2017. augusztus 7., hétfő

A szarvasvadász - film

Ennél ellentmondásosabb kedvencem nincs. Most nem elsősorban a fogadtatása körüli cirkuszra gondolok, ahogy botrányt okozott az 1979-es nyugat-berlini filmfesztiválon, vagy ahogy Jane Fonda kelt ki ellene az Oscar-gálán (ahol ő a Hazatéréssel nyert – és ahol A szarvasvadász öt díjat megkapott). Bár jelent valamit, hogy az akkori szocialista tábor, neves liberális értelmiségiek és a katonák, a konzervatív háborúpártiak is egyaránt felszólaltak ellene – s jelent valamit a bemutató komoly sikere, hogy a nézők viszont szerették; nyilván ezt se kerülhetem meg, ha beszélni akarok róla, de nekem nem ettől ennyire ellentmondásos. Amikor először láttam, viszkettem a hosszú expozíció alatt, ahogy a baráti kör: Mick, Nick és a többiek ünneplik Steve esküvőjét – magunk közt szólva pokolira untam; ugorgyunk, jöjjön a háború, elvégre ez egy hírhedt vietnami háborús film, amit bődületes késéssel láthattunk, be volt tiltva itt a mélyen egyoldalú vietkong-ábrázolása okán. Mostanában meg, ha újranézem, lubickolok a lassú felvezetés részleteiben – és szinte sztoikus kényszeredettséggel veszem tudomásul, hogy meg kell nézzem az egykor pofonnal felérő háborús jeleneteket is. Ez a film teljesen átrendeződött bennem az idővel – azaz leginkább átrendeződött, hogy mi tetszik benne és miért.

Bizony hogy jelent valamit, ha ezt annyi ideológiával vert embertársunk (bármelyik oldalról) nem bírta elviselni. Leginkább azt: az ideológiák teljes lemeztelenítésével jár, ha megnézed. Legyen háborús, vagy háborúellenes propaganda, legyen bármilyen irányból belakható szokásos gondolatmenet – ebben a filmben kicsorbul. Pusztán attól, hogy Michael Cimino megpróbálta a lehető leghitelesebben vászonra kenni ezeket a pennsylvaniai fiatalembereket, orosz bevándorlók vaskohász gyerekeit, az összes szűklátókörűségükkel és korlátoltságukkal. Ez az első: ennyit érzékelnek és értenek meg a világból Amerika gyermekei; így güriznek és így szórakoznak, verda, sör, fegyverdörrenés és punci – így ápolnak egy önképet. Erre épül finoman a bevándorlók valamennyire őrzött kultúrájának rétege, ami fogyton fogy, azóta még kevesebb – sőt, van ahol teljesen elfogyott már (erre nincs ékesebb példa, mint a bevándorló Mary Anne MacLeod édes kicsi fiacskája: Donald Trump). De van, még most is van, ahol a hozott identitás jelent valamit, nem minden olvadt masszává a nagy olvasztótégelyben – akkor sem, ha legnagyobb részt a külsőségek maradnak ilyenkor életben, az óhazából hozott anyagból dolgozó esküvői külsőségek például…

De tényleg ez az első – és film sikerének legfontosabb titka: zsigeri szinten szólította meg az egyszerű amerikait. Cimino íróként és rendezőként finoman egyensúlyoz, hiszen típusokat mozgat annyira közelről fényképezve, hogy személyiségeknek tűnnek. A jólelkű cimborát, a bumfordi mackót, a kivagyi nyúlbélát, a legkisebb fiút; s végül a vadászt, aki alfahím és a vele rivalizáló legerősebb bétát. Ebben a cselben remek partnerek a színészei, mert átlényegülnek – mert legszívesebben a mozin kívül is a filmbeli nevükön szólítanád őket. Egyszerűen elhiszed őket – elképesztő gárda egyébként, Robert De Niro (a legjobb időszakából), Christopher Walken, szegény John Cazale… a valóságban akkor épp Meryl Streep vőlegénye volt, de rákos, a forgatáskor már nagyon beteg; nem érte meg a bemutatót… A nők ebben a relációban olyan távolian közeliek, ahogy azt tényleg kell, Angela (Rutanya Alda) rémült megesettsége, vagy Linda (Meryl Streep) zavara a fiúk életében betöltött saját szerepétől nem ellenpont, tényleg, csak pár pasztellesebb szín a fiúk drámájához – ez is pontos és ez is amerikai (és amúgy ez is felháborított sokakat…).

Szoktak úgy tekinteni rá, hogy Remarque Három bajtársának egyfajta feldolgozása – de ez több sebből vérző, hibás gondolat. Csak sorvezetőnek használ e regényből bizonyos elemeket, még korba illesztett adaptációnak sem tekinthető. Nem elsősorban az eltérések, hanem az alapvető szemlélet-különbség okán – mert A szarvasvadász nem háborús, és nem háború-ellenes film (ahogy a regény az). Annál sokkal teljesebb látlelet – még az a gyönyörű, pátosszal teli lezárás is látlelet, amikor a tragédián túl a beszédre képtelen barátok megérzik azt a sorsközösséget, ami (talán) továbbsegítheti őket a traumán túlra. Szokták mondani: hamis ez… én erre csak azt felelhetem: alapvetően hamis (élet)intonációnak a refrénje is értelemszerűen hamis. Cimino csak megmutatja: mennyire végtelenül instabil a kiformálódó fogyasztói társadalom átlagpolgárának minden gesztusa, hogy valójában mennyire eszköztelenek ezek az emberek, s hogy még a legösztönösebb is mennyire manipulált és sérülékeny. A színészei csak felmutatják ezeket a manipulált és sérülékeny figurákat: a sérülésben és azon túl; mégpedig parádésan.

Valójában ez a film egyik szokványos háború- vagy békepárti (avagy bármilyen egyéb) narratívába sem illik, és nekem ez adja az erejét. Tényleg nem árt tudni, milyen mélyről kell induljon egy változás világképben, nézetrendszerben, ha nem akarjuk elpusztítani magunkat, mennyi keserves felismerésre és illúzióvesztésre szorul a fejlett nyugati társadalmak embere, csak pusztán egy természetes mozdulat megtételéért. Ezért szeretem A szarvasvadászt, minden hibája, pátosza, olykori széles-szélsőséges gesztusa ellenére. Szeretem Cimino-t érte, még ha aztán a saját dugájába dőlt is A mennyország kapujával (nem mellesleg: kinyírva az United Artistot…), és akkor is, ha (amúgy, minden bizonnyal) öt percet nem bírtam volna vele egy légtérben… Jó, hogy eszembe jutott. Újra kell néznem…

1 megjegyzés :

András László írta...

Hát megnéztem... Sőt, utána még megnéztem Kubrick Full metal jacket-jét (Acéllövedék címen fut magyarul) is. És valahogy a kettőből állt össze ez: hogy van az ilyen-olyan kis banális életünk, a maga egyszerű kis boldogságaival és unalmasságával. Aztán jön egy extrém helyzet - itt a háború -, amiben az a lényeg, hogy az előtte kialakult személyiség alkalmatlan a működésre, sőt, a sima túlélésre is. Meg kell hát változtassa az ember a személyiségét, vagy megváltozik magától, vagy a kényszer hatására, igen. És ha ez sikerül - és nem törik össze ettől, mint pl. Steven A szarvasvadászban - akkor van esélye a túlélésre. De az ár a személyiség megváltozása, méghozzá irreverzibilis módon. És hogy ebből lehet-e új, élhető életet alkotni - talán Mike-nek sikerülni fog -, vagy belepusztul a belső változásba - mint Nick -, azt nem lehet tudni, csak azt, hogy ugyanolyan, sose lesz - nem az élet, hanem az ember, aki élni próbál. A Full metal jacket addig a pontig kíséri a főhőst - Vicces közlegényt -, amíg ez a személyiségváltozás végbemegy benne, és itt engedi el a szereplőt meg a történetet is. És hátbozongató ide idézni, hogy "aki meg akarja tartani az életét, az elveszíti" - mert ha meg akarod tartani a személyiségedet, akkor a fizikai életedet veszíted el, ha pedig hagyod elveszni a személyiségedet, akkor az meghal, és egy másik ember lesz helyette - és nagyon valószínű, hogy nem "krisztus él benne" majd. És ez a csapda teljességgel kikerülhetetlen. Viszont, az kétségtelen, hogy azoknak "könnyebb", akiknek a keménység eleve a személyiségük része volt, még ha nem is meghatározó része. Így valahogy, nekem ez jött le a tegnap.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...