2017. május 24., szerda

Enki Bilal: Négy? (Utolsó felvonás)

Mit kezd az olvasó a happy enddel? Valahol tényleg mulatságos, hogy a legtöbb történetünket úgy hagyjuk el: azzal a jó érzéssel, hogy most már minden rendben lesz, megtörténtek a nagy egymásra találások, az akadályok elhárultak, a történetnek jó a vége. Igen kevés mesénk néz szembe a boldog vég utáni kiüresedéssel. Igen kevés mesénk érzi úgy, mindent nyitva hagyva igazabb.

Enki Bilal is nekünk adja ezt a befejezést, ahogy a bábok, a három összefonódó sorsú ember végre találkozik és teljes egészében egymásra ismer. Nike, az emlékezet, Leyla, a lehetőség, és Amir. Az emlékezet és a lehetőség megfürdik egymásban, több szinten és több síkon – de a legfontosabb Amir hozzáállása a kettőshöz, és Warhole/Holeraw/Rawhloe ajándékaihoz. Amir a test emlékezete, a régi reflexeké. Az egykori harcos és reformáltfoci-kapus az, akinek el kell kapnia hármójuk sorsát. Milyen érdekes, e nélkül Nike és Leyla kettősének kiteljesedése sem lehet stabil – legfeljebb a hasonmásaikban, a Marson.

Az alkotó nagyon sok rétegben játszik visszatérő szimbólumaival – voltaképp a mi kisszerű-nagyszerű jelképeinkkel. A hasonmások úgy teljesedhetnek ki, hogy Nike hasonmása csonka. A hármas által taníthatóságunkról meggyőzött ősi entitás, „isten”, a soknevű anagramma mindig mindent egy lapra tesz fel, mert csak így nyerhet. A játékai önismereti játékok, valójában általunk érti meg önmagát. Az egykori orgyilkosság túlélője az orgyilkosságok emberi túlélői által érti meg önmagát. Mi mindig megöltük az isteneinket – avagy legalábbis a képzeteinket róluk. Az istenfiak a meséinkben mindig megölték az istenatyákat – Zeusztól Odinig. És az emberek a teljes ismeretlen „egyetlenéig” mindig megölték az isteneiket, hogy aztán máshol keressenek és találjanak pótapákat. Például a szikár és névtelen ismeretben – a tudásban és rendszerben, az anyagban, amelynek az értelem csak puszta rendszerhibája.


A negyedik részben Nike és Leyla teremti a világot, amiben Amir a főszereplő; aki pótapára lel Branko Blitva, a Multiconfessional Mixte Danube Ironfly FC focicsapat menedzser-tulajdonosa személyében, de aki csaknem elveszíti mindazt, amit megtalálhat – aki addig áll vesztésre, amíg le nem küzdi az ősi reflexeket. Amíg le nem mond a bosszúról. Bilal világának kisistene az ő reakcióit követve alakul végképp egyfajta emberiség-mentorrá az ítélet művészien kifinomult, sújtó ökléből. Rengeteg szépséget rejtő gondolat – meglehetősen morbid pontossággal képre álmodva. Ha nem lenne teljesen őrült a párhuzam, ezt mondanám: Nike és Leyla (Rawhloe bábáskodása mellett) teremtett világának Amir egy személyben a Káinja és Ábele.

Érdekes látni, ahogy a szemünk láttára bomlik fel a happy end. Leginkább azért, hogy ne legyen vége. Hogy nyitott lehessen a vége. Ne álljon meg négynél, lehessen öt, hat, hét… hogy az ígért találkozásra mindig többen érkezhessenek mint ahány teríték az asztalra kerül. Persze nem kevés keserűséggel elegy ez a nyitott vég – mindenkinek sokba került. Hiszen miközben Enki Bilal egyfelől látja, és velünk is láttatja, hogyan kellene felszámolnunk magunkban az apák bűneit, kilépve a bosszú által vezérelt orgyilkosságok ördögi köréből, másfelől a békénkre és a vele járó óhatatlan sokasodásunkra nem talál más kiutat, mint a jó öreg expanziót: ha telelaktuk a Földet, irány a Mars, irány a naprendszer teljese - petézzük teli legyekként az életünkkel és a dilemmáinkkal a világegyetemet.

Mit kezd az olvasó a happy enddel? Ha teheti, továbblapoz. Mert az igazán izgalmas történetek mindig ott kezdődnek, ahol véget értek az elmesélhető kalandok. 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...