Nagyon vártam. Minden porcikámmal
kívántam ezt az előadást. Rettenetesen önző és furcsa leírni ezt: hogy nagyon
vártam Daniele Finzi Pasca színre vitt gyászát, búcsúját a kedvestől, az
alkotótárstól, Julie Hamelin Finzitől. Hogy nagyon vágytam látni az előadást,
aminek a címe is ennyi: Per te. Neked. Nem csak egy általam elmondhatatlanul
sokra becsült alkotó művét, csak azért, mert ő találta ki – hanem ezt az
előadást. Ezt az elköszönést. Mondhatnám: elköszönésekben gazdag korszakba
értem, kor szerint mindenképpen, mondhatnám, önző módon várnám a bálványaimtól,
hogy segítsenek. Segítsenek megérinteni ezt a megfoghatatlant. Mondhatnám:
szaporodik bennem és körülöttem is a baj, az érzet, hogy baj van. Segítsenek
megérteni ami bennem is történik – még ha el is vonul a vetülő árnyék, örömömre
még el, segítsenek megküzdeni vele. Segítsenek szembenézni a megfogalmazódó
hiánnyal.
Tudjátok meg: soha ennyire helyén
valónak nem éreztem a „színpad a színpadon” játékát. Ahogy behúznak a kulisszák
mögé, az előadáson, ami Julie-nek készült. Mert valójában nem neki készült
volna, hanem természetesen vele. Mindig vele – és nélküle soha nem készülhet
el, nem egészülhet ki, az előadás nem játszhatja el nekünk, hogy elkészült.
„Tetszett volna neki” mondja többször valaki a színpadon, a kosaras lány, a
tenyeres-talpas angyal, a páncélos lovag – valaki. Julie mindvégig jelen van.
Nemcsak a páncél alatt, amikor élesztené (a karika játékszerében) fejetlen,
döglött lovát; nemcsak akkor, amikor együtt repül a fiúval az extázis páros kötelékén
fenn; nemcsak akkor, amikor az ugrálókötél elengedhetetlen
betegségszimbólumával birkózik a szemünk láttára a vigasztalanságig. Minden
mozdulatban, minden tréfában ő van – hiszen neki szól. Mindenből ő szól. Egy
titkos kertben, ahol meg kellene őrizni belőle, belőlünk mindazt, ami valóban
egész.
Daniele Finzi Pasca a szemünk
láttára Julie életét ünnepli. El meri mesélni a boldogságot a mind
tehetetlenebb küzdelemben – hiszen tart. És amíg tart: élet. El meri mesélni a
humort. A keserűen ironikustól a harsányig. Nem szégyell nevetni. Magán sem. A
betegségen. A botok erdején fenntartott mindenségtányérok pörgésőrzésének
lehetetlenségét: valami leesik úgyis. Nem szégyelli elmesélni az álmok
meztelenségét, az egymással való szelíd és kevésbé szelíd (olykor kifejezetten
otromba) tréfákon át az álmok kíméletlenségét – és a felébredést, amely ebből
az álmodásból szükségképpen fájdalmas. Mert visszavonhatatlan.
A szín, ahol mindez történik,
befelé fordul. Örvénylő légoszlopot fújnak középre a ventillátorok – ahol a sárkányok
vörös selyemlélegzete foroghat, legyek felzavart raja, az ősz levelei, a tél
hava, a tavasz lélegzete. Jelent az is, amikor valaki belép a szélbe és kilép
belőle. Az előtér és a centrum mást jelent – az egyikről kiszólnak hozzánk, a
másikról belénk beszél a testek kiejtett hangok nélküli, szelek fútta
őszintesége. Középen a mutatvány, az attrakció teljesen belesimul ebbe a
beszédbe – elvesztve mindazt magából, ami rendkívüli benne, és kiteljesítve
mindazt, ami „jelent”. A kert szélét jelző, a felénk eső padon, az előtér
nekünk jelentő terében viszont a testbeszéd is harsányabb, olykor provokáló, és
nagyon gyakran vicces. Egyszerre jelenik meg a két térben, ahogy megéljük és
ahogy felmutatjuk ami történik, amikor cserben hagy a saját egészségünk.
Tudjátok meg: sajnos nem láttam a
végét. Hogyan oldja fel, avagy hogyan látja be minden feloldási kísérlet
hiábavaló kudarcát az alkotótársak segítségével Daniele Finzi Pasca. Sajnos a
saját testi állapotomban túl korán és túl messzire merészkedtem, amikor szerettem
volna látni ezt az előadást. Épp amikor a „költő” szavait forgatták a padon
ülve, panírozták méltó gúnyba a játszótársak (micsoda irónia… ugye?), rosszul
lettem, ki kellett jönnöm. Ezúton kérek elnézést az előadóktól, nézőtársaimtól,
hogy megzavartam ezt a remek előadást, s ezúton köszönném meg a kedvesnek,
minden kedves nézőtársamnak, s a MÜPA hallatlanul profi és szakszerű
személyzetének a segítséget. Remélem soha többé nem hozok senkit ilyen
helyzetbe. Rettenetesen önző és furcsa leírni ezt, ezek után: köszönöm. Attól
tartok, nekem így volt teljes ez az üzenet.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése