szerelemcsavaros játékba tekerve, féknek beillesztett bájos, félreértésekből
gyúrt középfordulattal – engedd el magad, ennek a történetnek biztosan jó vége
lesz. Mert ezeknek a történeteknek mindig jó a vége, hiszen a beteljesült
álmokról szólnak. Nincs ezzel baj – szeretjük nézni a beteljesülést, egy
filmidőre szinte elhiteti, hogy a miénk is teljesül…
Aztán a jelenet a bárban,
amelynek a tulajdonosa szeretné, ha az alkalmazottja csak a listából játszana.
Ez a tulajdonos, Bill – J. K. Simmons által a vásznon. Fricska ez, nem az első,
Damian Chazelle visszamutogat vele a nem is érdemtelen sikerére, a Whiplashra. Eljátszatja
a haverral a karmester komplementerét – aki valójában ugyanakkora barom, csak a
másik végletben. Nem ez az első tréfája, a képek tömegével hurcolják magukban
az utalásokat, a poénokat, a képi geget; mindenki megkapja a magáét, nemcsak a
történet. A színészek, például: a meghallgatásra járó, egyre kétségbeesettebb Mia
szerepében Emma Stone egy gesztus erejéig egy New Yorki színház párkányán ülő
kiscsajnak köszön, Sebastian szerepében Ryan Gosling szembenyomja a gázt a
forgalommal, hogy aztán tolatva meneküljön – a kesztyűt a Drive-ból a kezére képzelem. Sokrétegű játék ez, remek ritmusban –
ahogy nézem, nem bomlik minden kis utalásporcika azonnal, de az érzetük mélységet
ad a filmnek, a habkönnyű játék alól kisejlik valami sokkalta teljesebb attól, hogy
érzem ezeket a szórakoztató rendezői játékokat.
Aztán ahogyan a játék túlbillen az
egymásra találás zsáner-happyend pillanatán, bőven a filmidő felénél. Azt
látjuk, ahogy boldogan élnek és… aztán azt látjuk, ahogyan nem élnek boldogan.
Ahogy megkeseredik az álom, mert a fiú a sikert választja a lány miatt (úgy
érzi: a lány miatt – ó, szent önáltatás), a lány a saját utat választja a siker
helyett (ó, szent önfejűség). Látjuk azt a veszekedést, amely szerkezetében
ismerős lehet, ha éltél már a szokásos kompromisszumokkal, a kényszerű
elhallgatásokkal; egészen a végén úgyis kiboruló biliig. Ez a film szelíden
intelligens, megmutatja azt a kudarcot, ami törvényszerű. Elbizonytalanít -
zsáner ide vagy oda - elszedi azt a
biztonságérzetet, amit úgy különben olyan könnyed, mégis mesteri kézzel
egyensúlyozása közben evidens maradt. A felépített filmuniverzum-valóságérzetbe
beszüremlik egy sokkal vaskosabb íz – és te rádöbbensz, nem hoztál zsebkendőt,
pedig lehet, hogy majd kellene.
Aztán ahogy ezen is túlbillen.
Amikor a lány végre mer átélni. Zenés
jelenet – de látod, úgy harap túl a zsáneren, ahogy korábban a legreálisabb
veszekedéspillanatok. Egy válogatáson, ahol egyszerre kézzelfogható közelségbe
kerül az álma (ennyi játék után már a miénk is ez az álom…), egy válogatáson,
ahova a fiú nélkül el se jutott volna. Akár már itt véget érhetne a film, azzal
a nyitott véggel, ahogyan mindenki a saját álma felé robog – amibe épp most nem
fér bele senki más. A másik sem. Azzal a nyitott véggel, amiből bármi lehet.
Aztán ahogyan megmutatja ezt a
bármit. Kétféleképpen is. A beteljesült álmokat, ahogyan találkoznak, ahogyan
köszönnek egymásnak, a legtisztább módon. Ott ültem egy moziban egy kellemesen
sokrétegű, jellegén számtalan módon túlmutató kedves zsánerfilmben – aminek jó
vége lett: mert egyszer csak észrevetette velem: valóban nagy film. Amikor az
álmai bárjában házigazdaként tündöklő zongorista eljátssza a lehetett volna
másként kiteljesülését a férje oldalán tündöklő filmcsillagnak. Átnyújtja neki,
és nekünk, nézőknek a legszebb ajándékot, azt mondja neki és nekünk: én vagyok a hibás. Csinálhattam volna
másképp, kerülő utak nélkül, látod, itt rontottam el, meg itt, meg itt – látod,
most itt ülök a zongoránál, kiteljesítem a dallamot, amit ismersz, neked
teljesítem, meg a többinek, köztük a melletted ülő férfinak. Holott ülhetnék
melletted én is, ha nem választok kerülőutakat. Ha hiszek magamban annyira, amennyire
te hittél bennem.
Aztán ott ülök egy mozi végén,
aminek jó vége lett. Gyönyörű „jó-a-vége” – még ha nem is a szokásos. Ahol a
végén két ember képes egy pillantással megköszönni a másiknak, hogy egyáltalán
létezik. És csak azt sajnálom, hogy nem látják, én mennyire megköszönném, hogy
ott léteznek a vásznon, mennyire megköszönném az összes alkotónak. A többi
moziban ülővel együtt. Hogy így becsaptak. Hogy beültettek egy táncos-zenés
habkönnyűségbe göngyölt, utalások főzetében párolt, kellően tartalmasra sütött
amerikai pitét kóstolni, és egy nagy film elől állít fel a vége-felirat. Amit
legszívesebben azonnal újranéznék.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése