2017. február 13., hétfő

Váczi Vincent: Képeslapok - Turistaúton a lélek 1.rész

A koncepció nagyon tetszik. Amikor Váczi Vincent megkeresett, hogy nézzünk bele a könyvébe, a koncepció okán mondtam igent. Nem tudom, ki hogy van vele, de kicsit elegem van a drámákból, a sorsfordító pillanatok katarzisából. Jutott mostanság az életünkbe belőle elég. Kicsit elegem lett a drámából, a fokozódó feszültségből, mindabból ami a legjobban mozgatja kiemelkedő irodalmaink – és amit klisévé koptat másfelől az egymást másoló, irdatlan tömegben kiadott ponyva. Más ízeket kerestem, és a Képeslapok - Turistaúton a lélek ilyen, más ízeket ígérő kötetnek tűnt.

Valójában nagyon szerettem – ha minden ígéretét nem is váltotta be. Nagyon sokaknak nagyon sokat adhat, mert a megőrzés egy sajátosan érett szintjét tanítaná: hogyan őrizd meg magadnak a pillanatot, amit teljesnek érzel. Ami nyújthatatlan, nem költözhetsz bele, mert nem folyam, hanem annak egyetlen hulláma: visz, amíg visz, de utána elsimul – ilyen a természete. Nagyon sokaknak adhat nagyon sokat, ha hagyják magukat vinni egy meglehetősen érdekes élet nem ritkán egzotikus élményei által, amíg rá nem ébrednek: ezek a pillanat-ünnepek egy sokkal hétköznapibb közelítésben ugyanúgy megélhetők. Hiszen Vincent képeslapjai nem elsősorban az eseményt, hanem az azt megélő embert rögzítenék időn is túlra – az attitűdöt, amivel megélte őket. Szeretem ezt a nézetet, többek közt azért, mert nem zárja ki, hogy az örömből is lehet okulni.

Kicsit hiányzott a mihez képest. Nem a dráma nyers fájdalma – az nem hiányzott innen, egy porcikája sem. Csak nehéz kizárólag a csúcsokra figyelni, úgy, hogy meg is maradjon kiemelkedő érzetük. Nehéz az egyenletesen kiemelkedők között mégis fellelhető apró különbségek által felmérni: ezek a légritka, magaslati ünnepek miért mégis a legdúsabb levegőjűek. A mély levegővételek belégzése mellől hiányzott a kilégzés – hogy tényleg felmérhessük az élettől méltón átvett ajándékok teljes távlatát. Valahol a szövegek, dalszövegek, a prózai részekbe csomagolt költői hang is egybemosódik kicsit emiatt. Egyszerűen hiányoltam az ellenpontot, fél mondatokban a tudomásul vételét, hányszor éli a legérettebb is rosszul a maga életét. Buddha történetei jutnak az eszembe – miközben örülök a koncepciónak, amely így láttatná saját világát, fél mondatokban odavárnám azt a teljesebb látképet is, ahonnan ezek a pillanatok kiemelkednek.

Másképp sorsfordító élmények gyűlnek itt képeslappá, olyan pillanatok, amikor a mesélőjük az átélésben a leginkább egyesült a világgal. Ez a kötet a „mikor voltam a legboldogabb” mintázatát keresi és találja – és próbálja több-kevesebb sikerrel ezt átnyújtani nekünk és folyvást változó saját magának. Van mit – ezek a válogatott élmények persze hogy felfújták bennem: Vincent dicsekszik… Persze rá kellett jönnöm: inkább én irigykedem. Holott némi múltat nézegetés után (nekünk ebben szintén egykor kattintott fényképek segítenek), emlékek dédelgetése közben megérintett, másutt és máshol, hétköznapibb keretben ezt az érzést megéltem én is – kerékpáron és a párom kezét fogva, koncerten közönségként, és szövegelve színpadon. A keret más, az érzés maradéktalanul ugyanaz. A szerző megkísérelt himnuszt írni a békéhez – az egyik kedves filmem, a Berlin felett az ég egyik kérdésfelvetése ez és minden gyöngéd hibája ellenére már a kísérletnek is örülök.

Ha pusztán a szöveget szemlélem, van még hova fejlődni. Nem egyenletes… néhol kissé sok nekem a folyamatosan extatikus hangú próza, a versek, dalszövegek nem mindig kísérik egymást kiegészítő többletek ajándékával a fényképeket. Viszont mindvégig személyes marad, átélt – s ettől átélhető marad. Én elég sokat játszom kép, szöveg és vers hármas-egységesítésével, így ki merem jelenteni: van olyan pillanata ennek az életmegidézésnek, ahol a kísérelt egység ellenére alakult bennem érvényessé a kombó (vers, kép, képfelirat, próza) valamelyik eleme…

Biztos, hogy a saját képeslapkönyvem nem így szerkeszteném, de már azért megérte végiglapozni Váczi Vincent kötetét, hogy elgondolkodjak rajta: hogyan. Mert ami a boldog pillanatok rögzítésének vágyát illeti (hogy ne múljon, ami örökérzetű) abban e kötet szerzőjével maradék nélkül osztozunk.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...