2017. július 12., szerda

Rövidre vágva # 17 - Könyves vegyes

Muriel Spark: A közönség bálványa

„Mi más lenne az ember személyisége, mint az a hatás, amit másokban kelt?”
Muriel Spark méltatlanul elfeledett szerző, akinek könyvei az antikváriumok párszáz forintos ládáiból kerülnek elő leggyakrabban mostanában – pedig megérdemli a figyelmünket. Már a tavaly olvasott Célszerű lődörgés is bőven több volt, mint bűbájos bölcsészregényke, amire számítottam – okos, cinikus humor, mély emberismeret és markáns társadalomkritika nagyon angol visszafogottságba csomagolva. Mindez fokozottan igaz A közönség bálványára, ahol a médiakritika mellett még e keretként alkalmazott visszafogottság is pellengérre kerül.
A közönség bálványa nem más, mint Annabel Christopher, a közepesen tehetséges vidéki színésznőcske, akinek jó eséllyel egész életében másodvonalbeli színdarabok és apróbb mellékszerepek jutnának, ha nem akad meg rajta az olasz sikerrendező, Luigi Leopardi szeme és nem csinál belőle egy csapásra „brit tigrisasszonyt”. Az átlagos kinézetű, átlagos tehetségű, átlagos vérmérsékletű angol lányzóból a filmgyár profi marketingeseinek hála világsztár lesz, visszafogottsága a visszafojtott szenvedély jelévé válik, sikertelen színész-forgatókönyvíró férje pedig irigyelt-lenézett utánfutóvá. És itt kezdődnek a bajok. Mert a sikerekre féltékeny férj szó szerint semmitől sem riad vissza, hogy romba döntse a szerepbe túlságosan is belefeledkezett feleség karrierjét.
Hogy Annabel karrierje megtörik-e vagy főnixként kiemelkedik a lángokból, az jószerivel lényegtelen – Spark olvasatában sokkal érdekesebb, hogy vajon valóban a hatásból áll-e személyiségünk, amit másokban keltünk. Annabel átalakulása, ahogy a jelentéktelen szürke egér elhiszi, hogy ő valóban tigrisasszony, egyszerre ijesztő és lenyűgöző: ahogy meg tudjuk vezetni önmagunk is azzal, hogy másnak láttatjuk magunkat, úgy léphetünk át saját árnyékunkon és vezethetjük meg akár a minket „kitalálókat” is. Cinikus, kritikus és nagyon okos – ma, a „fake it ’til you make it” korában minimum tanulságos olvasni. És nem utolsó sorban roppant szórakoztató.


Jo Nesbø: Vér a havon

Rövid és ütős skandináv krimire vágytam, hát megkaptam. Nesbø szokatlan kisregénye olyan, mint egy segélykiáltás: zavaros, csapongó mese egy szerelmes bérgyilkosról, aki teszi az egyetlen dolgot, amiben jó, egészen addig, amíg meg nem jelenik a színen a mindent felkavaró nő, aki miatt aztán rossz embert öl meg és igazi noir-hangulatú összeesküvésbe keveri magát.
Olav, a diszlexiás irodalomrajongó bérgyilkos végzete eleve elrendeltetett: az első ifjúkori gyilkosság után természetes módon sodródott a bűnelkövetők világába, ahol előbb derült ki, mi mindenre alkalmatlan (bankot rabolni, prostikat futtatni, droggal kereskedni) mint hogy mi az az egyetlen terep, ahol profi: a gyilkolás. Magánélete nincs, hol lakik, senki nem tudja, még neve sincs, egyszerűen Olav. Költői módon el tud gyönyörködni a hóba olvadó vérben és hajlamos áldozata családjának juttatni a honoráriumát. Mintha csak műkedvelésből ölne.
Aztán ott van a siketnéma Maria, akinek fülébe titkokat suttog a metrón. Aki mellett mégis csak jobb lett volna megmaradni a felszínen is, mintsem beleszeretni a főnök feleségébe. Ahelyett, hogy kinyírná. Szánalmas-költői-lázálmos kis viszonyuk egyenes úton halad az összeomlás felé, ahol már nem az a kérdés, hogy Olav ellovagolhat-e a naplementébe a gyönyörű nő oldalán, hanem hogy túléli-e bárki ezt a kalandot. Noir-ujjgyakorlat a jelen egyik legsikeresebb skandináv krimiszerzője tollából – egy este alatt elolvasható, különösebben mély nyomot nem hagy, de ráerősít az ezerszer olvasott tanulságra: sose szeress bele a nőbe, akit meg kéne ölnöd (kár, hogy Olav nem olvasott noir-klasszikusokat).


Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Ha már ujjgyakorlat… A jelen egyik legérzékenyebb sárkányszelídítője e kisregénynek álcázott novellában úgy beszél gyászról, elengedésről, elfogadásról, hogy miközben ujjgyakorlatnak tűnik nem egyszer, óhatatlanul összeszorul a torkunk és potyognak a könnyeink tőle. Ő így gyászol. Ilyen egyszerűen, szűkszavúan, mesébe fojtva azt, ami máskülönben kimondhatatlan. Fogalmam sincs, gyászol-e egyébként. Nem tudom, a mesébe oltott fájdalom miből táplálkozik – de azt tudom, hogy Gaiman óta senkinél nem éreztem ennyire egyértelműen: igen, így kell harcolni a minden sarokban ránk leselkedő démonok ellen. Ilyen egyszerűen, szűkszavúan. Elfogadva azt, ami úgyis ránk ugrik. Mosolyogva kitárni a karunkat és azt mondani neki: én kész vagyok megbirkózni veled.
Borzasztó nehéz feladat megmutatni, milyen az a veszteség. Mi az a veszteség. Annak, aki olyan szerencsés, hogy még nem tapasztalta, csaknem lehetetlen. Lehetsz te bármilyen empatikus, beleérző, érzékeny lélek, amíg nem élted át, fogalmad sincs milyen az a tátongó lyuk a bensődben. Backman írásában érzem a potenciált, hogy meg tudja mutatni – hogy taníthasson gyermeket, elfogadni az egyre nehezebben hazataláló szülőt, nagyszülőt; hogy taníthasson felnőttet, megbarátkozni a józan ésszel soha fel nem foghatóval. Hogy mind elveszítjük egyszer a hazafelé vezető utat. Érzem a potenciált, mégsem tudok teljes szívvel bízni benne, hogy nem lesz pusztába kiáltott szó: mert épp a veszteségeim mutatták meg, mennyire értetlenül, elutasítóan, korlátoltan áll a külvilág e veszteségekhez. Több Backman kéne, jóval több, hogy ilyen érzékeny írásokkal felvehessük a harcot a másik fájdalmával szembeni közöny ellen.


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...