2017. február 2., csütörtök

Weöres Sándor: A teljesség felé

Valahol a boldog kamaszkor végén, még óragyári raktárosként találkoztam vele először nagyobb dózisban - akkor szereztem meg (először)  az összes versek háromkötetes kiadását -  hullámokban tört rám aztán később; s az egyik ilyen hullámban hagytam magam elsodorni A teljesség felé által. Ez a sodratás a mai napig tart – reggelek során át vitetem magam a szavaival, keresek hozzá (ellenpontozó, avagy tartalmat teljesítő) képeket, fűzök megjegyzést a szavakhoz – hogy valóban értsem. Ez egy szeretetteljes játék: odafűzni a más megértéséhez az érintődésből fonódó szavakat. Persze tiszteletlen gesztus is. Hiszen így Weöres Sándor saját útját és attitűdjeit tisztázó, valóban egyfajta teljesség érzete felé tartó kötetét egészíteném – az egyébként is egészet. Mindmáig használom a kötetet, amibe ceruzával jegyzeteltem, ami a passzusokról eszembe jutott (soha más könyvbe nem írtam bele így…). S még ha most más jut is az eszembe, az egykor beleírtak helyett, legalább tudom, nemcsak elpazarolt, végigálmodott évek birtokosa vagyok. A jó irodalom egy rétegében mindig tükör: megmutatja, mit értesz (avagy épp mit értesz félre…). A Teljesség-átiratok játéka még messze a végétől, a szembesüléshez idő kell – mégis, illett már beszélnem itt is erről a kötetről, ébredésem következő lépcsőfokáról, amely annyiféle kíváncsiságom motorja mind a mai napig.

Weöres Hamvas Bélának ajánlja e könyvet, mesterének köszöni, hogy harmóniát teremtett benne. Érdekes ez a rövid ideig tartó mester-tanítvány viszony, szívesen és sokat olvastam róla egy időben – hogyan fogadja el a mester (avagy inkább: hogyan kéri…) a tanítványságot, hogyan tesz egy ilyen gesztus valóban mesterré; elszigorodó idők hogy szakítanak belé egy ilyen sokat ígérő munkakapcsolatba. Vagy a nők? Kemény Katalin, vagy Károlyi Amy? Teljes réteges mivoltában ez a történet sem derülhet ki szerintem már soha. „Borzalmas, ahogy mellőzik!” fakad ki egyszer Weöres Sándor Hamvassal kapcsolatban – „A dicsőség helyett a sikert választotta”, morogja Weöresről Hamvas… Tény, a költő szeretett volna teljes testtel költeni, abban a beteg légkörben is, amelyben a gondolkodónak csak raktárosság, szellemtelen kiszorítottság, csak a pária-lét jutott. Tény, egy ilyen helyzet nem kedvez a barátságnak, főleg nem a mesterségnek és tanítványságnak – a figyelmes olvasás a teljesség Hamvas által is mélyített vágyát, kifejezés- és eszmekészletét hiába szignózza a versek sorában később is, hiába marad az attitűd ugyanolyan a Hallgatás tornyától Menekülő Saturnusig, hiába szálazódik ez az indíttatás sajátosan könnyedén a Rongyszőnyegbe – attól még ez a sokat ígérő kapcsolat véget ért. Korábban, semmint véget érhetett volna…

E köteten egyszer végig kell menni. El kell kezdeni az elején, és végig kell menni rajta, mert józanítóan hat. Kiváló fanatizmus-irtó, a hit fanatizmusától, a farizeusságtól ugyanolyan sikerrel tántorít, mint az anyag-hit racionalizmusától – egyszerűen az által, hogy annyival több. A forrás, a kard, a fészek, a szárny, a kristály – öt sajátos lépcsőforduló, fokonként 20-30 rövid lépcsővel. Nem biztos, hogy minden lépésével egyetértesz. Nem biztos, hogy a saját megközelítésed ugyane lépcsőház fénykeresésében hatol fel – de a különbségek felmérésében finomulhat a magánút, az egyediségében teljesülő, hiszen ebben a szellemi értelemben Weöres, Hamvas és te, kedves olvasóm egyként magántanulók vagytok. Ezeket a magaslatokat mindenki a saját ösvényén közelíti (függetlenül attól, hogy úgyis mindenképpen valaki lába nyomán…).

A ráció nemes tapasztalataitól és számszerűsíthető világától ez a megközelítés távol áll – ahogy eltávolodik az ok-okozat nyers logikájától is. Ez a megközelítés vállaltan extatikus és költői – én régóta vagyok úgy ezzel: ettől még bűn komolytalannak tekinteni. A legkomolyabb tudások egyike, amikor belátod: a tapasztalatok összességét átfogó tanokhoz képest a világ mindig paradox és rendetlen – mindig marad elég tanítást kérdőjelező speciális eset, amivel az adott tan nem tud (gyakrabban nem is akar) mit kezdeni. Weöres költői eszmefuttatása egy világkép, amely hatalmas igénnyel tényleg magát a teljességet célozza, s nem szégyelli a végén belátni akár a kudarcot: a teljes nem jelenti azt, hogy egyetemes – ezt a teljességet mindenki magának éli meg, lényegét tekintve megoszthatatlanul. Még ha a költészet (vagy Hamvas extatikus esszé-életműve) az én definíciómban nem is kísérel mást, mint ezt az egyedileg megélhetőt okulásul mégis kinyitni a világnak… Sokakat ihletett meg így vagy úgy – a kedvencem mindenek előtt Gryllus Dániel megzenésített változata

A mű így kezdődik:

AZ ŐS TUDÁS
Az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó tudásnak tevékennyé ébresztése.
Az emberalkatban rejlő őstudás lényegileg mindenkiben azonos, érvénye teljes. Az őstudás az egyetlen alkalmas alap; ami rajta alapszik, ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló.
Az őstudás végtelenül egyszerű, olyannyira, hogy szavakba nem is foglalható. Megegyezik vele minden, ami szükséges, nyugodt, szilárd; ellentétben van vele minden, ami csábító, izgága, hemzsegő.
Tíz hadsereg, száz pénzes láda, ezer okirat védettje elpusztul; amit az őstudás birtokosai minden segítség nélkül létrehoznak, megmarad.
Aki a lényében rejlő őstudást önmaga számára meghódította, mindent elért, ami emberileg elérhető; az élet és halál csak felületesen sebezheti, lényegében sérthetetlen és teljes.

Igen, tudom. Amit a hagyomány szóval a nyáladzó, hálátlan utókor művelt, az fullasztó, kegyetlen, szájízt keserítő. Könnyen előfordulhat, hogy ebben a pillanatban vettem el a kedved – mert befolyásolnak a hozzá kötözött-csomózott következményvilágok és reminiszcenciák. Pedig ez minden tanunkra igaz, ez az összenyálazódás – különösen ma, amikor épp a ráció társadalmi fogalomrendszerével alkotnak teljesen irracionális és logikamentes mítoszépítményeket, amikor a mérhetőség megnyugtató objektivitását folyvást felülírja a valamilyen propagandisztikus (előre eldöntött, kívánatos eredményű) „mérés”, avagy mért eredmények gátlástalan utólagos átmagyarázásának (egyre általánosabb) gyakorlata. Ezt a megközelítést, amit Weöres elindít itt, a szemünk láttára, ugyanúgy felhasználták már valamely kívánatos cél (fajgyűlölet, meztelen elitizmus, alternatív hittételek) igazolására, mint bármelyik szellemi teljesítményünk. Én így pontosítom a szerzőt magamban: az ős tudást ott érzed meg igazán, ahol-amikor meginogsz – pont hogy nem abban, amiben biztos vagy. Szerintem nem véletlen, hogy A teljesség felé a legszakítóbb borzalmak aggodalmas éveiben: a megingásban született. Valahol a szememben ettől nyeri el az érvényét a gondolatmenet. Amit így folytat a költő, a költői hang dimenziójával építve a hitelt, a második passzusban:

TÍZ LÉPCSŐ
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

Ha kíváncsivá tettelek, innen olvasd tovább magad, kedves olvasó. Magad olvasd. Magadnak. Ha befejezetlennek érzed ezt a cikket – nem véletlen. Hiszen tényleg azt remélem: ez egy olvasás, a te olvasásod kezdete.

magamé...

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...