2017. november 29., szerda

Rövidre vágva # 21 – Pár popcornfilmről (megint)

Atomszőke (Atomic Blonde)

Berlin, 1989 – a világ egyik legizgalmasabb pontja, ahogy azt a filmben nem is győzik hangsúlyozni. Nagyjából minden titkosszolgálat itt esik egymás torkának a hidegháború vége előtti utolsó órában – leginkább mert féltik egymás elől a titkaikat, naná. Ide pottyan szupertitkos és szuperfontos küldetésre atomszexi kémnőnk az MI6 kötelékéből, Charlize Theron, hogy a helyi brit kémfőnök, James McAvoy segítségével megszerezze a vélhetően a szovjetek közelébe került listát az összes nagyon titkos ügynök nevével. Mindig van egy lista… Persze semmi sem úgy sül el, ahogy tervezték, útjukat mindenfelé hullák szegélyezik, kettősügynökök szivárogtak be mindenhova, keletnémet forrásokat kell kimenekíteni, és még egymásban sem bízhatnak. Mily meglepő. A The Coldest City című kultképregény alapján összehozott Atomic Blonde itt-ott próbál mélyenszántó kémdrámát elénk pakolni, sőt, meg is vezetne ha hagynánk – de túlságosan kilóg a lóláb. Az első perctől tudjuk, hogy ki itt a tégla, ahogy azt is, hogy tuti nem ennyire egyszerű a helyzet – hát nem is. Annyira csavaros(nak szánt) hogy az már fáj – jobban állt volna neki, ha nem akart volna ennyivel többnek látszani annál, ami. Egy piszok látványos, de percig sem komolyan vehető akció-orgia. Rengeteg atommenőre vágott verekedéssel, iszonyú tökös Charlize Theronnal, sok meztelenkedéssel, ripacsmód imádnivaló McAvoy-jal és a legkúlabb hideg várossal, Berlinnel (amit Budapest alakít – szerencsére van olyan jó az atmoszféra, hogy nem zökkentenek ki az ismerős terek). Az egész egy hihetetlen látvány- és hangulatflash, egy fárasztó munkahét után nem is kell jobb agymosás: dübörögnek a nyolcvanas-kilencvenes évek prog-rock zenéi, miközben hősnőnk tűsarkúban és divatlapokra illő hacukában rúgja szét a fél KGB seggét. Van stílusa a filmnek, na. Többet várni tőle viszont igazán kár.


Wonder Woman

Ha már seggeket szétrúgó keménycsajoknál tartunk… Kevesen tudják rólam, hogy valójában eléggé bírom a képregényfilmeket. Nem mindet, persze, és nem is követem őket mániásan, a manapság mozikba kerülő szuperhősös izéknek tán a harmadát láttam, az alapanyagokat meg aztán pláne nem ismerem – engem ez a műfaj csak képernyőn vonz, papíron egyáltalán nem. Ráadásul ha már választani kell, akkor inkább Marvel, mint DC, valahogy ha már egyszer teljességgel irreális szuperhős-történeteket nézek, akkor jobban esik a vállaltan agyahagyott ökörködés, mint a magát túl komolyan vevő folytonos világmentés. Wonder Woman is ezzel nyert meg: túl azon, hogy persze meg kellett nézni, hisz mennyire menő már, hogy végre egy önálló filmmel rendelkező női szuperhős rúgja szét a fél világot ebben a macsó sportágban, de amiért még tetszett is, az hogy a mítoszhoz illő komolysággal felvezetett ókori amazon mivolt, a világháborús London pokla és a konkrétan istenek pusztítására vonatkozó végzet ellenére ő maga sem veszi magát túl komolyan. Szeretnivaló öniróniával csöppen egy új világba és ezzel a nézőt is bevonja egy ironikus alapállapotba: most komolyan, miért is kéne komolyan vennem? Merjünk már pusztán röhögni a poénokon és ámulni-bámulni az akciókat két órán keresztül, anélkül, hogy mindenáron el akarnánk helyezni mitológiákban és össze akarnánk hasonlítani más szuperhősökkel és mondanivalót sulykolnánk mögé. Minek? Ez egy agyatlan képregényfilm, helló! Tessék leereszteni. Ami meg a feminista avagy sem kérdéskört illeti: tök jó, hogy van egy női szuperhősünk, aki sokkal menőbb, mint számos pasi társa, de nehéz lenne feminista ikonnak tekinteni valakit, aki miniszoknyában és fémfűzőben rohangál a térdig érő hóban, mert az olyan jól néz ki. Egyenjogúságról meg majd akkor lesz értelme beszélni, ha senkit nem az fog érdekelni, hogy egy főszereplő nő vagy férfi-e, kizárólag az, hogy mennyire jó a karakter és mennyire jó a színész. Abban meg itt nincs hiba.


A Kör (The Circle)

Megjelenésekor nagyon kíváncsi voltam Dave Eggers regényére – nem is tudom, végül miért hagytam ki. Persze még simán pótolhatom, de az a nagy helyzet, hogy a belőle készült film akkora csalódás volt, hogy ezt a közeljövőben nem tartom valószínűnek. Iszonyú érdekes és nagyon aktuális az alapötlet: vajon mit teszünk, ha egy mindenható techvállalat szép lassan az egész életünket behálózza? A Kör a Facebook és a Google nyomdokain járó, a szociális életet és az adatmegosztást a végsőkig fokozó virtuális közösség, ahol a szó szoros értelmében több millió barátod van, akik mindent (mindent) tudnak az életedről. A magánszféra nem létezik, a megfigyelés totális, az önkéntesség elvárt. Ha ki akarsz vonulni mindebből, antiszociális elem vagy, és fennáll a veszélye, hogy élő adásban hajszolnak öngyilkosságba. S ha ez még nem lenne elég, a Kör természetszerűen teszi rá a kezét pénzügyi adatokra, államtitkokra, választási regisztrációra. A totális nyitottság és átláthatóság kollektív álmából lassan de biztosan nagyvállalati diktatúra lesz. Aminek a közepébe csöppen Mae, a feltörekvő fiatal lány, akit simán bedarál a Kör eszméje – hogy aztán jó pár személyes tragédia után gondolkozzon el azon, mi is történik körülötte. De vajon van-e mersze változtatni? Izgalmas kérdésfeltevésekkel játszik a film, de pont a legnagyobb ziccert hagyja ki: az egyén feloldódását a közösségi játszmában. Az összeesküvős-leleplezős szál helyett sokkal jobban értékeltem volna, ha mer igazán mélyre menni és megmutatja, mi történik Mae-ben. Emma Watson nem játszik ugyan rosszul, de láthatóan vergődik a szerepben: Mae története, egyénisége, egész karaktere kiforratlan – de még ezt a kiforratlanságot sem tudta felhasználni a film. Ami azért is meglepő, mert a forgatókönyvet részben Eggers jegyzi. Ezúttal még a félig-meddig nyitott vég sem tud kárpótolni azért, hogy ez a zseniális felvetés nem lett több mint egy mézesmadzag.


Kingsman: Az aranykör (Kingsman: The Golden Circle)

Bár most úgy tűnhet, válogatás nélkül nézek akciófilmeket, azért ez nem így van, eléggé ritkán fordul elő, hogy ilyesmire vetemedjek, akkor is jobban szeretem a klasszikusokat, mint a túlpörgetett újdonságokat. Egy kivétel van: a kémfilmek és kémfilmparódiák. Hát, ezzel bármikor meg lehet venni. Az utóbbi évek abszolút kedvence a kategóriában a Kingsman és Az U.N.C.L.E. embere volt – nem véletlenül, ez a Guy Ritchie-féle agyonstilizált vonal már a Blöff és A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső óta bejön. A Kingsman ráadásul felvonultatta az isteni Colin Firth-öt, nem lehetett hát kérdés, hogy ott a helyem a folytatáson is. (Persze CF meghalt az első részben, de ugye senkinek nem volt kétsége afelől, hogy visszatér?) Az aranykör pont olyan, mint a legtöbb sikerfilm-folytatás: nagyobb, hosszabb, vágatlanabb. Mindenből egy kicsit túl sok: túltolt kreténség, túltolt stílusparódia, túltolt karakterek, túl sok akció, túlságosan pszichopata főgonosz, túl nagyra nyitott összeesküvés. (És egy picit túl hosszú is…) De nem tehetek úgy, mintha nem élveztem volna vidámparkban idiótán vigyorgó kisgyerekként minden percét. Vélhetően egyébként a színészek is, mert a totálisan agyatlan forgatókönyv és a borzasztó túlzások ellenére látványosan lubickolnak a szerepben: az első részből megismert Kingsman-gárda maradéka pont ugyanolyan élrevasalt Bond-paródia, mint korábban, de ezúttal simán lejátsszák őket az újak: elsősorban a főgonosz Julianne Moore, aki többnyire vaskos drámai szerepekben tündököl, ezért is bolondozhatott ezúttal borzasztó üdén a kamdobzsai dzsungelben felhúzott, ötvenes évek amerikai kirakatkisvárosát majmoló falucskájában (hab a tortán, hogy én őt legjobban pont olyan szerepekben szerettem, ahol épp ilyen ötvenes évekbeli amerikai kirakatkisvárosokban vergődő feleségeket játszott – ez adott egy plusz réteget Poppy idiotizmusához). Rajta kívül akad itt még amcsi tahót játszó Channing Tatum (ahogy azt az angolok elképzelik…), meg egy kis Halle Berry is, de előlük simán ellopja a show-t a Trónok harca valaha volt legszexibb karaktereként elhíresült Pedro Pascal, aki legalább olyan látványosan pörgeti a lasszót, ahogy Oberyn Martellként hadonászott a lándzsájával. Lesz harmadik rész is, naná…


Kong: Koponya-sziget (Kong: Skull Island)

Látom magam előtt, ahogy a vaskos szépirodalmat olvasó bloggert eddig lelkesen követő olvasóim egy emberként fogják a fejüket: képregényfilmek, kémfilmparódiák, mi jöhet még? Ugye nem egy óriásmajom? De. Azt aztán végképp nem tudom megmagyarázni, miért kedvelem annyira a King Kong filmeket, de tény: az eddigi összes feldolgozást láttam és még Peter Jackson finoman szólva nem körülrajongott verzióját is bírom :) Ráadásul ebben az újban ott feszít Tom Hiddleston, hát persze hogy meg kellett nézni. Kicsit egyébként olyan ez is, mintha paródia lenne, a forgatókönyvét meg egy óriásmajmos/idegenlényes/lázadós katonai akciófilm-generátorban keverték volna ki. Mondjuk úgy, némiképp átgondolatlan. És bár nem hiányol minden eredetiséget, pont azok a részei a legrosszabbak, ahol eredeti akar lenni – jobban jártunk volna, ha simán csak újraforgatják sokadszorra is a jól ismert Kong-sztorit. Egyébiránt félelmetesen látványos és van néhány jó ötlete: az egészen sajátos faunával rendelkező Koponya-sziget megjelenítése a rengeteg gigantikus szörnyével és a legkülönbözőbb gyilkos állatával a jelenkori GCI csúcsa; a dzsungelben menetelő katonákat felülről felnyársaló gigászi pókoktól jó eséllyel az előttünk ülő nyakába zúdítjuk a popcornt, az óriásmajom meg tán minden eddiginél emberibbre sikeredett, köszönhetően részben az őt játszó Terry Notary-nek (meg a grafikusoknak, persze). Ezért is kár, hogy amúgy Kong mintha csak dísznek lenne ott, néha összezúz egy-két helikoptert, birkózik pár őshüllő-szerű izével, megmenti a szőke nőt, de nélküle is ellenne a film. Ahogy a legtöbb szereplő nélkül is. Sem Hiddleston, sem a friss Oscar-díjas Brie Larson (ez tuti valami átok, hogy a frissen díjjal dobált színésznők valami akciómarhaságban égetik magukat), sem a világháborúból ott felejtett, idióta poénokat puffogtató John C. Reilly, sem a nagyon csúnyán néző megfáradt katona kliséjét tökélyre fejlesztő Samuel L. Jackson nem tesz hozzá semmit a filmhez. Sajnos ez így csak egy baromira látványos, de tökéletesen felesleges sokadik bőrlehúzás lett.


2017. november 27., hétfő

Ray Bradbury: Októberi vidék

Az októberi vidék ködös, homályos, távlattalan, valahol a ködje mögött máig ott tornyosul az Usher-ház, az összeomlás előtti pillanatban. Az októberi vidéken sokat esik – a nyirok belesajdul a csontjaidba, hogy legszívesebben kihajigálnád őket, az összes benned lakó megcsontosodást. Az októberi vidék untig ismert útjain is eltévedhetsz – csak aludjon ki az ismerős kanyarulatokat megvilágító fény, csak nyaljanak körül a máshonnan ismerős, éhes, ölni kész szelek. Az Októberi vidék rémmesei: az a vidék, ahol mindig év vége felé jár. Az a vidék, ahol a dombok ködből vannak, és a folyók párából… ahol a megkonduló harangok éjén örökké tart az éjfél.

A rémmese hagyománya kap e kötetben banyacsókot az egyik kedvenc álmodómtól, aki lám, nem szégyell rémeket látni – s leírni őket. Hamar felfedeztem, hogy noha tizenkét, tizenhat, tizennyolc vagy húszévesen science fiction író akartam lenni, valójában az Operaház fantomjának, Drakulának és a Denevérembernek a törvénytelen fia vagyok… írja Bradbury a lazára eresztett, kedélyes bevezetőben – a saját hangra találás meséjét mesélve bevezetésképp. Milyen érdekes – a saját hangot nem kimondani kell, hanem meghallani… Milyen érdekes, hogy Ray Bradbury itt látja-láttatja magát a legélesebben, rémmeseíróként, egy számunkra határokra szorított, sajátosan gyerekesnek tekintett, enyhén lenézett zsánerben. A számomra talán leginkább szépíró fantáziajáró nem szégyelli, hogy leggyakrabban rémálomport szórt a legmélyebb aggodalmait szavakba öntő történetekre is – persze ott, az angolszász kultúrában sokkal inkább rangja van ezeknek a történeteknek is, Poe hollója ott máig hallhatóan rikoltja a soha már-t.

A novellái kapcsán nem egyszer leírtam már: Bradbury sokra becsüli és sokszor írja meg azokat, akik tudnak és mernek dönteni – sokszor, sokféle formában megírta a döntések gyötrelmesen felszabadító történetét. Határhelyzetekben, búcsúk és el nem köszönések közt, a tehetetlenségből születő dacválaszoktól a menekülések cifra hóbortjait levető bátorságig, sokszor megírta azokat a szelíd, vagy szigorú, szeretetteljes vagy gyűlölet-teli döntéseket, amelyek talán a legteljesebben jellemzik az embert – hiszen tényleg elmesélhetők. Az Októberi vidék meséiben érdekes módon ez a közös: hogy valamilyen szinten a hősei mind rosszul döntenek. És az író, aki tapinthatóan szereti, ám soha nem kímélte a hőseit, hagyja őket végletesen rosszul dönteni. Összesen talán két kivételtől eltekintve ezek olyan mesék, amelyek rosszul végződnek – legalábbis a számunkra oly kedves, megkönnyebbüléstől kifújt levegőjű, jóleső mesevégekhez képest. Mégis – mindegyiket szerettem, mert e mögött a kétségbe ejtő tény mögött, a látszólagos írói kíméletlenség mögött mindvégig ott fénylik ez a tudás: ez is jogunkban áll. Jogunkban áll végzetesen rosszul dönteni.

Mint amikor túl sokáig keresünk egy kivételes, minden szempontból ráillő nevet a dologra, amivel végképp nem szeretnénk találkozni. Vagy el szeretnénk veszíteni (akár: elveszejteni). Mint amikor a titkainkat valaki egy feltárhatatlan lukon át kifigyeli, és ott tud az önbecsülésünkhöz nyúlni, ahol tényleg a legjobban fáj. Ezek a jobbára a Weird Tales-ben megjelent rémmesék olykor nagyon tudtak fájni – érdemes erre figyelni, a fájdalmak pontos képet rajzolnak a saját érintettségeinkről, ami fáj, az maradéktalanul a miénk is. Mint ahogy a feloldásra is érdemes figyelni, arra a szelíd, öngúnytól sem mentes pillanatra, amikor az író ráébred, amíg írja, addig teljességében nem éli mindazt, amit lehetne….

Az Agave Bradbury-sorozatának rajongójaként most először állt előttem tisztán, mennyire sajátosan más (nagyon kis íz-különbségekkel, de más) magyar hangot hallottak ki Bradbury leírt hangjaiból a fordítók. Nem baj – ahogy régebben megszerettem Pék Zoltán árnyalat-gazdag, mégis szinte már otthonos hangján a mesét, úgy köszönt most be (az eddigiekhez mérten teljesebb élményként) Török Krisztina kicsit archaikusabb, s Galamb Zoltán választékosan távolságtartásból elegánsan közel lépő Bradbury-hangja. Talán csak a nekik legmegfelelőbb történetet tolmácsolhatták – ezt nem tudom. Csak azt, most először nem feszélyezett egyszer sem az a fura idegenség-érzet egyik történetben sem – az érzet, hogy más írta volna bármelyik történetet, mint a többit. Persze lehet, hogy bennem a hiba, hogy Ray Bradbury csak nekem ennyire íz-azonos, ott a mesék egybecsengő mélyén… és ezt ráadásul azzal a távolságtartással olvassátok, hogy alapjában csak a fordítások által ismerem, amiről beszélek. A sorozat rajongójaként most először jelenteném ki azt is (nagy, nagy örömmel), hogy ez a borító méltó a tartalomhoz.

Jó volna még Ray Bradbury novellát olvasni… hiszen annyi története van még! Kedves olvasó, szeresd ezt a könyvet! Csak rajtad múlik, azt hiszem, csak rajtad, hogy teljesüljön ez a kívánságom.

Kiadó: Agave
Fordították: Török Krisztina, Pék Zoltán, Galamb Zoltán


2017. november 24., péntek

RePoszt könyvek - Petőfi Sándor, Arany János, József Attila versei

Adja magát. Valójában adja magát, hogy a legfrissebb, erősen társadalomkritikus attitűdjeit büszkén hurcoló irodalmi műfaj képviselői, a slammerek segítségével szólítsák meg az ifjú olvasót a klasszikusaink. Olyan fiatal alkotók válogassanak az egykori hangadásból, akik maguk is  hangadók, akiket elég sokan hallgatnak fellépések, felkérések, versenyek színpadain. Elméláztam rajta, és nem vagyok boldog tőle, hogy leírom: mostanra tényleg elkél a leírt szavaknak ez a fajta körítés. Az azonnaliság korában, amikor immár nemzedékek kapják az elektronikus jelenlétet, a zsebben hordható világ élményét, azt a kábítóan sok frisset, ami tényleg csak egy kattintásra van, tényleg közelebb kell hozni ezt a múltat – hogy kiderülhessen, valójában nem avult. A furcsa szóhasználat, a tapintható, ma naivitásnak tűnő hitek és elképzelések, a múltba ágyazottság alatt valójában ugyanazok a forró helyértékek ülnek a szavakban, mint egy mai slam-szövegben. Nem túlzás kijelenteni, hogy Petőfi ma slammelne, hogy rávenné Aranyt – s nem túlzás elhinni: ez a szubkultúra a maga ezer színével könnyedén a bűvkörébe vonná az ifjú József Attilát. A maguk korának mindhárman az irodalmi vagabundjai voltak – még a higgadtabbnak tűnő Arany is; vezér-tudattal avagy állandó önmarcangolásban, de egyként az adott kor irodalmát progresszíven alakítani akarásban. Helyén való, hogy azt, ami a maga korában útkeresésnek számított, a mai útkeresők propagálják.

  


Mindhárom slammer vállaltan a saját szája íze szerint válogat és kommentál - ez is remek ötlet -, a tanult összképeket szinte mindhárom kötetben tudatosan újrarajzolva. Pion István Petőfije a belénk égetett népköltő-képhez mérve szinte urbánus – Pisti válogatása erősebben fókuszál azokra a szemünk elé ritkábban kerülő verses reflexiókra, amiket a költő megélt hétköznapi létében, Pest-Budán élve olyan bő kézzel szórt. A vártnál jóval kevesebb embléma-vers mellé, amit a válogató kedves közvetlenséggel, bátran lát el szubjektív széljegyzeteivel (Pl.: „Ilyen az, amikor a költő lódít…”) jó pár ismeretlenebb, de ütős Petőfi-strófa kerül. Valahol az ízükben ezek egytől egyig a Pilvaxban felolvasott (vagy felolvasható) művek… Az összkép valahol úgy viszonyul a Petőfi-tananyaghoz, ahogy az idealizált ábrázolásokhoz az egy szem ismert, költőt ábrázoló dagerrotípia. Karcosabb, elmosódottabb – de hiteles. 

Ahogyan sokkal karcosabb Kemény Zsófi Arany-összképe. A mindennek fonákját is szívesen látó, lassúbb léptű poéta dilemmáiból Zsófi a szokottnál sokkal többet tár fel azzal, ahogy a kötetbe emeli ezeket a verseket. A kétellyel átitatott, tudatos költőt keresi és könnyedén megtalálja – s milyen érdekes: a Poétai recept vagy az Alkalmi vers fényében a mesteri módon felépített balladák is teljesen másképp szólnak. Komoly többletértéket ad a jól ismert sorokhoz is, ha tudod, mennyi minden kell az elragadáshoz – s hogy a költő milyen mélységig volt tisztában ezzel; milyen mélységig ismerte (s hányszor figurázta ki) a saját elragadtatásait is. A háromból messze ez a legironikusabb válogatás – s az összeállító nem fojtja vissza ez irányú hajlamait a hozzáfűzései tekintetében sem…

Bár még így is gyöngédebb Aranyhoz, mint Gábor Tamás Indiana József Attilához. A jól tapintható szeretet okán  és jogán… de az utolsó pontig. Indi olyan kicsit néha ezekben a (talán leginkább facebook-kompatibilis) hozzáfűzésekben, mint egy igazán kíméletlen terapeuta – mert soha ennyire nem éreztem még József Attila sajátos igazságkeresései mögött az elhatalmasodó betegséget, mint itt. A válogatás a szokottnál is kíméletlenebb – bátran megmutatja az Ady-epigon fiatalt, a saját hangra lelés útját, hogy hányféle saját kudarc és keserűség fordíthat a világ felé, s hogy hogyan fordul mindez végül teljesen befelé: az önpusztításba. Pontos és kegyetlen – jobban hasonlít a fényképek közül arra a durcás fiúarcra, mint a leghíresebb, bajszos fájdalomfejre: nincs ami eltakarja a folyamatát, ahogy a fénylő tehetségű fiatal befordul egy mélyen csillagtalan sötétségbe.

Valójában szerettem ezeket a köteteket és szívesen látnék folytatást – volna még kit felfejteni, így, szubjektíven és kommentálva. Jó látni, hogy milyen egyszerűen életre kelhet a tananyag – milyen kevés kell hozzá. Még az olykor vitára ingerlő momentumok se zavartak – pont mert élővé vált ezáltal az olvasás. Köszönöm, hölgyem, uraim. 

2017. november 22., szerda

Rövidre vágva # 20 – Kis könyves vegyes

Ian McEwan: A képzelgő

McEwan gyerekeknek írt felnőtt-meséje, avagy felnőtteknek írt gyerek-meséje egydélutános szórakozás, hatása azonban jóval tovább tart. Az a fajta mese ez, amit olvasás közben hajlamosak vagyunk a „semmikülönös” jelzővel illetni – s csak már jó pár oldallal arrébb, egy másik könyvben járva ötlenek fel a sorai, felidézve valami szomorkás-bájos-gyermeteg érzést. Azokat a végeérhetetlen délutánokat, amikor határt nem ismerő képzeletünkbe merülve csapongtunk kitalált világaink útvesztőiben. Fortunás Péter, a mindenlébenkanál kisfiú is afféle képzelgő, aki fantasztikus világokba menekül az őt körülvevő sivár mindennapok elől. Semmi drámai egyébként, csak a szokásos: papa, mama, kishúg, öreg cica a kandalló előtt, számtalan játék és még több tanulnivaló. Egyszóval dögunalom. Naná, hogy ki kell színezni. A húg több tucat babája életre kell keljen, hogy horrorfilmbe illő jelenetsorban támadják meg hősünket egy álmos délután; a vén macseket meg kell ajándékozni még egy utolsó nagyszabású kalanddal; a családot ki kell radírozni a valóságból, elvégre mást se csinálnak, mint az idegeinkre mennek; a tengerparti nyaraláson ki kell próbálni, milyen felnőttnek lenni. Péter kalandjai a legközhelyesebb gyerek-álmok megvalósulásai: hisz melyik tízéves ne álmodozott volna arról, hogy játékai életre kelnek és jobb barátai lesznek, mint az igaziak; hogy egy napra, legalább egyetlenegyre testet cserél öreg házikedvencével és otthon heverészik, míg a szőrgombóc iskolába megy; hogy estéről reggelre felnő és a kortársai gyerekes dolgai helyett igazi „felnőtt” életet él? McEwan ezeket a hol bájos, hol együgyű, de mindig szeretnivaló gyermeki vágyakat bontja ki – valóban gyermek és felnőtt számára is élvezetes módon, nem minden tanító célzat nélkül.


Jay McInerney: Fények, nagyváros

Igazi klasszikus nagyvárosi-drogos elidegenedés a nyolcvanas évek New Yorkjából – McInerney a leginkább Bret Easton Ellis nevével fémjelzett „kölyökfalka” tagjaként célul tűzte ki, hogy megírja a modern Zabhegyezőt, az amerikai irodalom soros elveszettség-regényét. Saját korában felforgatónak számító kisregénye ma már inkább csak érdekességként ragad meg – egy kor, egy attitűd, egy életérzés mementójaként. McInerney jól ír (nem vagyok biztos benne, hogy objektíven nézve nem ír jobban, mint a leghíresebb kortársnak számító BEE), hogy könyve mégsem tudott univerzális maradni és nem hatol ma zsigerekig, arról egyrészt végletesen felgyorsult, globalizált, az elidegenedést a webkettővel sikeresen új szintre helyező (és újrafogalmazó) világunk tehet, másrészt hogy azóta minden új generáció megírta a saját korszakalkotó(nak szánt) elveszettség-regényét. Amivel mégis érdekes tud maradni, az a nagyvárosba szakadt, munkahelyi és kreatív kudarcai, valamint párkapcsolati botlásai elől drogokba és végeérhetetlen partizásokba menekülő újságíró hősének alapállása: az a fajta „nagyba csöppent kisember” ő, aki a legkevésbé sem vágyott el a kisvárosi közegből a nagyvárosba, akinek nem célja a csillogás, a lüktetés, a nappallá lett éjjelek hajszolása. Aki csak úgy ott találta magát, egy álomban, ami nem is az övé, egy helyzetben, amiből igazából csak visszafelé vágyik – abba a kisszerű, de meleg, biztonságos, körülölelő keleti parti családi idillbe, amit maga mögött hagyott. Névtelen hősünk groteszk tükröt tart az összes közhelyes elvágyódás elé – és az olvasó elé, aki saját valóságából vágyódik újabb meg újabb könyvek lapjai közé. Lehet, ha húsz évvel korábban olvasom ezt a fura kisregényt, sokkal nagyobb hatással lett volna rám, nem tudom. Mindenesetre egy délutánt mindenképpen megér.



Millie Bird hétéves, és nem veszett el. Ám elvesztett mindenkit, akihez kötődhetett. Apukája csatlakozik a Halott Dolgokhoz, melyeket Millie kiskora óta füzetbe gyűjt, anyukája pedig egy napon otthagyja őt az áruházban az irdatlan bugyik alatt, és nem tér vissza. Millie tán még ma is ott kuksolna, ha nem menti meg Próbi, egy hamar féllábúvá váló próbababa – hogy aztán Karl, a Gépíró és Agatha Pantha társaságában keresztülvágjanak fél Ausztrálián, anyukát keresve. Sosem egyszerű írói feladat a gyászról írni – mégis, mindenki, akibe szorult némi írói véna, előbb-utóbb előveszi. Mert muszáj. Mert ha ott van benned, lüktet, nem hagy lélegezni, nem hagy élni, akkor ki kell adni. Ordítani, ütni, sírni, írni. Brooke Davis érezhetően a saját gyászát önti szavakba – szerethető-játékos-irritáló módon. Nem volt egyszerű dolga velem – ismét csak rá kellett jönnöm, hogy a gyerekszereplőknél csak a teszetosza és/vagy agresszív öregek irritálnak jobban. Ebben pedig más sincs. Hogy el tudta feledtetni velem, kikről olvasok és hagyta hatni azt, amiről, óriási bravúr. Hogy beszélsz egy hétévesnek a halálról? Hogy beszélsz egy nyolcvanhét évesnek az életről? Mind meg fogtok halni. Semmi baj – mondja Millie egy vonat hangosbemondójába. Mit kezdesz a ténnyel, hogy egy hétéves sokkal többet tud halálról is, életről is, mint aki nyolcvan év után néz szembe vele: nem élt, de nem is akar meghalni. Millie gyermetegmód túlságosan-is-felnőtt kutatása, a lépten-nyomon maga után hagyott „Itt vagyok Mama” éppoly idegesítő, mint Karl teszetoszasága és a férje halála óta életét sértéseket ordibálva töltő Agatha agresszivitása. Közben mégis azon gondolkodsz, te hol állsz? El tudtad fogadni már a halál jelenlétét? Képes vagy kimondani, legalább magadban: mind meg fogtok halni, semmi baj? És hogy állsz az élettel? El tudod fogadni az ajándékait? Vagy te is sértésekbe menekülsz? És főképp, van-e melletted valaki, akinek mondhatod: itt vagyok?


2017. november 20., hétfő

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Kedvelem a jól megírt pszichothrillereket és mostanában egyre több krimit olvasok, de ezzel a töretlenül népszerű domestic noir vonulattal a Holtodiglan óta a világból ki lehet kergetni – okozott is kis fejfájást amikor megláttam, hogy az új Dennis Lehane regény ebbe a zsánerbe kacsintgat, de nagyon bíztam benne, hogy ha valaki, akkor ő tud újat mutatni. Bár akár fogalmazhatnánk úgy is, hogy meg tudja mutatni, hogy is kéne ezt csinálni… Kenzie-Gennaro sorozat ide vagy oda, számomra az etalon tőle még mindig a Titokzatos folyó, ami tán a legnyomasztóbb és legjobban megírt pszichothriller, amit valaha olvastam, teli elfojtott múltbeli traumákkal, személyiségtorzulásokkal, a hozzánk legközelebb állók előtt is hordozott álarcokkal, bénító titkokkal. Joggal várhatjuk, hogy aki azt a sztorit úgy meg tudta írni, az egy házastársi átverősdibe (amit a fülszöveg prognosztizál) is életet tud lehelni. És valóban. Lehane megmutatta, hogy lehet ezt jól csinálni, sőt! Bár nem egy Titokzatos folyó, az Egymásba veszve jóval több, mint egy modern noir a sok közül, jóval több, mint némi házastársi öldöklősdi és jóval több, mint thriller… Meglepő pszichológiai mélységekbe hatol és minden csavarossága ellenére legkevésbé sem a csavarjaival hat. Hanem azzal, hogy mindent tud rólunk, emberekről.

Rachel Childs újságíró pályája csúcsán, élő adásban kap idegösszeroppanást – amikor épp Haiti földrengés, hurrikán, fosztogatók és polgárháborús állapot sújtotta vidékéről tudósít. Az átélt borzalmak, alkohol- és gyógyszerproblémák, bűntudata amiért nem segít(het)ett a helyi áldozatokon – ezek mind együtt vezetnek a totális összeomláshoz. Ám mi tudjuk: az összeomlás jó ideje bele volt kódolva Rachel személyiségébe. Tán egész életében. Egy zsarnokoskodó, szeretetfüggő és szeretetével zsaroló anya, ismeretlen apa, elmart barátok, sikertelen kapcsolatok – majd az anya halála után az apa felkutatásáért folytatott meddő küzdelem mind-mind rakosgatták egymásra a téglákat Rachel bizonytalanságának falába. Amire csak újabb rétegeket húzott a mániás, perfekcionista producer férj, aki saját karrierjének csődjéért is „hisztis” feleségét okolja. Csoda-e hogy Rachel mindezek után évek óta dédelgetett pánikrohamainak utat engedve elzárkózik a világtól és remeteként élné hátralévő életét, mígnem…

Mígnem belép az életébe a titokzatos Brian Delacroix – az évekkel ezelőtt magánnyomozóként megismert, majd jól menő üzletemberré avanzsált rajongó, aki mintha sose tévesztette volna szem elől Rachelt. Brian kitartása bájos, ám ragaszkodása és szolgálatkészsége, amivel körbeveszi a gyámolításra vágyó Rachelt, szinte ijesztő. Romantikából kiábrándult olvasóknak az első perctől gyanús ez a tökéletes gáncsnélküli lovag – nem is várat magára sokáig a lelepleződés. Ám az igazi sötét üzelmek csak itt kezdődnek, és hamar rájövünk: Lehane regényében valóban a legkevésbé fontos tény az, hogy a házastársunk nem az, akinek megismertük. Sokkal érdekesebb, mi vezetett odáig, hogy ő az legyen, aki (vagy épp ne az legyen, akinek lennie kéne) és hogy mit vált ki belőlünk a ráismerés.

És ezzel nyer meg: végre nem azt érzem, hogy az ember személyisége, vélt vagy valós pszichés terhei csupán ürügyként, díszletként szolgálnak a rém csavarosnak és meghökkentőnek szánt történethez, hanem épp ellenkezőleg: itt a történet a katalizátor, ami segít felfedni a személyiségeink mélyén húzódó vonásokat, feldolgozni a traumákat, elsimítani a gyűrődéseket. Lehane nem a szereplőit használja fel, hogy elmeséljen egy ütős sztorit, hanem egy ütős thriller eszközeivel mesél az emberről és ez óriási különbség. (Persze megvan a kockázat, hogy épp e miatt azoknak, akik csupán egy szórakoztató krimire vágynak, kevésbé fog tetszeni, de szerintem így is elég szórakoztatóra sikerült.) Ahogy Rachel pánikbetegségéről és annak elhatalmasodásáról ír, az egyébként (formai töredezettség ide vagy oda) az egyik leghitelesebb beszámoló, amit zsánerregényben olvastam – egyben remekül bizonytalanítja el az olvasót is a narrátor megbízhatóságát illetően. Hogy aztán a legmegkérdőjelezhetőbb és legtrükkösebb módon tegyen pontot a sztori (és a személyiségfejlődés) végére: mert nem csak az a kérdés, a pánikrohamok és üldözési mánia által sújtott Rachel vajon mikor mit látott és miben hihet, hanem az is, a saját gyógyulásába vetett vakhit milyen téves következtetéseket és hamis biztonságérzetet generál. Bár… az is lehet, hogy Lehane ezúttal a kíméletesebb tollát vette elő és valójában megnyugvást szánt hőseinek. De a kisördög csak ott kukucskál a sorok között.


Kiadó: Agave
Fordító: Orosz Anna

2017. november 17., péntek

Zadie Smith: NW

„Natalie Blake és Leah Hanwell abban a hitben éltek, hogy az emberek szuggerálják őket, hogy szaporodjanak. Rokonok, idegenek az utcán, emberek a tévében, mindenki. Az összeesküvés még magasabbra nyúlt, mint Hanwell képzelte. Blake kettős ügynök volt. Esze ágában sem volt nevetség tárgyává válni azzal, hogy nem éri el, amit várnak tőle. Számára csak időzítés kérdése volt.”

Ízlelgessük kicsit a fentieket: elérni, amit várnak tőle – írja Zadie Smith Natalie gyermekvállalásáról. Nem ez az (egyetlen) központi témája a könyvnek, mégis: nekem mindent elmond Zadie Smith Északnyugat-Londonjának két hősnőjéről ez az idézet. A teherbe eséssel egy éve próbálkozó, rokonok-barátok-ismerősök élcelődéseit több-kevesebb méltósággal viselő, kudarcos párját vigasztaló, de titokban fogamzásgátlót szedő Leah és a gyerekre sose vágyó, de a lépésről lépésre kitalált, magazinhasábokra illően tökéletes családi életért teljes természetességgel bevállaló Natalie kapcsolatáról. A mai harmincas nők szereplehetőségeiről és a társadalom által támasztott szerep-elvárásokról. A megfelelni akarásról és a kitörés lehetőségéről – avagy csak akkor vagyok képes kitörni fojtogató közegemből, ha beilleszkedem egy másik körülölelő közegbe és magamévá teszem - akár ugyanolyan fojtogató - elvárásait?

Kitörések és fájó állandóságok regénye az NW. London északnyugati része, egy lepukkant willesdeni lakótelep, önkormányzati lakásokkal, segélyen tengődő lakókkal, drogosokkal, leányanyákkal, sittesekkel. Etnikai sokféleség, zavaros vallási közösségek, összetartó és egymást gyilkoló szomszédság, bandaharcok. Innen törne ki a két gyerekkori jóbarát, az ír származású Leah Hanwell és a jamaicai felmenőkkel bíró Keisha Blake. Kettejük körül forog egész NW – hiába hogy Felix és Nathan is itt kering, ez nem csak nagyon London-regény, de nagyon női regény is. Nemhiába, hogy a négy különálló fejezet - négy kvázi-kisregény - közül a leghangsúlyosabb Leah és az immáron Natalie-vá váló Keisha története – Felix realista kisregénye csupán beékelt történet, kvázi-hangulatfestő életkép NW-ből, ami csak baljós hátteret ad a két hősnőnek, míg Nathan fejezete szinte kizárólag a Natalie-val való kapcsolatában érvényes.

Érdekes kísérletezést folytat Zadie Smith a lapokon. Leah posztmodern-töredezett, de sodró lendületű és valójában rém szórakoztató módon elmesélt fejezete és Felix realista eszközökkel megírt „egy napban egy élet” tisztelgése után Keisha-Natalie 185 pársoros részecskére bontott élettörténete mintha direkt pimasz fricska lenne az olvasónak: nesztek fragmentált elbeszélés, nesztek posztmodern, nesztek irodalmi zsonglőrködés, úgyis ez kell… És tényleg. Persze fele ennyire sem működne a zsonglőrmutatvány, ha nem tudná Natalie személyiségéhez illeszteni a formát: a töredezettség tökéletesen szolgálja annak bemutatását, ahogy szereplője viszonyul – élethez, karrierhez, barátsághoz, szerelemhez. Míg Leah a „nem tudom, mit akarok” csapongó, álmatag, sodródó állapotában leledzik, addig Natalie pontról pontra tervezi életét. Kitörését a telepről, karrierépítését, családi életét és lázadását is.

Mert van itt persze lázadás – hogy az önként vállalt normák fojtogatása ellen, vagy csak úgy megszokásból, azt sose tudjuk meg. Nem engednek közel magukhoz ezek a szereplők, így lehet, hogy bár értjük, miért küzd Natalie egyszerre a biztonság és az izgalom, az unalom és a káosz, a kifinomult és a mocskos iránti vággyal, nem érezzük. Ahogy Leah tengődő bizonytalanságát, vagy Felix eksztatikus kitörési kísérletét sem. Furcsa mód aki a legélőbb a szereplők közül, az épp a telep kilátástalanságába beletörődő, profetikus Nathan – mintha azt mondaná a szerző: aki maga mögött hagyja NW-t, az a lénye egy darabját is maga mögött hagyja. Csak akkor maradsz önmagad, ha elfogadod a gyökereid és együtt élsz velük. Persze hogy ez természetszerűen azt jelenti-e hogy bele kell törődni a reménytelenségbe, és meg sem kísérelni egy jobb életet, vagy lehetséges egy középút, arról lehet vitatkozni.

Érdekes, nyugtalanító regény az NW – formai és tartalmi szempontból is. Zadie Smith nem egy léleksimogató szerző, inkább trükkös: amilyen könnyen olvasható, szórakoztató, posztmodern játékai ellenére is olvasóbarát a könyve, annyira belénk mászik, és nem hagyja letenni magát, napokkal az olvasás után sem. Kíváncsi vagyok, mi pluszt adhat hozzá, ha valaki ismeri az ábrázolt környezetet szocio-kulturális szempontból – sajnos én nagyjából semmit nem tudok Északnyugat-London életéről azon túl, amit elsőre kidob a google. Viszont azt jólesően nyugtáztam, hogy nem véletlenül érzem, hogy jól illeszkedik az NW a London-regények sorába – a szerző bevallása szerint is akad itt némi Mrs. Dalloway hatás. Mind Felix, mind Natalie fejezetében ott rejlik egy vaskos Clarissa Dalloway párhuzam lehetősége: egyik esetben az „egy napban az élet” jelleg, másik esetben a folytonos múltba révedés, a térben és időben párhuzamosan tett utazások miatt. Mindenki mozgásban van: nem csak Londonban járkálnak fel-alá, hanem saját múltjuk és jelenük között is, sőt, egy ponton hála a virtualitásnak különböző (egykori, vélt, valós) személyiségeik közt is. Nincs megállás. Nincs állandóság. Nincs biztonság. Az egyetlen, ami állandó, maga NW.


Kiadó: Európa
Fordító: Pék Zoltán

2017. november 15., szerda

Rövidre vágva # 19 – Pár sorozatról

Ezúttal pár sorozatról röviden… Műfajilag és színvonalban is vegyesfelvágott lesz ez az összeállítás, akad köztük, amelyik megérdemelné az önálló posztot, de egyrészt már nagyjából mindent leírtak róla, másrészt a bőség zavarával küzdök, és hiába érek rá (most épp) nincs energiám mindenről hosszan értekezni. Szóval, ezeket (is) néztem mostanában. Vigyázat, szigorúan szubjektív értékelések következnek!

Válás (Divorce)

Sokan még mindig az egyik legikonikusabb HBO-sorozatnak a Szex és New Yorkot tartják, jól meg is lovagolta a csatorna ősszel a „Sarah Jessica Parker visszatér az HBO-ra” témát. Új szerepe nem is állhatna távolabb Carrie Bradshaw-tól: egy megfáradt házasságát épp felrúgni készülő, középkorú feleség, aki nagyrészt saját hibájából a lehető legközhelyesebb csúnya válás közepén találja magát. Komédiának szánták, legalábbis papíron – inkább tragikomikus, ahogy két, egymást valaha szerető (?) ember kifordul önmagából és a gyerekek, barátok, ügyvédek, szülők asszisztálása mellett következetesen a legrosszabbat hozza ki a helyzetből. Sok újdonsággal nem szolgál, és szerencsére nem fajul házastársi öldökléssé, mint egy mai Rózsák háborúja, de kellőképpen undorító ahhoz, hogy minimum elgondolkozzunk a házasság értelmén, ha úgyis ez a vége… Csak rátesz egy lapáttal, ha a környezetünkben épp csúnya válások érik egymást. Erős közepes a sorozat, amiért mégis érdemes nézni, az a két főszereplő játéka – minden sablonos helyzet, idióta mellékszereplő, áskálódó ügyvéd ellenére SJP és Thomas Haden Church is remekül hozza az önmagából kiforduló, és önmagából kifordult társára rá nem ismerő, totálisan elveszett valakit, akinek a nulláról kell felépítenie nem csak családi életét, hanem új önmagát is.


Berlini küldetés (Berlin Station)

Le Carré rajongóként bármikor le lehet venni a lábamról egy jó kis kémes sorozattal, úgyhogy amikor megláttam a Berlini küldetést, dobtam is félre az akkor épp folyamatban lévőket és cuppantam rá. Meg is néztem két nap alatt az első évadot és alig várom, hogy elkezdjem a másodikat! Napjaink Berlinjében járunk, ami már messze nem a hidegháborús Berlin, de még mindig Európa egyik fő gyújtópontja – pláne a menekültválság idején. Főszereplőnk, a csendes CIA-ügynök, Daniel Miller egy titokzatos szivárogtató utáni nyomozás okán kerül ide – gyermekkora helyszínére, ahol anyját a szeme láttára robbantották fel egy állítólagos Stasi-ügynök elleni merényletben. Remek háttér. Hogy mégsem Daniel lesz a főszereplőnk, hanem a rejtélyes szivárogtató és a még rejtélyesebb szolgálatok egymás elleni áskálódása, az kellemes meglepetés – bátran ki meri hagyni a sorozat a „turkáljunk a főszereplő múltjában és használjuk ki a traumáit” ziccert. Egyelőre. Hogy ki a Snowden-hasonmás szivárogtató, az egyébként kiderül az első rész végén – innentől a kérdés nem a ki hanem a miért. Kimondhatatlanul örültem ennek, nem csak mert felnőttként kezelik a nézőket, hanem mert olyan sokrétű morális kérdésfeltevéseknek ágyazott meg, amelyek méltók az általam kedvelt le Carré-vonalhoz: meddig tart a hazához, szolgálathoz való hűség, és mikor veszi át a helyét az emberiességhez kötő morális kötelesség? És ezt szépen fel is fejti a rejtett fogolytáborokon át a szövetséges állam vezetőinek lehallgatásán keresztül odáig, hogy a saját titkosszolgálat által megrendezett félrevezető akció balsikere kollégák és civilek halálához vezet. Bár a végére csak becsúszik egy pár gyomros, nem a megdöbbentésre játszik, inkább a gondolkodtatásra – békénk viszonylagosságáról, a múlt feltáratlanságáról, a nyílt társadalom eszméjének lehetetlenségéről, a titkosszolgálatok mindenhatóságáról. És az emberről, aki pozíciótól függetlenül elvész ezen a gigantikus sakktáblán.


Durrellék (The Durrels)

Louisa Durrell, a négy gyermekét egyedül nevelő özvegyasszony a harmincas években kudarcoktól hemzsegő bournemouth-i életet hátrahagyva felpakolja négy gyermekét - az írónak készülő Larry-t, a puskáiba szerelmes Leslie-t, a bugyuta Margo-t és a kizárólag az állatokért lelkesedő, az iskolában folyton kalamajkába keveredő Gerry-t - és Korfu szigetére költözik. A többi már, ahogy mondani szokták, történelem. A Durrell família korfui éveinek viszontagságait gyerekek (és gyereklelkű felnőttek) milliói kacagták végig Gerald Durrell Korfu-trilógiájában. A sorozat a trilógia alapján született, de korántsem hagyományos értelemben vett adaptáció – a kis Gerry (és az állatok) helyett itt egyértelműen az anya áll a középpontban és az ő küzdelme az idegen környezettel, a pénztelenséggel, a társtalansággal és négy, a legkevésbé sem együttműködő gyermekével. Nyilván ha nem lett volna világhírű író két fiából is, ma a kutyát sem érdekelné az anya sorsa, ettől függetlenül én azt mondom, lehántva a Durrell-mázat a történetről is sok szempontból érdekes Louisa élete. Ezer éve olvastam a Családom és egyéb állatfajtákat - és őszintén szólva nem lettem nagy rajongója - szóval fogalmam sincs, mennyit változtattak a sztorin, az életrajzot ismerve azért itt-ott éltek a forgatókönyvírói szabadsággal az alkotók. De hangsúlyozom, ez ne tántorítson el senkit! A lényeg itt most egy totálisan diszfunkcionális család szórakoztatóan bájos bemutatása, egy, a saját korában, a saját szerepében, a saját magányával vergődő nő és négy dinka gyereke élete egy meseszép környezetben, ahol azért kijön, hogy a nehézségeket, amelyek elől futnak, valójában magukban hordozzák. Persze, ahogy az várható volt a szereplők közül (is) az írógépét egész nap köntösben kopogtató Lawrence lett a kedvencem.


A törvény nevében (True Detective) – 1. évad

A bemutató idején (most látom, ez már három éve volt, sokkal frissebbnek érződik az egész felhajtás…) kimaradt ez a méltán klasszikussá vált misztikus bűnügyi történet – amit valahol bánok, mert így, az eltelt idő során rárakódott elvárások és az iszonyatos hájp következtében nem ütött akkorát. Lehet, ha ott ülök hétről hétre a TV előtt sokmillió sorstársammal, másként értékelném. Remek sorozat, nyilván – de nem tartom korszakalkotónak. Hacsak a tekintetben nem, hogy mer ennyire nem bűnügyi sorozatként viselkedni. Ennyire elengedni a nézői elvárásokat, lebegtetni a semmiben a misztikumot, pofára ejteni a naaagy leleplezést várókat és kizárólag az emberre koncentrálni. Mert van ugyan itt bűnügy: undorító, misztikummal nyakonöntött, rituális emberáldozatokkal, sorra eltűnő kiskorúakkal, akik nem hiányoznak senkinek; forró, faji ellentétekkel, okkult hagyományokkal, ragacsos halálkultusszal vert amerikai déllel meg az összes toposzával – mégis, a fókusz végig a két nyomozó alakján van. Nyolc órára nyújtott karakterdráma, mozifilmeket megszégyenítő alakításokkal, tapintható fejlődéssel és mély bánatokkal. A kiégett zsaru unalomig koptatott kliséjét úgy töltik meg élettel, hogy a végére már tényleg semmi nem érdekel, csak hogy ez a két ember ne nyírja ki egymást. Vagy ha muszáj, akkor legalább gyorsan végezzenek egymással. Dacára annak, hogy a bűnügy félig-meddig rejtve marad, hogy nincs nagyívű végjáték, amiben minden a helyére kerül, hogy valahol félúton elszaladt a ló a forgatókönyvírókkal és igazából nem tudtak újat vinni a rituális gyilkosságok szintén ezerszer látott világába (még ha hátborzongatóra is sikeredett a megvalósítás…) és a Sárga Király köré felépített misztikus szál teljesen elsikkadt; a két főszereplő és az őket alakító Matthew McConaughey és Woody Harrelson játéka miatt ott a helye a legjobb sorozatok között. Ahogy ez a két ember nyolc hihetetlenül tömény részen át viaskodik önutálattal, fatalizmussal, kötelességtudattal és hiábavalósággal, hogy a végére szép lassan csak megnyíljanak egymásnak, az a legemlékezetesebb színészek közti dinamika, amit mostanában láttam. Nem csak kisképernyőn.


A törvény nevében (True Detective) – 2. évad

Voltam akkora troll, hogy ha már kimaradt anno a sorozat, a zseniális kezdés után a második évad pedig kvázi közutálatnak örvendett internetszerte, azzal kezdtem. Mivel antológia jellegű sorozat, tehát az egyes évadok cselekménye nem függ össze, a szereplőgárda is más, megtehettem. Nyilván önáltatás részemről azt gondolni, hogy egy folytatást lehet értékelni az előzménytől függetlenül – ugyanakkor az igenis releváns kérdés, hogy mint önálló sorozat, működik-e. Jelentem, működik. Mivel ezzel kezdtem, itt nyűgözött le először Pizzolato atmoszférateremtő képessége – a zseniális főcímmel, a zenével, az operatőri munkával, a folyvást sötétbe vesző próbálkozásokkal, a remekbe szabott karakterekkel. Korrekt bűndráma ez a második évad, szövevényes politikai és gazdasági bűntettekkel, jó útra térni próbáló gengszterrel, alkoholista, kiégett zsaruval, borzasztó múltbeli terheket hurcoló keménykedő zsarunővel. Saját műfaján belül igazából a legkorrektebb bűnügyi sorozatok közé tartozik. Ám látva az első évadot, nyilvánvaló, miért utálta szinte mindenki – mert ez tényleg csak egy bűndráma. Hiányzik belőle minden misztikum, nincs Sárga Király, nincsenek Lovecraft-utalások, sem mélyenszántó filozófia Matthew McConaughey szájából. Épp az hiányzik belőle, ami annyival kiemelte az első évadot a sorozat-mezőnyből. Ami egyébként nem feltétlenül baj – ugyanazt a bravúrt megismételni lehetetlen is lett volna, és ha már így, akkor szimpatikusabb, hogy valami mással próbálkoztak. (Illúzióink ne legyenek: bár a legszimpatikusabb nyilván az lenne, ha nem is készült volna folytatás, a piac diktál, és már úton a harmadik évad.) Amiben ezúttal sincs hiba, az a színészi játék: bár nyilván az előző évad párosát megismételni nem lehet, Colin Farrell és Rachel McAdams simán elvisznek a vállukon egy ilyen kaliberű sorozatot – az nagyobb meglepetés, hogy Vince Vaughn is felnőtt a feladathoz. Ugyanazt az élményt várni tőle, mint az előzménytől nem szabad (még csak megközelítőt sem), de utálni is kár. Megérdemelné, hogy megpróbáljuk önmagában álló alkotásként megítélni.

2017. november 13., hétfő

John le Carré: A kémek öröksége

Peter Guillam, az angol titkosszolgálat egykori ügynöke békésen tengeti öreg napjait dél-franciaországi birtokán – régi anyai örökség, egy düledező ház, egy kellemetes kert, egy jóval fiatalabb házvezetőnő-barátnő és annak kislánya, aki bearanyozhatja a család nélkül maradt levitézlett kém utolsó éveit. Valami ilyesmiről álmodik mindenki, aki leszámolt már illúzióival és sikerrel szabadult a Hivatal kötelékéből. Ám tudjuk jól (s tudja Guillam is): van, amitől soha nem lehet szabadulni.

Emlékek, melyek ugrásra készen várják, hogy valaki megkapirgálja a felszínüket és ránk vethessék magukat. Félresikerült akciók, félresiklott kapcsolatok, elvesztett bajtársak, rejtélyes körülmények közt elhunyt ügynökök. Amikor egy szokványosnak tűnő napon levelet kap Londonból, melyben szolidan emlékeztetik a nyugdíjba vonulásakor vállalt kötelezettségeire és felszólítják, ugyan jelenjen már meg másnap a titkosszolgálat központjában némi múltidézésre, Guillam pontosan tudja: nem a zajos sikerek felelevenítésével tarkított baráti iszogatás vár rá. Hisz zajos sikerek nincsenek is – a titkosszolgálat lényege épp a titok lenne, nemde?

Ám nem mindenki gondolja így. Ez már nem a hidegháború időszaka, ez a terrorizmusba és azt követő globális parába beleőrült huszonegyedik század, ahol egyik oldalról a szabadságjogok megnyirbálói követelik a kontrollt minden sarkon, terrort kiáltva óvodások fogócskája láttán is; másik oldalról az emberi jogok élharcosai tüntetnek teljes átláthatóságért és elszámoltatásért. S ha a jelent nem lehet feszegetni - hisz van, amire nem tehetik rá a kezüket, ahogy a Hivatal ügyvédje is mondja - hát turkálnak kicsit a múltban. Ott mindig akad valami konc. És tényleg – elég, ha a korábbi John le Carré regényekre gondolunk vissza: nehéz úgy kihúzni egyet a kupacból, hogy abban ne találhatna némi hidegháborús koncepciós pert megalapozó turpisságokat egy kellőképpen kiéhezett emberjogi ügyvéd. Vagy egy leszármazott, akinek szülőjét szitává lőtték a Fal tövében. Vagy egy másik, kinek apját ki tudja, nem előre megfontolt szándékkal küldték-e a saját kenyéradó gazdái a biztos halálba.

Peter Guillam is egy ilyen ügybe keveredik: A kém, aki bejött a hidegről hőse, Alec Leamas fia és Leamas kelet-berlini hálózatának utolsó tagja, Liz Gold lánya készül perelni az angol titkosszolgálatot szüleik halála miatt. Adja magát a cél: hogy elkerüljék a Hivatal besározását, az akkori vezetésre s néhány balekra kenik a félresikerült akciót. Köztük Guillamre, aki abban az időben a legendás George Smiley embere volt. Aki, mint azt mindenki tudja, aki olvasta A kém aki bejött a hidegrőlt, a halálba küldte Leamast. Persze az is lehet, hogy nem – vannak dolgok, melyeket sosem tudhatunk biztosan. Pláne, ha a hidegháborúról van szó. Pláne, ha le Carré-ról van szó. (Itt jegyem meg: A kémek öröksége lényegében a fent említett regény előzményeit meséli el visszatekintések formájában, illetve évtizedekkel későbbi következményeit – ennek következtében nem árt előtte elolvasni A kém, aki bejött a hidegrőlt, ha nem akarunk spoilereket. Ugyanígy nem árt elolvasni előtte a Suszter, szabó, baka, kém című le Carré-klasszikust, melynek végkifejletét jelen könyv teljes természetességgel leplezi le – nem is tehetne másképp. Én szóltam!)

Az idős Peter Guillam tehát múltidézésbe kezd – évtizedekkel korábbi aktákon rágja át magát a Hivatal ifjú titánjaival, valamint ügyvédjével, akik egyaránt határozott ítéletekkel rendelkeznek az apák vétkeiről: valahol az „egész hidegháború el volt szúrva, hibát halmoztak hibára és felelőtlenül küldözgették öngyilkos küldetésekbe a szerencsétleneket, akiket sikerült beszervezni” és a „minden érintett eladta magát a kommunistáknak/náciknak/amerikaiaknak, ergo áruló és megérdemli az utólagos felelősségre vonást” határmezsgyéjén. A múlt feltárása láthatóan senkinek nem érdeke: sem Guillamnek, sem a Hivatalnak. Mindenki egy verziót szeretne, amellyel a legkisebb veszteséggel jön ki az ügyből. Egyik oldalon hiányos (vagy annak mondott) emlékezet, másik oldalon egy halom hiányzó (vagy nagyon gondosan elrejtett) dokumentum nehezíti és támogatja a helyzetet. És vajon hol bujkál a nagy George Smiley?

John le Carré ismét olyan remekművet alkotott, amely hivatkozási alap lehet a későbbiekben – egyszerre ijesztő kordokumentum és visszatekintés saját legnagyobb sikereire. Ahogy az idős Guillam és a hidegháborúról mit sem tudó fiatal vádlói egymásnak feszülnek, miközben elbeszélnek egymás mellett, úgy adná magát a kérdés: az idős le Carré és fiatal olvasói vajon megtalálják a közös hangot? Ne legyenek kétségeink. A kémek öröksége tökéletesen alkalmas arra, hogy kiszolgálja a skandináv krimik nyomasztásán és az amerikai krimisorozatok felfokozott tempóján szocializálódott közönséget is: egyfelől ne feledjük, a hidegháború máig bennünk él, annál nyomasztóbb környüles meg nem nagyon kell; másfelől a sztori meglepően pörög és olvasmányosságban jócskán ráver a szerző nem egy korábbi regényére. Ugyanakkor mivel oda-vissza utalgat korábbi társaira, olvasását elsősorban tényleg rutinos le Carré-olvasóknak ajánlom.


Kiadó: Agave
Fordító: Orosz Anna

2017. november 10., péntek

Carmine Gallo: Storytelling – A történetmesélés ereje

„A hatékony kommunikáció alapját a történetek képezik.”

Carmine Gallo szerint személyes történetekkel sokkal többre megyünk, mint holmi adatokkal és objektív információkkal, úgyhogy engedtessék meg nekem, hogy picit személyesebb legyek, mint tán illene egy ismeretterjesztő könyvhöz. Amikor először felfigyeltem rá, egy bizonyos illető miatt tettem. Életem elmúlt szakaszában nagy szerepet játszott valaki, aki… hát hogy is mondják ezt szépen… igencsak szeretett sztorizgatni. Persze amikor sohavégetmenérő értekezleteken hallgattuk félig lecsukódott szemmel, akkor nem ilyen finom kifejezésekkel illettük. Amikor meg a valós és mindennapos nehézségeinket óhajtotta elütni egy random kalapból előhúzott sztorival, akkor pláne. Mondjuk ki kereken: rém idegesítő volt. Épp ezért figyeltem fel a Storytelling könyvre és módszerre: vajon lehet ezt tudományosan megalapozottan és jól csinálni, és a storytelling tényleg egy létező technika, csak épp akivel engem összehozott a balsors, az alkalmazza rosszul? Igen is és nem is.

Mi is ez a storytelling? Carmine Gallo menő kommunikációs coach odaát a nagy víz túloldalán, olyan vállalatok vezetőinek tart tréningeket, mint a Coca-Cola, az Intel vagy a Wallmart. Szakértője a hatékony TED-előadásoknak, több sikeres könyv szerzője. Módszere a létező legősibb tudás köré épül: a mesélésnek ereje van. Már az ősember is mesélt, amikor egész napos vadászat után letelepedett a törzs többi tagjával a tűz köré és végre letehette az íjat. Richard Branson meg ma felkapott képzőművészekkel készíttetett egy gigantikus tűzgömböt formázó alkotást Virgin-szigeteki birtokán (megidézendő a tábortüzet), ahol várja a befektetni valójára pályázók ötlet-meséit. A kettő közötti ív a storytellingé.

Hogyan lesz egy ötlet siker, és miért sikkad el ezer másik? Miért hallgatunk csillogó szemű kisgyerekként egy új telefont bemutató mágust és miért ásítozunk mások termékbemutatóin? Miért érezzük hitelesnek, emberközelinek, közülünk valónak az egyik tévés talkshow-vezetőt és miért kapcsolunk el azonnal a másik műanyag közhelypuffogtatása hallatán? A kulcs a történetmesélés mikéntje – legalábbis Gallo szerint. Meg kell mondjam, mást kaptam a könyvtől, mint amit vártam – kevésbé a storytelling módszeréről, tudományos hátteréről (ha van neki), történetéről szól, sokkal inkább sztori-gyűjtemény azokról, akik hatékonyan alkalmazzák a storytellinget. Így is jó, csak ez így kevésbé ismeretterjesztés, inkább bulvár.

Ettől függetlenül okulni lehet belőle, csak meg kell tanulni kimazsolázni a jellemzően amerikai sikerpropaganda-máz alól a valódi történetet (hello, Mr. Gallo!). Tény, mesélő elmével születünk, ahogy az is, hogy a jó történet hormonok felszabadulásához vezethet, boldogabbá, lazábbá, lelkesebbé tehet minket. De önmagában a jó történet kevés. Amit elleshetünk Oprah Winfrey, Martin Luther King, Winston Churchill, Steve Jobs, Richard Branson, Malala, Sir Ken Robinson és megannyi társuk történetéből, az a hallgatósághoz való kapcsolódás képessége. És a bevonódásé – ami szükségszerűen kétirányú: a hallgatóságot bele kell vonni a saját ötletünk (legyen az termék, ötlet, mozgalom) szükségszerűségébe (és nem meggyőzni őket valamiről amihez közük sincs…), magunkat pedig bele kell helyezni a hallgató pozíciójába. Ha nem tudjuk elhitetni, hogy az ő szemszögéből (is) látjuk a dolgokat, akkor dobhatjuk a kukába a módszer összes alapvetését az akadályok legyőzésétől a népmesei hármason át a képekkel megtámogatott PPT-prezentációkig.

Érdekesek ezek az alapvetések: némelyik magától értetődő, lásd „egy kép többet mond ezer szónál”, a humor mindent visz és a túlzásba vitt szakzsargon nem szakértő társaság előtt csak elidegenít; mások ténylegesen motiválóak lehetnek, mint a „találd meg, mitől repes a szíved” alapvetése; de akadnak olyanok is, amelyekkel vitatkozhatunk. A twitter 140 karakteres korlátjára szűkített mondanivaló dicsőítéséről például egyből beugranak egy másik amerikai popkulturális ikon, Bartlet elnök (Az elnök embereiThe West Wing) szavai: nem hiszek a tízszavas válaszokban.

Szóval jó-jó ez a storytelling módszer és Gallo rengeteg okosságot és még több érdekességet leír, ha kellőképpen nyitottan olvassuk, valóban tanulhatunk belőle, de jobb, ha szem előtt tartjuk: nincs olyan kommunikációs módszer, ami mindenre ráhúzható lenne. Vannak témák, melyek igenis igénylik a bővebb kifejtést – ahogy vannak, amelyek igénylik az adathalmozást, a szakzsargont és a humor mellőzését is. Egyvalami azonban biztos (s itt hadd kanyarodjak vissza a bevezetőben említettekhez): ha nincs meg a kapcsolódás a közönségünkkel, veszítettünk. Ha lenézzük a hallgatóságunkat, ha a megmondom a tutit pozíciójából adunk elő, ha nem ismerjük el a meggyőzni akart másik (potenciális vevő, befektető, beosztott, beteg, diák) problémáit, érveit, ellenérveit, és nem vagyunk képesek hitelesen reagálni rájuk és azonosulni velük, akkor nem lehet nyert ügyünk. A storytelling lényege számomra ez: a kapcsolat a mesélő és a hallgató között. Hogy tábortűz vagy agyondizájnolt tűzgömb mellett, az igazából mindegy.


Kiadó: HVG könyvek
Fordító: Gaál-Smith Katalin

2017. november 8., szerda

Elveszett jelentés (Lost In Translation) – film

Folytatjuk a filmes múltidézést – ezúttal melankóliára hajlamos egyetemista éveim egyik legnagyobb kedvencével, ami sok év után újranézve is megdöbbentett azzal, mennyivel többet ad, mint amire az ember elsőre számítana. És ami csendes drámájával és cseppet sem romantikusra, ám nagyon emberire hangolt románcával most már jó eséllyel ott marad az örök kedvencek között.

Sofia Coppola második filmje szépséges lassúsággal szól két ember egymásra találásáról és természetszerű elválásáról – egy olyan kapcsolatról, ahol a romantika, a testiség, a folytatás lehetősége sokkal kisebb hangsúlyt kap, mint az a puszta tény, hogy amikor a legelveszettebb vagyok, akkor valaki megszólít és hagyja magát megszólítani. Afféle hétköznapi csoda, ami lehet, nem forgatja ki sarkaiból a résztvevők életét, de legalább egy picit tán könnyebben elviselhetővé teszi azt az életet, amiben mindannyian oly elveszetten lézengünk olykor. Bob, a valaha szebb napokat látott amerikai filmsztár, aki egy whiskyreklám forgatására érkezett Japánba és Charlotte, a frissdiplomás filozófuspalánta, aki még nem találta ki, mit kezdjen az életével, ám addig is menő fotós férjét kísérgeti külföldi munkáira, az álmatlanságtól hajtva sodródik egymás mellé egy tokiói hotel amerikai bárjában. Egyikük sem tudja, valójában mit keres ott: nem csak a bárban, nem csak Japánban, hanem úgy nagyjából az egész élethelyzetben, amiben van – ez a sablonos-is-lehetne-de-mégsem egzisztencialista elveszettség-érzet láncolja egymáshoz őket az elkövetkező pár napra. Az érzés, hogy miközben körülöttem minden csupa csillogás, és felszínes kapcsolatok garmadája biztosít saját fontosságomról, miért érzem mégis, hogy akár szépen lassan lecsoroghatnék a lefolyón, annyira nem tudom, mit is kezdjek magammal.

Van egy csendes agonizáló jellege a filmnek, ami jó eséllyel sokakat irritál – a szépséges melankóliába bújtatott kilátástalanság-érzetet elég nehéz átérezni, ha filmsztárokon vagy semmittevő függelékeken keresztül ábrázolják. Pedig Coppola filmjének épp ez az egyik megkapó vonása: hogy tök mindegy, ki vagy, mindegy, hol vagy, milyenek a körülményeid, ha az emberi kapcsolataid sekélyesek és nem tudod, valójában ki vagy és miért vagy ott ahol vagy, cseszheted. Ha a feleséged az intimitás magasfokának azt érzi, hogy több ezer kilométerről küld tíz, a bordó különböző árnyalataiban pompázó szőnyegmintát és elvárja, hogy baromira hálás légy, amiért törődik veled, és kikéri a véleményed, és értékeld, hogy ennyi energiát belefeccöl a házfelújításba, miközben te Japánban hereverélsz pár milliócskáért, akkor sokra mész a sztárságoddal. Bob felesége; Charlotte barátnője, aki a telefonba csak annyit tud mondani, még mindig el sem hiszem, hogy Japánból hívsz, miközben nem hallja meg a segélykiáltást abban, hogy már nem is tudom, kihez mentem hozzá; a férj Britney Spears-utánzat színésznőcske haverja, aki rögtön megtalálta a közös hangot partnerével, mert ő is szereti a mexikói kaját – csodálatosan sarkított példái annak az általános jelenségnek, ami körülvesz minket minden álságos „na és hogy vagy” kérdésben.

Valahol pont ezért fog meg annyira Bob és Charlotte kapcsolata: mert nincs benne semmi álságos. Mert olyan természetességgel filozofálnak az élet elcseszettségéről és a kapcsolatok lehetetlenségéről, miközben ostoba kalandokba és felszínes szórakozásokba menekülnek, ahogy csak azok tudnak, akik tisztában vannak vele, egymásra hangoltságuk sem állná ki az idő próbáját, de nem is kísérleteznek vele. Jó, hogy Coppola nem lép határt, jó, hogy hagyja ezt a csodás intimitást nem-kibomlani; mégis szíven üt a csalódottság, ami kiül arra a babaarcra, amikor szembesül vele, hogy van, amit a másik másnak ad magából. Remek arányérzékkel játszik az érzelmek összetettségével – és velünk, nézőkkel.

Miközben e két ember egymásba merítkezését követjük, ezer szinten játszunk az elveszett jelentésekkel – kapcsolatok, érzések, kultúrák, mondanivalók elveszésével. Szép és kifejező a cím (ezúttal, kivételesen, mindkettő): nem csupán arra reflektál remekül, hogy sem Bob, sem Charlotte nem ért semmit a japán nyelvből (sem a japánok által beszélt „amerikaiból” ha már itt tartunk), hanem arra is, hogy mennyire másképp működik egy ennyire idegen kultúra, és valójában mennyire nem értünk semmit belőle, hiába akarjuk jó nyugati turista módjára felfedezni. Iszonyú kifejező, ahogy Charlotte kísérletet tesz arra, hogy elveszettségét némi útikönyvlapokra illő turistáskodással enyhítse: ám sem egy sebtiben elkapott ikebana-óra, sem egy random meglátogatott szentély nem ad gyógyírt az ürességre, ami benne van. Azzal, hogy igazából a tisztelet bárminemű jele nélkül közelít egy kultúrához, és csupán saját szorongására használná pótlékként az ajándékait, épp a jelentésétől és jelentőségétől fosztja meg. Hogy a helyére állítsa a csillogó, nyugatot majmoló Tokió éjszakai életét, ami önmagát fosztotta meg saját jelentésétől. Épp úgy, ahogy Bob színészsége és az általa reklámozott whisky foszttatik meg, amikor látjuk, hogy a halálosan unott színész hogyan próbálja az egzaltált reklámfilmrendező utasításaihoz híven sugározni az érzést, amiről fogalma sincs. Hogy aztán szembesülve saját arcával és az alá biggyesztett japán felirattal egy óriásplakáton, jogosan érezze: azt sem tudja már, mit is reklámoz. De érzést, azt biztosan nem.

Szép és szomorú film, mértéktartó rendezéssel, gyönyörű fényképezéssel, aminek köszönhetően gyakran érezhetjük, hogy a steril szállodából kilépve egy beszívott mesevilágba kerültünk (valójában ez csak Tokió) és két fantasztikus színészi alakítással. Bill Murray a film szíve-lelke, a fásult, kiégett, nem-tudom-mit-keresek-itt Bob szerepét egyértelműen rá szabták – az itt még nagyon fiatal és nagyon-nem-sztár Scarlett Johansson pedig méltó társa. Atyaég, mennyivel jobban szerettem itt, mint most, amikor szupersztár szuperhős szupercsajként rúgja szét halomra a rosszfiúkat. Itt még rajta van a babaháj és ettől teszi félelmetesen hétköznapivá és azonosulhatóvá a fiatal, elveszett, szorongó, szeretetre vágyó Charlotte-ot. Minden újranézéssel elbűvöl. Igazából kíváncsi lennék, mit csinálhat Charlotte és Bob mostanság.


2017. november 6., hétfő

Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola

„Kíváncsi vagyok, mit indítottam el. Roy Straitley, a felforgató elem. Hamarabb számít az ember arra, hogy a Kápolna tetején a vízköpők lázadni kezdjenek, mint hogy én kárt okozzak a St. Oswaldnak. De az új Igazgató egy élősködő. A Dicsőségtáblák, a régi szokások, kapcsolatunk a fiúkkal, minden, amit kiszivattyúznak, és amit koedukált osztályokkal helyettesítenek, az Öltönyök, a számítógépes asztalok, e-mailek, papírmentes irodák, Bántalmazási Guruk, minden, ami papíron jól mutat, de sosem érinti meg a hely szellemét, mert a St. Oswaldot nem papíron működtették soha, hanem vérrel, verítékkel, krétaporral, munkával és elsősorban lojalitással. A fiúk, az Iskola és főként egymás iránti lojalitással…”

Nyolc évvel az Urak és játékosok után visszatértem a St. Oswald fiúiskolába és veterán klasszika-filológia professzorához, Roy Straitley-hez. Ám a lapokon csak egy év telt el az előző kötet tragikus eseményei óta. Azon események óta, melyek alapjaiban rengették meg az évszázados hagyományaihoz mereven ragaszkodó iskolát – amit csak az ilyen berozsdásodott vén csontok nem hajlandóak tudomásul venni, mint Straitley. Hisz a St. Oswald annyi mindent túlélt már: botrányokat, haláleseteket, háborúkat, társadalmi változásokat. Ám ma már semmi sem olyan, mint régen. Felgyorsult a világ, a piac diktál, a diákok immáron fogyasztók, akiknek szülei minőségi szolgáltatást várnak a pénzükért – és ebbe nem fér bele egy beépült Tégla, egy diák erőszakos halála, egy régi botrány felszínre kerülése. Az előző év eseményei után itt bizony erőteljes szépészeti beavatkozások szükségesek, ha az iskola meg akarja tartani az ügyfeleit.

Plasztikai sebészünk az új Igazgató: valaki, aki sosem tanított, a poszthoz gazdasági szakemberként jutott, a krétapornál többre tartja a számítógépeket, a katedránál a trendi elnevezésű továbbképzéseket, a tanár-diák kapcsolatnál a traumatizált diákoknak lelki segélyt nyújtó bántalmazási szakembereket. Egy új seprű, aki régi árnyat vet az iskolára: egy több mint húsz évvel ezelőtti botrányét, egy meghurcolt tanárét, egy eltűnt diákét, egy borzalmas tárgyalásét, egy soha fel nem derített rejtélyét. Valaki, aki gyűlölte az iskolát diákkorában, és mindent megtesz, hogy megtörje és saját képére formálja a vén hajót igazgatóként – hogy kicsinyes bosszúvágytól hajtva, vagy csupán szenvtelen profizmusból, senki sem tudja.

Egy jó tanár nem tehetne különbséget a diákjai között. Tudja ezt persze Roy Straitley is, mégsem tagadja, hogy minden évfolyamból megvannak a maga kis kedvencei. Ahogy időnként vannak olyanok is, akiket ki nem állhat. Mint a sima modorú, fanatikus keresztény családdal vert, minden tanárt bepanaszoló, a tanagyaggal szemben erkölcsi kifogásokat emelő, áskálódó kis Johnny Harrington. Aki két jelentéktelen csatlósával ellehetetlenítette Straitley legkedvesebb tanártársát. Aki már tizenévesen gond nélkül juttatott börtönbe valakit, homályos indítékokkal. És aki igazgatóként visszatérve mintha célul tűzte volna ki, hogy ugyanennek teszi ki évtizedek óta gyűlölt egykori tanárát. Ám ahogy a hol bájosan vicces, hol öregesen szánalmas harc a régihez fanatikusan ragaszkodó, minden modernizációnak ellenálló, latin cinizmusával mindenkinek idegeire menő öreg professzor és az erőszakos újításba vetett hit fanatikusai, az igazgató és famulusai közt elfajul, úgy mosódik egybe a régi botrány az új tanév történéseivel. És hamarost kiderül, hogy néhány új számítógépnél és egypár koedukált óránál sokkal nagyobb veszedelemmel is szembe kell nézni…

Elmondhatatlanul örültem, hogy Joanne Harris műveit végre gondozásába vette egy új kiadó – remélem, a feltámasztás nem lesz egyszeri csoda, és szép sorban olvashatjuk az eddig magyarul kiadatlan műveket. Jó pár év eltelt már az utolsó Harris-olvasásom óta, de a szerző varázsa mit sem kopott. A St. Oswald fiúiskola jól illeszkedik az Urak és játékosok és a Kékszeműfiú mellé a sorba: trükkös narratívájával, több idősíkon játszódó történetével, az iskola mikrovilágával és az egymásra utalt, egymásról látszólag mindent tudó, ám egymást mégis folyamatosan átverő szereplőivel éppúgy képes magába húzni és megvezetni, mint az előzmény. A „ki kicsoda” és „ki kinek adja ki magát” játékban Harris érezhetően profi – ennek ellenére értelemszerű, hogy másodszor már nem tud olyan könnyen becsapni. Gondoltam én félúton. Aztán kapott egy újabb pofont az olvasói önérzetem. Bár ezúttal nem az eltitkolt identitások, hanem a mellékszereplők által szép csendben hordozott mocskos kis titkok miatt.

Mert minden kedélyes iskolássága és a bájosan irritáló harcot vívó Straitley mellett (tényleg, vajon az előző kötetben is ennyire idegesítően túlhajtotta Straitley az öreges ragaszkodást a hagyományokhoz és a hajthatatlan ellenállást bármi változással szemben?) valójában erről szól: a mocskos titkokról, melyek megnyomorítanak. És az álszent, bigottságot trendi pszichologizálással kedve szerint váltogató társadalomról, ami zászlajára tűzi a haladást, mégis üldözi a másságot; ami csupán a jelszavakat cseréli le időről időre, de mindig kiveti magából azokat, akikre nem illik az egyenruha; ami veszett vadként csap le a könnyű prédára, hogy ráhúzzon minden útjába kerülő bűnt, ahelyett, hogy szembenézne azzal, kik és hányan a valódi bűnösök. Súlyos témákat boncolgat Harris és nem ad feloldozást: hisz miféle elégtétel adható bárkinek huszonegynéhány év, egy börtönben leélt élet és magányosan, számkivetettként ért halál után? Milyen lojalitások mentén szolgáltassunk miféle igazságot ott, ahol mindenki bűnös és bántalmazott egyszerre?

Súlyos könyv, de roppant szórakoztató. Az iskola atmoszférája minden modernizációra való törekvés ellenére a régi, a diákok kellően idétlenek, a kisváros szeretnivaló, főhősünk meg zsémbes vénember létére még mindig képes őszinte aggodalmat kiváltani. Ráadásul Harris még egy sajtos pirítósról is úgy tud írni, hogy rögvest megéhezünk. Kedvet csinált újra az Urak és játékosokhoz, de ez várható volt – azt viszont csöppet zokon vettem, hogy a végére körvonalazódott bennem egy gyanú, egy lehetséges kapcsolódási pont a Kékszeműfiúval, amiben nem vagyok biztos, és mivel ezt utálom (már ha nem vagyok biztos egy olvasmánnyal kapcsolatos gyanúmban…) most azt is újra kell olvasnom.


Kiadó: Libri
Fordító: Szűr-Szabó Katalin

2017. november 3., péntek

Aznap éjjel (The Night Of) – sorozat

A Hatalmas kis hazugságok után ismét egy remek HBO minisorozatba futottam: az Aznap éjjel a tavalyi nyár sikerszériája volt, jelölték pár Golden Globe díjra, a főszereplő Riz Ahmed pedig teljesen megérdemelten hozta el a legjobb minisorozatos főszereplő Emmy-díját. Fojtogató atmoszférájú, kifejezetten lassú folyású krimisorozatról van szó – ehhez képest bravúr, hogy elérte nálam, hogy két részletben végignézzem a nyolc részt, melyek közül kettő (az első és az utolsó) ráadásul mozifilm hosszúságú. Komótos tempója ellenére olyan feszültség jellemzi, hogy egyszerűen nehéz otthagyni, már ha valaki vevő a lefojtott bírósági drámákra és a szöszölős nyomozásokra. Nem eredeti széria egyébként, egy jó tízéves angol minisorozat, a Criminal Justice amerikai újrája.

Kezdjük is ezzel – az eredeti cím sokkal helyénvalóbbnak tűnik, hisz a sorozat középpontjában nem a bűncselekmény felderítése, hanem az igazságszolgáltatás működésének bemutatása áll, épp ezért a The Night Of cím nagyjából teljesen érthetetlen, ha csak fel nem tételezzük, hogy szolid fricska: épp annak, hogy egy idő után senkit nem érdekel, hogy mi történt Aznap éjjel. Azon az éjszakán, amikor a fiatal pakisztáni származású, de már az USA-ban született diák, Nas felvette az apjától elkötött taxiba a gyönyörű Andreát, hogy aztán némi drog és eszelős szex után ott találja magát a lány holttestével, egy véres késsel, hiányos emlékezettel és készülődő pánikrohammal. Az ügy eléggé egyértelműnek tűnik, mégis, a bevezető epizód az egyik legfeszültebb és legokosabban felépített felvezetés, amit az utóbbi időben láttam. Attól a perctől, hogy Nas fennakad a közlekedési rendőrök hálóján, mert balra fordul ahol nem kéne, ráadásul totál beállva, odáig, hogy az őrsön megtalálják nála a véres kést és végre összeáll a nyomozóknak, hogy a balek taxis srác, akit bevittek egy véres gyilkossággal egyidőben, épp az a taxis srác, aki a gyilkosság helyszínéről elmenekült, eltelik bő háromnegyed óra és egy idő után már a fotel karfáját kaparjuk idegességünkben, hogy nem igaz hogy nem veszik észre ami ott van az orruk előtt… Baromi ügyesen vonnak be minket a rendőrségen magányosan és bepánikolva ücsörgő Nas nézőpontjába, aki tudja, hogy nála a kés, tudja, hogy látta a szomszéd, tudja, hogy egy pillanat alatt lebukhat, minden percben meg akar lógni, de reménykedik, hátha nem jönnek rá. És komolyan, a rendőrök bénázása láttán mi is abban reménykedünk, nem jönnek rá. Aztán persze rájönnek. És ahogy előhúzzák a véres kést, az tán az egyik legjobb rendőrségi jelenet a sorozatok világában.


Innentől Nas bekerül az igazságszolgáltatás körforgásába és nem lehet sok kétségünk, hogy kerül ki onnan, ha egyáltalán kikerül. A sorozat sikerrel egyensúlyoz a börtöndráma, a tárgyalótermi dráma és a nyomozós krimi között, hogy részről részre tolódnak el hangsúlyok, az simán lehet szándékos. Utóbbi a legkevésbé fontos: egy nyugdíj előtt álló kiégett nyomozó alakján át követhetjük, mi is kellene ahhoz, hogy kiderüljön az igazság. Már ha érdekel egyáltalán bárkit. Érdekes, hogy bár ez a szál a legelhanyagoltabb, a nyomozóé az egyik legizgalmasabb szerep: Bill Camp remekel a „klisés is meg nem is” bulldog-szerepben. Apró felvillanásokban láthatjuk, hogy kezdettől kételkedik a fiú bűnösségében, nehezen is vádolja meg, néha el is gondolkodik azon, hogy akár más is tehette, még potenciális gyanúsítottak is felbukkannak, aztán hagyja a fenébe az egészet, mert úgyis tudja, hogy az igazság nem számít senkinek.

Legkevésbé az ügyészségnek, akik nagyjából ki is mondják, hogy tök mindegy, mi történt, csak rá lehessen bizonyítani valakire. A főszereplőn kívül abszolút kedvencem a kiégett ügyésznő, akin hosszan időz a kamera, ahogy a bíróság hátsó ajtajánál szívja egymás után a cigiket magányosan, miközben olyan rettentően elege van már az egészből, hogy arra nincsenek szavak. Erős az ellentét és nagyon jól pakolja elénk a sorozat: egy fiatal, talán ártatlan, talán nem srác, aki beleesik az igazságszolgáltatás nyúlüregébe és ezek az idősödő, a rendszer és a saját abban betöltött szerepük által megtört figurák, akiket már semmi nem tud kizökkenteni a rutinból.


Valahol a kettő között mozog a koszhadt ügyvéd, aki véletlenül talál rá a srácra az előzetesben – hogy az addig leginkább prostikat és piti drogosokat védő „utca ügyvédje” pusztán kiugrási lehetőséget lát a gyilkossági ügyben, vagy némi filantróp hajlamnak engedve tart ki a vesztes ügy mellett akkor is, amikor Nas lepasszolja egy menő hiénáért, aki a médiaszenzációért vállalná a védelmet, majd a srác első rossz húzására lelép, az végig rejtve marad előttünk. John Torturro remek a szerepben, karaktere tökéletesen fémjelzi az igazságszolgáltatás reménytelenül ócska oldalát – mégis, az ő szála lógott ki leginkább a nagy egészből, az egészségügyi és családi problémák részletezése teljesen felesleges volt. Az erre szánt időt inkább fordíthatták volna a nyomozásra vagy Nas börtönben töltött idejére.

Mert a lényeg végső soron ez lenne. Hogy mi lesz egy fiatal, ártatlan kinézetű jófiúból, ha bekerül a rendszerbe. Nyilván újat nem mondd az eddigi sokszáz börtöndrámához képest, az sem meglepő, hogy ha eddig nem is követett el semmit a srác, mire kijön (ha kijön), addigra fog; mint ahogy az sem, hogy szó szerint nem lesz ugyanaz az ember – ami meglepő, az annak a plasztikus és bátor ábrázolása, amit a börtönbeli mentor, Freddie ki is mond: nem ugyanolyan jó bent is, mint kint? Itt is van, aki törődik veled. És annak fényében, hogy Nas ártatlanságában még a saját anyja is kételkedik, ez elgondolkodtató. Hogy lehet, jobban jár, ha a történtek után bent marad. Mert mi várja kinn? Egy halom stigma, egzisztenciális romlásba lökött család, kiújuló muszlimgyűlölet. Tök mindegy, mire jut az esküdtszék, hogy felmentik-e vagy sem, hogy ejtik-e a vádat vagy sem, ha kijön, már ő lesz a pakisztáni srác, akit gyilkossággal vádoltak. És ez sokkal mélyebb átalakulás, benne magában is, mint néhány börtöntetkó vagy a leborotvált haj vagy a magára szedett izom.

Érdekes a nyitott vég és az, mennyire felnőttnek nézi a sorozat a nézőit. Semmi nagyívű igazságtétel, semmi feloldás, semmi nagyszabású közhelypuffogtatás. Pont ugyanolyan bizonytalanok vagyunk a végén is, mint az elején. Pont ugyanúgy nem tudjuk meg, mi is történt pontosan aznap éjjel. A szereplők pedig pont ugyanolyan fásultan, kiábrándultan mennek tovább újabb igazságok után kutatni. De vajon tud-e bárki hinni benne, hogy ezúttal jobban fogja érdekelni őket az a bizonyos igazság?


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...