2017. augusztus 10., csütörtök

Anthony O’Neill: A sötét oldal

Szórakoztató, semmi extra sci-fire vágytam. Megkaptam. Könnyed noiros beütésű krimire vágytam, különösebb skandináv nyomasztás nélkül. Azt is megkaptam. Anthony O’Neill noir sci-fije nagyon jól elkapta az aktuális hangulatomat és igazi gondtalan, fesztelen, nagyon nyári szórakozással ajándékozott meg. Az már tényleg csak az én privát nyomorom hogy mindezt nem vízparton olvashattam, odavaló lenne.

Purgatórium a bűn városa a Hold sötét oldalán (szőrszálhasogatók kedvéért: O’Neill leszögezi, hogy tudja ő hogy nincs „sötét oldal” csak távolabbi, de lássuk be, az feleannyira sem hangzik frappánsan…). A Hold gyarmatosításának hajnalán telepedett le itt Fletcher Brass, a nem kevéssé Donald Trumpra hajazó milliárdos – egyébiránt önjelölt félisten, akinek, amint menekülnie kellett a Földről (hja, tiszta utópia, hogy a törvényeket áthágó milliárdosokból itt bolygódisszidensek lesznek és nem elnökök), kapóra jött, hogy van egy birtokocskája a Holdon, ahol, lévén magánterület, bármiféle kiadatási egyezmény nélkül, minden törvény elől elbújhat. Nem is késlekedett sokat hogy megalapítsa Purgatóriumot, ahová maga köré gyűjtötte a Föld hozzá hasonló söpredékét – terroristák, bukott diktátorok, perverzek, bérgyilkosok adják egymásnak a kilincset. No meg persze kalandvágyó turisták, akiknek már a szimpla Holdra látogatás is kevés – lássuk be, mindig kell egy még izgalmasabb célpont. És mi lehetne izgalmasabb a megtestesült fertőnél?

Ebbe a fertőbe érkezik a becsületes zsaru, Damien Justus, akinek naná hogy pont azért kezdett el égni a lába alatt a talaj a Földön, mert túl becsületes – és mivel még a pokolba vezető úton sem árt, ha akad néhány forgalomirányító, új karrier várta Purgatórium rendfenntartó szervénél. Ahol a rendfenntartás persze csak látszat, a törvény maga Fletcher Brass, esetleg lánykája, a hol a papa keblére ölelt, hol ellene szervezkedő CK (Cuki) Brass, az androidok mindenek felett állnak, és különösebben úgyse történik semmi, ami megrengetné a bűn városának mindennapjait. Már ha nem történik néhány gyilkosság. Aztán még pár. Esetleg politikai indíttatásból. Lehet, közük van a Brass klánhoz? S vajon miért tűnhet úgy, hogy Justus hadnagy nem véletlenül került épp egy gyilkosságsorozat előestéjén a Holdra?

Miközben a városban bombák szedik áldozataik, önjelölt önkényurak és trónkövetelő lányaik játsszák kicsinyes játszmáikat, hadnagyunk pedig próbál kétségbeesetten lavírozni a nagyon úgy tűnik, előre lejátszott játszmában, Purgatóriumon kívül, a kietlenségben egy látszólag meghibásodott android szedi áldozatait. Kutatók, karbantartók, a senkiföldjére száműzött elítéltek válogatás nélkül esnek áldozatul a mesebeli Eldorádót kereső robotnak.

A sötét oldal legnagyobb erénye, hogy percig sem akar többnek látszani annál, ami: egy baromira szórakoztató krimi sci-fi köntösbe bújtatva. Túl sok eredetiséget nem érdemes keresni benne, de legalább sikerrel használja a noir kliséket és szeretnivalóan tiszteleg Asimov előtt. Hogy a szálak összeérnek, és úgy, ahogy, abban sincs sok meglepetés, de menet közben bőven ad elég izgulnivalót ahhoz, hogy ezt megbocsássuk. O’Neill legnagyobb erőssége a hangulatteremtés és a betéttörténetek: nem egyszer éreztem azt, hogy a tulajdonképpeni főszálnál jóval érdekesebbek az androidunk útjába kerülő halálra ítéltek mikrotörténetei. Ezekből nem egyet szívesen olvastam volna hosszabban, akár novellaformában vagy kisregényként. Annál is inkább, mert jó pár mellékalak izgalmasabbra sikerült, mint a picit túlságosan is klisés Justus hadnagy vagy pláne Brass papa és pici lánya.

Tán legnagyobb hibája is ez a könyvnek: annyira magasra tette az elvárásokat Brass beharangozásával, a különc törvényekfeletti milliárdos megfestésével (vagy csak annyira alájátszott a nyilvánvaló párhuzam a várakozásoknak…) hogy amikor megjelent előttünk ez a pojáca, leginkább csak ásítozni támadt kedvem. Persze lehet ez egy szolid fricska az önmagukat piedesztálra emelő celeb-milliárdosoknak: face to face mindegyikről kiderül, hogy nem csupán idegesítőek, de unalmasak is. Fene se tudja, szerencsémre eggyel sem találkoztam még. Ezt az aprócska döccenőt leszámítva A sötét oldal teljesíti, amit vállal: tökéletes agyelhagyós kikapcsolódást nyújt arra a pár órára. Könnyed, gyorsan olvasható strandkönyv. Vigyétek magatokkal a Balcsira.


Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...