2017. november 8., szerda

Elveszett jelentés (Lost In Translation) – film

Folytatjuk a filmes múltidézést – ezúttal melankóliára hajlamos egyetemista éveim egyik legnagyobb kedvencével, ami sok év után újranézve is megdöbbentett azzal, mennyivel többet ad, mint amire az ember elsőre számítana. És ami csendes drámájával és cseppet sem romantikusra, ám nagyon emberire hangolt románcával most már jó eséllyel ott marad az örök kedvencek között.

Sofia Coppola második filmje szépséges lassúsággal szól két ember egymásra találásáról és természetszerű elválásáról – egy olyan kapcsolatról, ahol a romantika, a testiség, a folytatás lehetősége sokkal kisebb hangsúlyt kap, mint az a puszta tény, hogy amikor a legelveszettebb vagyok, akkor valaki megszólít és hagyja magát megszólítani. Afféle hétköznapi csoda, ami lehet, nem forgatja ki sarkaiból a résztvevők életét, de legalább egy picit tán könnyebben elviselhetővé teszi azt az életet, amiben mindannyian oly elveszetten lézengünk olykor. Bob, a valaha szebb napokat látott amerikai filmsztár, aki egy whiskyreklám forgatására érkezett Japánba és Charlotte, a frissdiplomás filozófuspalánta, aki még nem találta ki, mit kezdjen az életével, ám addig is menő fotós férjét kísérgeti külföldi munkáira, az álmatlanságtól hajtva sodródik egymás mellé egy tokiói hotel amerikai bárjában. Egyikük sem tudja, valójában mit keres ott: nem csak a bárban, nem csak Japánban, hanem úgy nagyjából az egész élethelyzetben, amiben van – ez a sablonos-is-lehetne-de-mégsem egzisztencialista elveszettség-érzet láncolja egymáshoz őket az elkövetkező pár napra. Az érzés, hogy miközben körülöttem minden csupa csillogás, és felszínes kapcsolatok garmadája biztosít saját fontosságomról, miért érzem mégis, hogy akár szépen lassan lecsoroghatnék a lefolyón, annyira nem tudom, mit is kezdjek magammal.

Van egy csendes agonizáló jellege a filmnek, ami jó eséllyel sokakat irritál – a szépséges melankóliába bújtatott kilátástalanság-érzetet elég nehéz átérezni, ha filmsztárokon vagy semmittevő függelékeken keresztül ábrázolják. Pedig Coppola filmjének épp ez az egyik megkapó vonása: hogy tök mindegy, ki vagy, mindegy, hol vagy, milyenek a körülményeid, ha az emberi kapcsolataid sekélyesek és nem tudod, valójában ki vagy és miért vagy ott ahol vagy, cseszheted. Ha a feleséged az intimitás magasfokának azt érzi, hogy több ezer kilométerről küld tíz, a bordó különböző árnyalataiban pompázó szőnyegmintát és elvárja, hogy baromira hálás légy, amiért törődik veled, és kikéri a véleményed, és értékeld, hogy ennyi energiát belefeccöl a házfelújításba, miközben te Japánban hereverélsz pár milliócskáért, akkor sokra mész a sztárságoddal. Bob felesége; Charlotte barátnője, aki a telefonba csak annyit tud mondani, még mindig el sem hiszem, hogy Japánból hívsz, miközben nem hallja meg a segélykiáltást abban, hogy már nem is tudom, kihez mentem hozzá; a férj Britney Spears-utánzat színésznőcske haverja, aki rögtön megtalálta a közös hangot partnerével, mert ő is szereti a mexikói kaját – csodálatosan sarkított példái annak az általános jelenségnek, ami körülvesz minket minden álságos „na és hogy vagy” kérdésben.

Valahol pont ezért fog meg annyira Bob és Charlotte kapcsolata: mert nincs benne semmi álságos. Mert olyan természetességgel filozofálnak az élet elcseszettségéről és a kapcsolatok lehetetlenségéről, miközben ostoba kalandokba és felszínes szórakozásokba menekülnek, ahogy csak azok tudnak, akik tisztában vannak vele, egymásra hangoltságuk sem állná ki az idő próbáját, de nem is kísérleteznek vele. Jó, hogy Coppola nem lép határt, jó, hogy hagyja ezt a csodás intimitást nem-kibomlani; mégis szíven üt a csalódottság, ami kiül arra a babaarcra, amikor szembesül vele, hogy van, amit a másik másnak ad magából. Remek arányérzékkel játszik az érzelmek összetettségével – és velünk, nézőkkel.

Miközben e két ember egymásba merítkezését követjük, ezer szinten játszunk az elveszett jelentésekkel – kapcsolatok, érzések, kultúrák, mondanivalók elveszésével. Szép és kifejező a cím (ezúttal, kivételesen, mindkettő): nem csupán arra reflektál remekül, hogy sem Bob, sem Charlotte nem ért semmit a japán nyelvből (sem a japánok által beszélt „amerikaiból” ha már itt tartunk), hanem arra is, hogy mennyire másképp működik egy ennyire idegen kultúra, és valójában mennyire nem értünk semmit belőle, hiába akarjuk jó nyugati turista módjára felfedezni. Iszonyú kifejező, ahogy Charlotte kísérletet tesz arra, hogy elveszettségét némi útikönyvlapokra illő turistáskodással enyhítse: ám sem egy sebtiben elkapott ikebana-óra, sem egy random meglátogatott szentély nem ad gyógyírt az ürességre, ami benne van. Azzal, hogy igazából a tisztelet bárminemű jele nélkül közelít egy kultúrához, és csupán saját szorongására használná pótlékként az ajándékait, épp a jelentésétől és jelentőségétől fosztja meg. Hogy a helyére állítsa a csillogó, nyugatot majmoló Tokió éjszakai életét, ami önmagát fosztotta meg saját jelentésétől. Épp úgy, ahogy Bob színészsége és az általa reklámozott whisky foszttatik meg, amikor látjuk, hogy a halálosan unott színész hogyan próbálja az egzaltált reklámfilmrendező utasításaihoz híven sugározni az érzést, amiről fogalma sincs. Hogy aztán szembesülve saját arcával és az alá biggyesztett japán felirattal egy óriásplakáton, jogosan érezze: azt sem tudja már, mit is reklámoz. De érzést, azt biztosan nem.

Szép és szomorú film, mértéktartó rendezéssel, gyönyörű fényképezéssel, aminek köszönhetően gyakran érezhetjük, hogy a steril szállodából kilépve egy beszívott mesevilágba kerültünk (valójában ez csak Tokió) és két fantasztikus színészi alakítással. Bill Murray a film szíve-lelke, a fásult, kiégett, nem-tudom-mit-keresek-itt Bob szerepét egyértelműen rá szabták – az itt még nagyon fiatal és nagyon-nem-sztár Scarlett Johansson pedig méltó társa. Atyaég, mennyivel jobban szerettem itt, mint most, amikor szupersztár szuperhős szupercsajként rúgja szét halomra a rosszfiúkat. Itt még rajta van a babaháj és ettől teszi félelmetesen hétköznapivá és azonosulhatóvá a fiatal, elveszett, szorongó, szeretetre vágyó Charlotte-ot. Minden újranézéssel elbűvöl. Igazából kíváncsi lennék, mit csinálhat Charlotte és Bob mostanság.


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...