2017. május 5., péntek

Rebecca Wells: Vagány nők klubja

Hosszú idő után tavaly jutott először eszembe ez a könyvecske, teljesen váratlanul, PuPilla és Miamona bloggerpajtikkal beszélgettünk nem is tudom már milyen fórumon/apropóból a déli regényekről és arról, lehet hogy Miamonának be kéne tennie egy „déli regény” kategóriát az ezévi kihívásába (ez nem történt meg…). Nekem meg rögtön beütött, hogy én ezt a könyvet mennyire szerettem jó 10-15 éve amikor először olvastam. Sosem voltam annyira nagy rajongója a misztikus amerikai Dél regényirodalmának, nekem ha déli regény, akkor Elfújta a szél (és pont); de ha nem vagyok olyan szigorú, akkor azt mondom a Sült zöld paradicsom és a Vagány nők klubja esélyesek hogy legalábbis ott liheghessenek a nagy előd nyomában. (Itt jegyezném meg hogy a magyar cím valami félelmetesen pocsék, az eredeti - Divine Secrets of the Ya-Ya Sisterhood [A Ya-Ya testvériség isteni titkai] - ugyan alcímként szerepel a könyvben, de a borítóra már biztos nem fért rá; de még mindig kevésbé fájdalmas mint az ótvar borítók, melyek közül komolyan a legkevésbé gáz az itt látható rajzolt pink cadillec-es… És ez még az Ulpius színvonalasabb korszakából származik…)

Amikor az elmúlt hetek megajándékoztak minket egy nem annyira élvezetes kórházazós időszakkal és valami nagyon könnyed, semmi agymunkát nem igénylő, színtiszta kikapcsolódást nyújtó olvasmányra vágytam, olyan automatikusan nyúltam érte, mintha direkt erre lett volna kitalálva. A regényből egyébként alig emlékeztem bármi konkrétumra; ami nagyon megmaradt, az a hangulata, a fülledt déli nyarak, végeérhetetlen fürdőzések a Mississippi deltavidékén és egy konkrét jelenetsor, amelyben tízéves kislány hőseink (a Ya-Ya testvériség apró papnői) az Elfújta a szél díszbemutatójára utaznak, hogy felforgassák (amúgy gyerekes módra) az atlantai előkelő társaságot, kezdeti utálatból (melyet csak a könyv elvetemült déli hívei táplálhatnak) féktelen rajongásba csapjanak Vivien Leigh Scarlett-je iránt és elaléljanak Clark Gable mosolyától. Nos, a jelenet még mindig megvan, most is épp olyan mosolyogtató volt mint régen, de a könyv persze jóval többről szól.

Sidda Walker, az épp országos hírnévre szert tevő színházi rendező egy balul sikerült New York Times-beli nyilatkozat után kénytelen szembenézni gyermekkorával, alkoholista, egykoron depressziós, ám elbűvölő anyjával, családdal, gyökerekkel, tanult viselkedésmódokkal, kapcsolati dinamikákkal. Mondhatni, az összes klisés momentumot megkapja szegény, melyeket rendezőként valószínűleg tüzes vassal irtana: kitagadás, a sokk hatására felbontott eljegyzés, menekülés egy tóparti üres házba, magányos séták hűséges spánielje társaságában, sok-sok merengés és könyörgés a hisztikirálynő anya bocsánatáért…

Sidda vergődése a keret, ilyesformán szerencsére kevesebb súlyt kap, mint a beékelt történet, hálistennek, mondhatjuk, mert itt-ott rém idegesítő. Szerencsére nagyon könnyedén feledteti a mama és barátnői megelevenedő története. Az egy színházi munka ürügyén elkunyerált - s persze a múltmegismerés és békülés katalizátorává előlépő - „Isteni titkok”, ez a Vivi Walker és legjobb barátnői, Caro, Teensy és Necie évtizedes történetét magában foglaló emlékkönyv-kincsestár adja a regény igazi gerincét és visz minket korokon átívelő időutazásra a harmincas évek végi Atlantából az ötvenes-hatvanas évekbeli Louisianán át Siddához, a kilencvenes évek Seattle-jébe.

Megelevenedik négy makacs, különc, a kisvárosi képmutatásra fittyet hányó kislány barátsága: ez a vérszövetségen, közös szerelmeken, közös veszteségeken, háborún és felemelkedésen átívelő kapcsolat, melyre férjeik és gyermekeik is csak irigykedni tudtak. Együtt sírunk velük az első szerelmek és testvérek elvesztésekor, együtt nevetünk, amikor immáron tizenegynéhány gyermekkel körülvéve koktéloznak a parton, együtt szörnyülködünk, amikor megöregszenek. És közben megismerjük Vivi és Sidda kapcsolatát, a tizenéves kora óta alkohollal kacérkodó, félrekezelt depressziós anya és a három fiatalabb testvérét az anya őrjöngésétől védő legidősebb lány drámáját. Mondhatni, hétköznapi őrületek, túlságosan ismerős drámák, fájdalmasan félreismert, eltagadott, szőnyeg alá söpört traumák… És közben fel-feltűnnek a Ya-Yák, ezek a barátnők és tündér keresztanyák, akik ott vannak, amikor valakinek végre ki kell mondani, mi is történt sok-sok évvel ezelőtt.

Súlyos témák végtelenül szórakoztató köntösbe bújtatva, humorral, iróniával, patakokban folyó alkohollal és nagy ráismerésekkel – amolyan igazi vodkával bolondított limonádé ez a regény: percig sem lép ki a romantikus vígjáték kategóriából, de azért akad benne mondanivaló is. Túlságosan komolyan venni persze kár lenne. Viszont megvan az a veszélye, hogy utána rákívánunk még jó pár fülledt déli regényre. Készült belőle egyébként film is, amit jó eséllyel nem fogok megnézni, részben mert pont azok a kis finomságok, amiket úgy szeretek benne, nem hiszem, hogy filmvászonra illenének, részben mert enyhén utálom a Siddát alakító Sandra Bullock-ot (ámde az egyik idős Ya-Yát Maggie Smith játssza, ami meg igen erős érv a megtekintés mellett…). Inkább megyek és újraolvasom a Sült zöld paradicsomot is…


Kiadó: Ulpius
Fordító: Szűr-Szabó Katalin

5 megjegyzés :

Zsuzsa írta...

Nekem azért eléggé kilépett a romantikus vígjáték kategóriából Vivi depressziója, az anyja kegyetlensége, aztán ahogy szijjal verte a gyerekeit idegösszeomlás közben, stb.

Amadea írta...

Mostanában nekem is eszembe jutott egy Déli regény újraolvasása (a Sült zöldé). Ezt nagyon régen olvastam, csak annyira emlékszem, hogy kicsit irigyeltem a lányok barátságát (létezik ilyen?), és a megdöbbenésre afelett, hogy miket művelt Vivi (a szíjjal verés nekem is megvan, meg a fiához kicsit khmm máshogy viszonyult, mint kellett volna), és ennek ellenére mennyire hétköznapian állnak egymáshoz. Úgy éreztem akkoriban, képtelen lennék egyáltalán szóba állni egy ilyen anyával. Vivi anyja meg komplett őrültnek tűnt, nem is tudom, hogy ebben, vagy a következő részben mesélik el, hogy Vivit becsukatta egy zárdaszerű, kegyetlen iskolába.
Tényleg, a második részt is elolvasod?

Ilweran írta...

Ahogy írtam vannak benen súlyos témák, de narratíváját tekintve nem lép ki a saját kategóriájából.

Ilweran írta...

Nem olvastam a második részt, de nem is akartam, olvasva a fülszöveget nekem az bőrlenyúzásnak tűnik, ez így kb kerek egész. Meg elég is volt ennyi most egy újabb pár évre chick litből :)
Ebben van a zárdás epizód, nyilván azért tudtam eggyel könnyebben befogadni Vivi viselkedését is mert az ő anyja még szörnyűbb volt :( ettől még persze nem lesz megbocsátható de jól körvonalazza hogy az alkoholista gyerekverő szörnyeteg a legtöbb esetben nem "csak úgy" lesz olyan... Vivi amúgy szerintem a legkevésbé sem szörnyeteg hanem szélsőségesen sérült személyiség akit mindenfelől negatív befolyás ért és a korszellemnek köszönhetően félre is kezelték.
A barátságot én is irigyeltem, hiszem egyébként hogy van ilyen és ha van, akkor sokkal értékesebb is lehet mint némely családi kapcsolat.

Amadea írta...

Nekem anno az jobban tetszett, mint ez.:) De nálam is eltelt 10-12 év már, jézus.
Persze, senki nem lesz csak úgy erőszakos/alkoholista/rideg/bármi. Nekem inkább a tudatos gondolkodás hiányzott nála (igen, tudom, a kor, amiben élt...), de ez a ma emberére is jellemző. Kevesen merik végiggondolni a hibáikat és lenyúlni a gyökerükig.
Ó, simán. A vérségi kötelék nem jelent elfogadást, támogató magatartást vagy bármi ilyesmit.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...