2017. április 28., péntek

Völsunga saga

Bernáth István, e saga fordítója az izlandi korai kultúra szenvedélyes szerelmese volt – szerintem könnyű megérteni, miért. Az északi regék világa önmagában komplett szellemi kontinens, elképesztő gazdagsága és az európai kultúrára tett hatása kétségtelen, a középkori szerzetesek által olykor meglehetős tehetséggel az új hithez igazított régi regéktől a romantika újrahangolt, polgárian erényes Wagner-operáin át a mai popkultúra számos produktumáig él és hat (nem beszélve róla, hogy mennyire gyökere például a filmes személyes bosszúk elégtételvoltának ez az egykori értékrend…). Mindehhez képest Izland a maga viszonylagos elzártságával, és mély őstiszteletével maga a tisztán megőrzött kulturális gyökérzet. A hosszú és sötét telek unalmát elütő mesélés gyönyörű szövegeit igen hamar, a 12. századtól elkezdik lejegyezni, azonnal anyanyelven, a latin írásbeliséget szinte kikerülve – olyan sajátos helyzetet teremtve, amely Európában egyedülálló: semmilyen romantikus korszak nem kellett újrateremtse e nép eredetmítoszait.

Ez a sajátos szabadparaszti társadalom – amely sokáig nem ismerte az adót – egyfelől korántsem idilli, de meglehetősen méltányos és szociálisan érzékeny volt a maga módján, egy szem törvénymondóval és a 930-ban létrehozott országgyűlésével, amely gyakorlatilag változatlanul működött a dán uralom alatt is, másfelől e közeg természetesnek vette a fegyverviselést, az önbíráskodást – a közállapotok nyugalmáról nem királyi parancs, hanem törvény gondoskodott, de volt dolga a törvénymondónak bőven, hisz mindenki megpróbálhatta gátlástalanul érvényesíteni a maga igazát. Mindezzel együtt ez a kisközösségekből kiteljesülő társadalom nemigen hagyott senkit az út szélén, tisztelte, megbecsülte az öregeit; s a saját szellemi örökségét is így becsülte és őrizte – a kereszténység felvétele az elmesélt történetek attitűdjén itt módosított a legkevesebbet. Ahogy az életrenden is – hiszen a papok nősültek, gazdálkodtak, akár a többi, pápai megrovó bullát érdemelve ki ezzel. A megváltozó világnézet nem semmisítette meg az egykor attitűdjét.

Sigurd ledöfi Fáfnirt
Részlet a Sigurd Kapuról (Hylstad ,1200 körül..) 
Így amikor szembesülünk a Völsungok családjának több generáción át tartó, legendás történetével, bizony tapasztalhatjuk: a mi fogalmaink szerinti erkölcs e hősök tetteire vonatkoztatva értelmezhetetlen. Az indulataiknak bátran engedő, folyamatosan halandóságuk tudatában cselekvő ifjak, öregek és hölgyeik élik ki itt mindazt, amit méltónak éreznek magukhoz. Ha a közösség első mércéje a hír, a hatalom, a nevezetesség, akkor azt ugyanúgy értékes lehet fondorlattal elérni, csalással, gyalázkodással, mint kiállással, karddal, csatabárddal a kézben – soha olyan mértékig nem érted meg, kedves olvasó, hogyan tűrhették az istenek Odinnal az élen az Ázok asztalánál, hogyan becsülhették a fondorlatos Lokit; aki legalább annyiszor keveri Észak Isteneit bajba, mint ahány alkalommal kisegíti őket a tenger eszével. A Völsunga sagában ő egyszer szerepel, de Odin többször is beavatkozik, kedve szerint – jobbára hősi csaták és egyéb viszályok magvát elvetve, mikor úgymond segít.

El kell jutnunk a történet legnagyobb hőséig, Sigurdig – tudnunk kell, kinek a fia-borja; mint ahogy aztán dicső bukása után arról is részletesen tájékoztatnak, milyen sorsot éltek a szerettei, az utódai. A sagák mindig családtörténetek is - akár valószínűsíthető történeti gyökerekkel -, a történetszövés későbbi, egy elemét, hősét, konfliktusát fókuszban tartó módja erre a mesélésre még egyáltalán nem vonatkozik. A sokszor lejegyzett mese nyilván sokat változott, de az alapvonalait egyben tartotta a hagyomány tisztelete, talán jobban is, mint amikor fejből mesélték az énekmondó öregek a tél tüzei mellett. Sigurd talán legnagyobb (és messze legkifizetődőbb) tette, hogy legyőzte Fáfnirt, a sárkányt, Fáfnir öccse, Regin, a fegyverkovács által újrakovácsolt karddal. Egy igen ősi északi hiedelem él e mesében, miszerint a mérhetetlen aranykincs sárkánnyá változtat – Fáfnir maga ember volt valaha, de teret engedett magában a parttalan mohóságnak, és így sárkánnyá változott. Ez különben visszatérő eleme az ősi regéknek: ismerjük például Hen-Thorir, a viking harcos regéjét, akit ugyanígy fertőz meg a sárkánykór, változtatja sárkánnyá a sárkányoktól megszerzett arany. Sigurd megöli Fáfnirt, iszik a véréből, eszik a szívéből (aminek következtében érti a madarak nyelvét, s egy fondorlatot megelőzendő megöli a testvérgyilkos Regint is…). A kor értékrendje szerinti kiválósága talán legfőbb bizonyítéka, hogy ezek után nem lesz sárkánnyá.

A Njals Saga (1300 körül)

Persze Sigurd hatalmasat hibázik is (kell a végzetéhez…), amikor varázsital hatása alatt megszegi a harcos királylánynak, Brynhildnek tett fogadalmát, és Gudrunt veszi feleségül. Milyen érdekes, Brynhild (a mítosz szerint a Walhalla egy elbocsátott Valkűrje) mindezt előre látja és többször figyelmezteti is a hősét – de érdemben a sors ilyetén alakulása ellen nem tesz semmit. A kiválóság mércéje tehát, hogy nem bújsz ki a sorsod kínálta végzet alól – durván szólva ha már úgyis eljön, legyen hírértéke… Az meg, hogy ezért a vállalt sorsért még ki és hogyan fizet, a többiek ügye – bárki lehet hunyász, legfeljebb azt jegyzik fel róla. Ne felejtsük el, ha egy kultúra alapjában másként gondol az erényre, mint a miénk, akkor az egyik legfontosabb feljegyezni való rólad, miképp haltál hőshöz méltó halált.

Regin bátyja, Otur halála (Völsunga saga, 1400 körül)
A történetet korán lejegyezték – és számtalanszor lemásolták. A korabeli kultúrák egymásra hatására is találunk benne példát – hiszen miközben a szövegben egy helyütt említésre kerül Sigurd és Brynhild szerelmének gyümölcse: a lányuk, Áslaug (akinek személyére egy teljes saga, Posztónadrágos Ragnar története épül), a halálos ágyán Brynhild megesküszik rá, hogy soha nem hált Sigurddal, amikor egy ágyba kényszerítette őket a sors, a hős közéjük fektette a kardját. Mondanám, hogy e fordulat a szokásos, méltó módon Lokinak szentelt, gátlástalan hazugság, de a sagák hősei az utolsó szavukkal nemigen játszanak így. Valószínűbb, hogy az epizódot a történetbe másoló írástudó ismerte Trisztán és Izolda regéjét (talán a Strassbourg-i Gottfried által lejegyzett, szinte északi mód erkölcstelen, XII. század-körüli változatot) és helyénvalónak érezte ide. Vicces, hogy írásban is így működnek az egykori szájhagyomány történetei: nem az ellentmondás-mentesség a lényeg bennük, hanem a keltett hatás.

Komoly vállalás Bernáth kivételes fordítói teljesítményének újrakiadása – remélem, nem akad el a két megjelent kötet után. Mert sehol annyira nem nyilvánvaló, mint a sagákban, hogy hogyan működik a mítoszi logika. És bár elsőre úgy tűnhet, ez ma (újrafényezett mítoszok korában) korántsem felesleges ismeret.  

Sigurd-kő a svédországi Ramsungban (1100 körül)

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...