2017. június 19., hétfő

Czinki Ferenc: A pozsonyi metró

Egy város bélrendszere folyamatosan emészt. És komoly távolságtartás kell hozzá, hogy a kíváncsiság feltárhasson akár egyetlen (el)emésztési folyamatot. Városba érkező idegen tekintet kell hozzá, szociográf pontosság és adatközlők kellenek hozzá, közelebb lépésekbe rejtett idegenséget feltételez, ha leírható. A hattyú halála. Eltévedés kell hozzá a városbolygóban, a panelegyformaságban, amely valójában átlátható és nyers szerkezet, a metróban, amely soha nem készült el – amely munkagödör-státuszát őrzi a benne várakozóknak. Egy eltűnő lány alakja, egy soha véget nem érő lóverseny befutója, lovak alatt megnyíló föld, serpenyőben kirántott hattyúszárny – városi legendák, amelyek úgy terjednek, hogy az elbeszélők aztán nem beszélnek róluk soha többé. Eltévedés kell hozzá, utólag igazolhatatlan adatközlések az Ördöghöz címzett kerthelyiség csillagtalanságában.

Jó ez. Egyfelől. Szikár fecsegésnek hívom, egyenletes és monoton, mint a panel-külcsín, takarékos – de közben lényegtelennel dúsul, sörhabbal és szénsavval, lazítana az elbeszélés kedvéért. Ez a r_g_ny lírahatáron billeg, miközben a benne koppanó tőmondatok Tart juttatják az eszembe, a Szürke galambot, a Lassú tehert. Szikár fecsegésnek hívom, sokszor és sokat vétkezők szószegény gyónásának, amibe mindig keveredik valamilyen emberien lényegtelen. Ha egyáltalán érdemes azon meditálni, mi is itt a lényeg. Szikár fecsegés – mélységesen kimért és kimódolt, olykor szinte látom, ahogy az írókéz kicsavarja a belesurranó természetesség hattyúnyakát: mert alapjában másként szeretne jelenteni mint az eddigi jelentések, városnyi hiábavalóságról és feloldhatatlan, ablakpárkányon kuporgó tragédiákról - s így inkább vállalja a tudatosan művit, a csinált, morbid, beszűkült mesterséges terek kamarai túlzás-gesztusait.

Jó, valójában tényleg ilyen mesterséges terekben élünk, s nem is a legkirívóbb beszűkülés ezek közül az irodalom. Nem érdemes azon meditálni, mi is itt a lényeg. Az adatközlő személyes tragédiája, a felidézett esemény, amit az idegen kíváncsiság körüljár, csak egy tökéletes apropó. Mert fontosabb nála a körülötte imbolygó mitológia. Játék a hattyúval. Mit keresnek a hattyúk az épülő lakótelep űrbéli-tájseb jellegű szélén, az arra teljesen alkalmatlan folyóparton? Mit keres az arra teljesen alkalmatlan hattyúszárny a soha nem látott méretű serpenyőben? Ez a mitológia munkagödör, kidolgozatlan, befejezetlen, mint a pozsonyi metró. De hordozza minden mitológiák alapvető gesztusait.

Jó, igazából hívhatnám népmesének, amit az idegen gyűjtő a távolságtartásba rögzít. A népmese fantáziálásra kijelölt hely, a hattyúhoz címzett szépségszalon a bélmosás eszközkészletének alattvalósága felett. Itt minden a hattyúhoz címzett, akinek a kezében aznap este akkorát villant a Leicán a vaku, hogy az eseményt elmesélni akaró mesélő is belévakult. Ez a mesélés a pillanatnyi vakságé. Hiszen vágyunk egy sokkal kézzelfoghatóbb logikára, de közben ugyanúgy arra a jelentőségre is, amit a mese távlata a történéseink banalitásának biztosíthat. Czinki Ferenc ezt a történetet ezerféleképpen elmesélhette volna, hiszen ezt a történetet ezerféleképpen elmesélték már. De ő is (ahogy a legtöbb mesélő) az egészet akarta, avagy legalábbis az egész érzetét. A népmesét, a hangulatot, amit kelt, a felboncolását cinizmussal és iróniával, a fekete-fehér neorealizmust szinte olasz módra, Visconti vagy Rossellini módjára fekete-fehéren; de a visszacsomagolását is a mágikusba, azzal az eleganciával, ahogy Borges keres a halálhoz iránytűt.

Úgy képzelem, hogy sokkal több szóból állt. Hogy sokkal több elmesélt sétából az óvárosból a panelhalomba – valahogy úgy járva a városrészek közti utcamondatokat, ahogy Darvasi járta az Ez egy ilyen csúcs Berlinjét. Úgy képzelem, hogy onnan szűkült idáig – hattyú-egészből, tollal, hússal, szárnysuhogással a lerágott csontig. Nekem talán túlszűkült kicsit, bár amikor becsuktam, arra gondoltam, jó ez. Meg arra: túl sokat bízott rám. Túlságosan sokféleképpen hajtogathatom ezt a szöveget ahhoz, hogy mindig egy összevérzett hattyúorigami jöjjön ki belőle. Hiszen a hajtogatás épp attól ad ki egy alakot, hogy egyféleképpen művelik (a kötet borítója tökéletes!). Úgy képzelem, sokkal több szóból tollfoszlott idáig, bár arra gondoltam közben: jó ez a fosztottság, akkor is, ha nem befejezett, hanem abbahagyott. S erre: ha írok róla, az megint nem kritika lesz, még csak nem is ismertető, csak egy magányos olvasói olvasat. Ami talán másokat is (így is) olvasásra provokál.  

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...