2017. június 22., csütörtök

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Én nagyon szeretem Fredrik Backmant. Talán mert már Ove történetében is éreztem, hogy egy rétegében a könyveit terápiás céllal fogalmazza, önmagának. Hogy az írás számára egyfajta megértése is a vele történteknek. Talán ezért érezzük meg a meséiben a velünk történtet is – talán ettől válnak a meséi annyira könnyen személyessé. Nem tudom… azt igen, hogy kicsit a személyes ismerősöm lett; a folyton jobbat remélő, ügyetlen jót akarásával, a szelíd noszogatással, hogy figyeljünk oda és ne hagyjuk szó nélkül. Ne hagyjuk szó nélkül a bántalmazást, a viszonyokba csempészett akarnok hatalmat, a szabályokba rendezett önkényt, ne hagyjuk szó nélkül a közönyt. Figyeljünk oda és ne hagyjuk szó nélkül – még a gyöngéd csalásait is rendre elnézem neki, annyira közel jött, annyira elhiszem neki, hogy tényleg minden szavával jót akar.

Én nagyom szeretem, és most talán az eddigieknél is jobban. Amikor egy elengedett kezű mesében megmutatja: milyen, amikor hiába figyelsz. Milyen az, amikor eláll a szavad – amikor szó nélkül kell hagyd a tévesztést, a hibát, a rossz beidegződések sérüléseit. Mert a lassan sötétbe csukódó elme már nem tudja követni azt, amit nem hagynál szó nélkül. Már csak követheted ezt a lassú becsukódást – hiszen a napot se kérheted meg, hogy megszakítsa a pályáját: hiszen nem kérheted a napod, hogy ne alkonyodjon. Veszteségek ütöttjeként mondom: ez a könyv el tudja mesélni, milyen ez a veszteség. Amihez semmiféle elégtételt nem tudsz kifundálni – mert a mese végén az unoka és a fiú kénytelen elbúcsúzni az apától.

Veszteségek ütöttjeként mondom, hogy ez egy gyönyörű, méltó búcsú. Pedig Fredrik itt is csal, ugyanolyan szelíden, ahogyan szokott – talán kénytelen volt csalni: most a kellő távolsághoz, hogy egyáltalán le tudja írni ezt a nagyon sokrétegű búcsút. Hogy ne hagyja szó nélkül, el kellett játsszon azzal a valóságba hazavezető úttal, ami az elmére csukódó éjszakában valóban egyre hosszabb. Amelyben egyszer tényleg nem jön el a reggel – és akkor más irányba kell elindulni, nem haza. Látom, kedves Fredrik, hogy neked a haza: a szeretteid. Hogy ezért annyira pokolira nehéz elengedni azt a kezet, amelyik (sokkal teljesebben) az unoka kezére kulcsolódik. És hogy ennyi szó kellett hozzá – éppen ennyi neki hagyott szó; játék elmével (ami nem a tiéd) és becsukódással (ami a tiéd is), emlékekkel (igen, érzik: személyes) és hiányérzetekkel (igen, ezekről is érzik).

Rövidke írás ez amúgy. Ami nem is baj. Nagyon könnyen fogyasztható. Azt remélem, megérinthet olyanokat is, akik még nem kényszerültek ilyen veszteségek elviselésére – azaz a magam részéről érzem ebben a könyvben a potenciált, hogy megérintsen olyanokat is. Hogy a veszteség bennük se maradjon nyílt seb. Hogy elviseljék, ahogy elengedi a kezüket a távozó – hogy megtanulják: az elengedéshez mind a két oldalra szükség van. Hogy nekik is el kell engedniük azt, akinek a haza vezető útja minden reggel egyre hosszabb. Furcsát mondok – lehet, hogy ezt a könyvet a gyerekek kezébe kéne adni. Az unokák kezébe. Mert olyan mondatok vannak benne, amiket követni tudnak, mert olyan szituációk, amelyekbe beleélhetik magukat. Olyan dolgok, amiket szerethetnek. Olyan dolgok, amik távol tartják a medvéket.

Szerettem kézbe venni ezt a szellősen szedett, de igényesen kötött kis kötetet. Szeretem, ha valami ilyen: megadták a módját. Illik a többi mellé. Mégis – lehet, hogy jobban szerettem volna, ha egyszerűbb kivitelű és olcsóbb ez a kötet, hogy minél több kézbe eljuthasson. Hogy minél többen olvashassák: Van egy kórházi szoba valahol egy élet végén, aminek a közepére valaki felvert egy zöld sátrat. Egy öregember fulladozva, ijedten ébred ott, fogalma sincs róla hol lehet. Egy fiatalember ül mellette, és azt suttogja: Ne félj!...

Kiadó: Animus
Fordította: Bándi Eszter

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...