2017. július 10., hétfő

Lawrence Durrell: Alexandriai négyes

„Felteszem, hogy ha valamiképpen be akarná építeni a Justine-kéziratába mindazt, amit én most elmondok, akkor rendkívül furcsa könyv jönne létre: a történetet, hogy úgy fejezzem ki, rétegesen beszélné el. Meglehet, hogy akaratlanul is ilyesféle, merőben új formát sugalmaztam magának, valami affélét, mint Pursewarden elképzelése a „mozgatható válaszfalú” regénysorozatról, ahogy elnevezte. Vagy talán még inkább olyasmit, mint egy középkori palimpszeszt, pergamenlap, amelyre különféle fajta igazságok vannak rögzítve egymás hegyibe-hátára, s az egyik megsemmisíti - vagy olykor: kiegészíti - a másikat. Szorgos szerzetesek kivakarnak egy ókori elégiát, hogy helyet csináljanak a szentírás valamelyik versének!
Úgy hiszem, ez nem is rossz hasonlat Alexandriára…”

Lawrence Durrell 1957-60 között megjelent monumentális tetralógiája, a Justine-Balthazar-Mountolive-Clea négyese jó húsz éve kerülget. Kiskamaszként kívántam rá először, amikor még fogalmam se volt róla, mi fán terem a modern irodalom, de ha egyszer olyan egzotikusnak tűnt, ráadásul a modern szerelem vizsgálatát helyezte kilátásba. Még jó, hogy akkoriban nem volt meg a családi könyvtárban, mert gyanítom, egy szót nem értettem volna belőle. Aztán amikor már - még mindig kamaszként - faltam a „modern irodalmat”, derogált holmi szerelmes egzotikumokkal múlatni az időt. Hogy mindig ott keringett az érdeklődésem perifériáján, azt jól jelzi, hogy tán három alkalommal is felkerült az elátkozott várólista-csökkentő listára, de mindig hoppon maradt. Eddig.

Mint a hosszú évek (mit évek, évtizedek!) óta kerülgetett olvasmányok általában, ez sem váltotta be minden hozzá fűzött reményem – ezzel együtt is remek élmény volt. Hömpölygő, ráérős szövegfolyam, amibe bele kell feledkezni – nyaralásra való könyv, vagy még inkább nyári szünetre (aki olyan szerencsés, hogy…), neki kell ajándékozni heteket, hogy a maga tempójában hasson, ringasson, húzzon le mocsárként olykor, ülepedjen, engedjen el, majd rántson megint magához. Mint egy mocskos-bűzös, dekadens város, amelynek falai közt megállt az idő, amely magához vonzza a világ összes kétes-elbűvölő szélhámosát. Mint egy nő, akinek szereteténél csak a képmutatása a nagyobb, aki bosszúvágytól és kétségbeeséstől fűtötten éget fel maga körül mindent, hogy királynőként emelkedjen ki a lángokból.

Szerelem, vágy, képmutatás, megcsalás, szerepek és letépett álarcok; vallásos hevület és világi mozgalmak, politika, intrika, nemzetközi pénzvilág; a modernizálódó Egyiptom ábrándképe és a hagyományos sivatagi életformák földhözragadtsága; művészi szabadság és féltékenység, alkotói válság és megkötött kezek. Mint egy álarcosbál részeg körforgásában, úgy keringenek egymás körül a legkülönbözőbb témák, hogy kiadják a két világháború közti Alexandria groteszk, fülledt, erotikától fűtött, európai dekadencia és ókori hagyományok közt megrekedt miliőjét. A városét, amely épp oly kiismerhetetlen, mint a benne élők.

Ebbe az Alexandriába kalauzol Darley, a szerény körülmények közt tengődő angol író és tanár. Darley, aki zavaros, túlfűtött viszonyba keveredik a nagyvilági Justine-nel, egy európai nevelést kapott, dúsgazdag és érzékeny lelkületű bankár kissé színpadias feleségével – az ő veszélyes szerelmük és törvényszerű bukásuk adja az első kötet gerincét. A kötetét, amit aztán újra meg újra értelmez a három folytatás. Durrell négyszólamú regényfolyama korában merész kísérletnek számított, ő maga a regényforma totális megújítását tűzte ki célul – ami ma már, a poszt-posztmodern korában minimum megmosolyogtató. Ugyanakkor ma is értelmezési kísérletek hadának adhat terepet: hisz a Justine történéseit ezerféleképp meséli újra a másik három kötet. Van, aki körkörös szerkezetet emleget, mások zeneműhöz hasonlítják, melynek témáit minden variációban áthangszerelve halljuk – az értelmezést nehezíti, hogy az sem dönthető el teljes bizonyossággal, beszélhetünk-e rögzített témákról, vagy mint egy kaleidoszkóp forgásakor, minden újabb nézőponttal szétesik az egész építmény?

Érdekes módon a Justine a legnagyobb falat, mintha a homályban hagyott részletekkel és a csapongó meseszövéssel Durrell direkt próba elé állítaná az olvasót: ha ezt megemészted, akkor méltó vagy a desszertként kínált átértelmezésekre. A Balthazar, a kabbalisztikával foglalatoskodó orvos könyve nem csupán más szemszögből mutatja ugyanazt a történéssort, de átszínezi a szereplőket, a motivációkat, a kapcsolathálókat. Sejthető, hogy nem minden úgy volt, ahogy akár Darley, akár Balthazar látják vagy láttatják – de hogy mit tesz mindehhez hozzá a Mountolive, az ősi Egyiptom dicsfényének megtestesüléseként megjelenő nagyvilági Leila szerelméért élő angol diplomata könyve, arra legmerészebb álmainkban sem gondoltunk. A Justine olykor szappanoperába illő fordulatokkal operáló szerelmi sokszögei után a Balthazar filozófiai fejtegetései és a Mountolive grandiózus politikai összeesküvést leplező szála igazi ínyencség – nem véletlen, hogy e két középső kötet eteti magát a legjobban. Hozzájuk képest a Clea visszalépés, noha a tetralógiát tekintve ő visz előre – egy újabb teátrális szerelem felé.

Ha van hibája a regényfolyamnak akkor ez épp a teatralitása. A csapongását, a néhol túlhajtott filozofálást, a politikai túlkapásait és valószínűtlenségét megbocsátom, a teátrális jeleneteit és a szappanoperába illő fordulatait kevésbé. Durrell túl jó író ahhoz, hogy szüksége legyen ezekre. Persze épp ezek a nagyívű, tragikus érzelmek és hatásos fordulatok garantálják, hogy a filozofikus eszmefuttatások, pszichologizálás és irodalmi(askodó) kísérletek dacára az Alexandriai négyes egy rendkívül olvasmányos, sikerre ítélt egzotikus kalandregény legyen.

Ami egyfelől remek, mert eljut az olvasókhoz, másfelől épp azt nem hagyja érvényesülni, ami az én szememben lényege: az alkotás folyamatának boncolgatását. Aki szórakoztató egzotikumként veszi kézbe, azt jó eséllyel megakasztja és elrettenti a Darley és a másik két író, Arnauti (Justine első férje és élettörténetének méltatlan megörökítője) és Pursewarden (Darley örök vetélytársa, mind az irodalomban, mind Justine szívében) alakján átszőtt parttalan elmélkedés írásról, irodalomról, szerepekről, szereplőkről, valóság és történet viszonyáról. Pedig olyan ízt ad az egészhez, ami fontosabb, mint a kaleidoszkóp folyton széteső képe: az örök relativitást. Hisz valóságunk mindig csupán a miénk, a másik ember megismerésére tett minden kísérlet csupán kísérlet – az „alexandriai négyes” szemszögén kívül még van vagy ezer másik, amelyből megírható lenne ugyanez a történet. Darley, Arnauti, Pursewarden, Durrell – mind egy és ugyanaz. A szerző, aki nem nyugszik, míg meg nem próbálja megörökíteni a megörökíthetetlent.


Kiadó: Európa
Fordító: Szőllősy Klára

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...