2017. augusztus 14., hétfő

Kim Stanley Robinson: New York 2140

„Persze már túl későn. Az első áradáshullám előtt beinduló globális felmelegedés akkorra már teljes erővel tombolt, és a posztáradáshullám nemzedéke semmit nem tehetett a megállításáért. Úgyhogy annak ellenére, hogy „mindent megváltoztattak”, és olyan gyorsan széntelenítettek, ahogyan ötven évvel korábban kellett volna tenniük, még így is megsültek, mint a bogarak a hűtőrácson. Még az sem bizonyult elégnek a felmelegedés megállításához, hogy pár milliárd tonna kéndioxidot bocsátottak a légkörbe, mintegy vulkánkitörést utánozva, és ezáltal jócskán lecsökkentve a napfény mennyiségét, és egy-két évtizedre az átlaghőmérsékletet is, amit nagy hűhó és/vagy fogcsikorgatás közepette hajtottak végre, ugyanis a gondot okozó hő már az óceánok mélyére hatolt, és nem volt hajlandó elég gyorsan eltávozni, bármennyit is játszottak az emberek a globális termosztáttal abban a hiszemben, hogy isteni hatalom birtokosai. Nem voltak azok.”

(Naná, hogy az év legforróbb napján olvastam…)

Kim Stanley Robinson még mindig szerelem. Nem figyeltem eléggé a megjelenéseket, mondhatni, meglepetésként ért, hogy jön az új könyve, aztán amikor meghozta a futár, alig bírtam kivárni, hogy véget érjen a munkaidő és hazafelé a buszon belevethessem magam, félredobva az aktuális olvasmányt. Ritka ez, többnyire dédelgetem a friss szerzeményeket pár hétig, mielőtt olvasnám őket. Itt ez szóba sem jöhetett – aztán nagyjából félúton elkezdtem aggódni, hogy mindjárt vége lesz, és megint éveket várhatok a következő KSR-adagomra. Túl olvasmányos. Falni lehet. Nem is tudom, hogy az eddig olvasott három könyve közül volt-e olyan, amivel ennyire gyorsan és gördülékenyen haladtam. Már-már populáris. Még az elvetemült közgazdasági fejtegetései ellenére is.

De ez legyen a legnagyobb negatívuma. Persze egyáltalán nem negatívum, de tény: sokkal-sokkal könnyebben fogyasztható, mint a 2312 vagy A rizs és a só évei, inkább az Aurorához közelít. Persze „bölcsész-sci-fi” ez is: csak úgy szétfeszíti a lapokat a rengeteg popkulturális utalás, oldalról oldalra felfedezhetőek áthallások, és valóban némi közgazdász véna sem árt a teljes befogadáshoz, no meg jó adag aktuál- és környezetpolitikai tájékozottság. (Nem áltatom magam azzal, hogy nekem mindez megvan, szóval lehet, a felét se értettem annak, amit olvastam, de kit érdekel, ha 1 - ennyire jól szórakoztam közben; 2 - úgyis újraolvasom, mert ez így túl gyors volt…)

New York, 2140. A várost a huszonegyedik század nagy áradáshullámai a többi tengerparti városhoz hasonlóan elöntötték, Alsó-Manhattan híres-hírhedt felhőkarcolói vízben állnak, a sugárutak csatornákká váltak, a sárga taxik helyét átvették a vaporettók és a kisebb-nagyobb magánbárkák és vízibuszok. A gyaloglás szerelmeseit (vagy a sietőseket) várják a felhőkarcolók közé feszített éghidak, a repülés élményéről pedig gondoskodnak az alaposan felturbózott léghajók. Mert az áradáshullámok nem csupán a tengerparti városokat szabták át, hanem az egész emberiség életmódját. A drasztikus felmelegedésnek előbb-utóbb csak gátat kell vetni, hisz ha már odasültek a hűtőrácsra, még a legszkeptikusabbak sem mondhatják, hogy az nincs is (bár ki tudja…); szóval sugárhajtás nuku, a nagyüzemi állattartásnak búcsút mondhatunk, az energia szigorúan megújuló, a pazarlás visszafogott. És akkor reménykedjünk, hogy pár évszázad és meg lehet fordítani a folyamatokat.

Jó, ez picit pesszimistább, mint amit a könyv indokolna. Mert ez egy kifejezetten optimista mű. Meglepő – nem csak a szerzőtől, hanem a műfajban is. Már majdnem idealista. De legalábbis hisz a változásban – még ha túl későn és nem minden véráldozat nélkül jön, akkor is. Legyen az sci-fi vagy gigantikus alternatív történelem, Robinson figyelmének fókuszában az ember, a ma embere áll – a „hogyan csinálhattuk volna másképp” pont azt szolgálja, mint a „hogyan csináljuk majd háromszáz év múlva”: hogy vegyük végre észre, mennyire rossz úton járunk a jelenünkben… - írtam A rizs és a só évei olvastakor, és csak ismételni tudom önmagam: KSR fáradhatatlanul próbál figyelmeztetni minket, hogyan gyilkoljuk meg módszeresen önmagunkat és a bolygónkat. Persze hogy hallgatunk-e rá, a tekintetben egyikünknek sincsenek illúziói.

„Ők tanulmányokat adtak közre, kiabáltak, hadonásztak, néhány éleslátó és nagyban gondolkozó sci-fi-író fantasztikus regényeket adott ki hasonló jövőképekkel, a civilizáció többi része pedig folytatta a bolygónk elégetését, mintha csak egy hatalmas, mesteri tábortűz lenne.”

(Most mondja valaki, hogy nincs igaza…)


Szóval New York, 2140. Az ikonikus Met Life torony lakói lesznek kísérőink ebben a nagyszabású kalandban – melynek során a sarkaiból már jó párszor kifordult világ ismét fordul egyet és talán egy újabb áradáshullám kiváltotta sokk következtében ezúttal nem csupán az ipart, a lakhatási viszonyokat, az energiagazdálkodást; hanem a minden eddigi sokk után gondosan és gyorsan visszarendeződő gazdasági viszonyokat is sikerül átrendezni. Vagyis megváltoztatni magát a kapitalizmust. Úristen, mennyire szép és idealista gondolat, hogy egy világméretű nemfizetési sztrájkkal végre változást lehetne elérni ebben az őrült játszmában, aminek a lényege évszázadok óta az, és még évszázadokig az marad, hogy a gazdagoknak mindig újraosszák az erőforrásokat a szegények kárára. KSR a legoptimistább tollát vette elő, amikor kidolgozta a Háztulajdonosok Szakszervezetének sztrájkját, de valljuk be, iszonyú jó olvasni, hogy így is lehetne, és tiszta szívből drukkolunk nekik, hogy végre változást érjenek el. Aztán elkullogunk feladni a lakáshitel törlesztőt…

Persze miközben megváltoztatják a világot, a Met Life lakói élik a maguk kis megszokott New York-i életét. Dolgoznak, szórakoznak, szeretnek, kalandok után futkosnak, traumákat nyomnak el, régi sérelmeket bosszulnak meg, pénzt csinálnak, segítenek másokon, olykor életveszélybe kerülnek és a lehető legkülönbözőbb módokon próbálnak értelmet adni nyomorúságos kis életüknek. Akad, aki világjobbító politikai szándékkal gürizi halálra magát, mint Vörös Charlotte; akad, aki meztelenül pózoló felhősztárként ment ritka állatfajokat a kihalástól, mint Amelia Black; akadnak, akik gyerekes lelkesedéssel sodorják magukat veszélybe, miközben szó szerint kincset keresnek a csatornákban, mint Stefan és Roberto; és akadnak, akik meghackelnék a világkereskedelmet, mint Mutt és Jeff. Naná, hogy mindannyiuknak szerepe lesz az eljövendő gazdasági apokalipszis során – még jó, hogy a szerző nem rejti véka alá, hogy csal, amikor a szűkös mintavétel eszközével él, de hát ettől regény a regény, nem követheti nyomon mind a kilencmillió földlakó életét.

A lényeg persze nem is ez. Mert bár élvezetes végigkövetni a kalandjaikat, Charlotte, Franklin, Vlade, Amelia és a többiek csak mellékszereplők. A színpad igazi sztárja az állampolgár, aki időnként kiszól hozzánk – mint szócső, a történelemé, a gazdaságé, a politikáé, az emberiségé és a városé. A városé, amely egyszer csak ráébred saját hangjára. El nem tudom mondani, mennyire örültem, amikor saját fejezethez jutott. Ez New York regénye – KSR kétségkívül rajong a városért, múltjáért, jelenéért, jövőjéért; tengernyi apró részlettel, idézettel, fricskával ajándékozza meg. Bár műfajilag ég és föld, nem egyszer eszembe jutott a csodaszép Téli mese – ez a könyv is szerelmeslevél New Yorkhoz. Van ebben valami idealista báj, ahogy KSR személyiséggel ruházza fel az élettereinket – ennek messze legszebb kiteljesedését az Aurora hajójának öntudatra ébredésében olvashattuk.

Eljutottam az idealista báj kifejezésig egy sci-fi esetében – azt hiszem, itt az ideje befejezni ezt a posztot. Oldalakon át tudnék még lelkesedni és még nem is szóltam a finoman és hitelesen bontogatott emberi kapcsolatokról, az elsüllyedt kincs utáni hajszáról, Szuper Velence felvásárlásának kísérletéről, Amelia jegesmedvéiről és a lenyűgöző technikai újításokról, amelyekkel meg tudják óvni a víz alá került épületeket az összeomlástól. De majd legközelebb. Mert újraolvasós lesz, az biztos. Lassan újra elő kéne vennem az Aurorát is…


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...