2017. november 6., hétfő

Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola

„Kíváncsi vagyok, mit indítottam el. Roy Straitley, a felforgató elem. Hamarabb számít az ember arra, hogy a Kápolna tetején a vízköpők lázadni kezdjenek, mint hogy én kárt okozzak a St. Oswaldnak. De az új Igazgató egy élősködő. A Dicsőségtáblák, a régi szokások, kapcsolatunk a fiúkkal, minden, amit kiszivattyúznak, és amit koedukált osztályokkal helyettesítenek, az Öltönyök, a számítógépes asztalok, e-mailek, papírmentes irodák, Bántalmazási Guruk, minden, ami papíron jól mutat, de sosem érinti meg a hely szellemét, mert a St. Oswaldot nem papíron működtették soha, hanem vérrel, verítékkel, krétaporral, munkával és elsősorban lojalitással. A fiúk, az Iskola és főként egymás iránti lojalitással…”

Nyolc évvel az Urak és játékosok után visszatértem a St. Oswald fiúiskolába és veterán klasszika-filológia professzorához, Roy Straitley-hez. Ám a lapokon csak egy év telt el az előző kötet tragikus eseményei óta. Azon események óta, melyek alapjaiban rengették meg az évszázados hagyományaihoz mereven ragaszkodó iskolát – amit csak az ilyen berozsdásodott vén csontok nem hajlandóak tudomásul venni, mint Straitley. Hisz a St. Oswald annyi mindent túlélt már: botrányokat, haláleseteket, háborúkat, társadalmi változásokat. Ám ma már semmi sem olyan, mint régen. Felgyorsult a világ, a piac diktál, a diákok immáron fogyasztók, akiknek szülei minőségi szolgáltatást várnak a pénzükért – és ebbe nem fér bele egy beépült Tégla, egy diák erőszakos halála, egy régi botrány felszínre kerülése. Az előző év eseményei után itt bizony erőteljes szépészeti beavatkozások szükségesek, ha az iskola meg akarja tartani az ügyfeleit.

Plasztikai sebészünk az új Igazgató: valaki, aki sosem tanított, a poszthoz gazdasági szakemberként jutott, a krétapornál többre tartja a számítógépeket, a katedránál a trendi elnevezésű továbbképzéseket, a tanár-diák kapcsolatnál a traumatizált diákoknak lelki segélyt nyújtó bántalmazási szakembereket. Egy új seprű, aki régi árnyat vet az iskolára: egy több mint húsz évvel ezelőtti botrányét, egy meghurcolt tanárét, egy eltűnt diákét, egy borzalmas tárgyalásét, egy soha fel nem derített rejtélyét. Valaki, aki gyűlölte az iskolát diákkorában, és mindent megtesz, hogy megtörje és saját képére formálja a vén hajót igazgatóként – hogy kicsinyes bosszúvágytól hajtva, vagy csupán szenvtelen profizmusból, senki sem tudja.

Egy jó tanár nem tehetne különbséget a diákjai között. Tudja ezt persze Roy Straitley is, mégsem tagadja, hogy minden évfolyamból megvannak a maga kis kedvencei. Ahogy időnként vannak olyanok is, akiket ki nem állhat. Mint a sima modorú, fanatikus keresztény családdal vert, minden tanárt bepanaszoló, a tanagyaggal szemben erkölcsi kifogásokat emelő, áskálódó kis Johnny Harrington. Aki két jelentéktelen csatlósával ellehetetlenítette Straitley legkedvesebb tanártársát. Aki már tizenévesen gond nélkül juttatott börtönbe valakit, homályos indítékokkal. És aki igazgatóként visszatérve mintha célul tűzte volna ki, hogy ugyanennek teszi ki évtizedek óta gyűlölt egykori tanárát. Ám ahogy a hol bájosan vicces, hol öregesen szánalmas harc a régihez fanatikusan ragaszkodó, minden modernizációnak ellenálló, latin cinizmusával mindenkinek idegeire menő öreg professzor és az erőszakos újításba vetett hit fanatikusai, az igazgató és famulusai közt elfajul, úgy mosódik egybe a régi botrány az új tanév történéseivel. És hamarost kiderül, hogy néhány új számítógépnél és egypár koedukált óránál sokkal nagyobb veszedelemmel is szembe kell nézni…

Elmondhatatlanul örültem, hogy Joanne Harris műveit végre gondozásába vette egy új kiadó – remélem, a feltámasztás nem lesz egyszeri csoda, és szép sorban olvashatjuk az eddig magyarul kiadatlan műveket. Jó pár év eltelt már az utolsó Harris-olvasásom óta, de a szerző varázsa mit sem kopott. A St. Oswald fiúiskola jól illeszkedik az Urak és játékosok és a Kékszeműfiú mellé a sorba: trükkös narratívájával, több idősíkon játszódó történetével, az iskola mikrovilágával és az egymásra utalt, egymásról látszólag mindent tudó, ám egymást mégis folyamatosan átverő szereplőivel éppúgy képes magába húzni és megvezetni, mint az előzmény. A „ki kicsoda” és „ki kinek adja ki magát” játékban Harris érezhetően profi – ennek ellenére értelemszerű, hogy másodszor már nem tud olyan könnyen becsapni. Gondoltam én félúton. Aztán kapott egy újabb pofont az olvasói önérzetem. Bár ezúttal nem az eltitkolt identitások, hanem a mellékszereplők által szép csendben hordozott mocskos kis titkok miatt.

Mert minden kedélyes iskolássága és a bájosan irritáló harcot vívó Straitley mellett (tényleg, vajon az előző kötetben is ennyire idegesítően túlhajtotta Straitley az öreges ragaszkodást a hagyományokhoz és a hajthatatlan ellenállást bármi változással szemben?) valójában erről szól: a mocskos titkokról, melyek megnyomorítanak. És az álszent, bigottságot trendi pszichologizálással kedve szerint váltogató társadalomról, ami zászlajára tűzi a haladást, mégis üldözi a másságot; ami csupán a jelszavakat cseréli le időről időre, de mindig kiveti magából azokat, akikre nem illik az egyenruha; ami veszett vadként csap le a könnyű prédára, hogy ráhúzzon minden útjába kerülő bűnt, ahelyett, hogy szembenézne azzal, kik és hányan a valódi bűnösök. Súlyos témákat boncolgat Harris és nem ad feloldozást: hisz miféle elégtétel adható bárkinek huszonegynéhány év, egy börtönben leélt élet és magányosan, számkivetettként ért halál után? Milyen lojalitások mentén szolgáltassunk miféle igazságot ott, ahol mindenki bűnös és bántalmazott egyszerre?

Súlyos könyv, de roppant szórakoztató. Az iskola atmoszférája minden modernizációra való törekvés ellenére a régi, a diákok kellően idétlenek, a kisváros szeretnivaló, főhősünk meg zsémbes vénember létére még mindig képes őszinte aggodalmat kiváltani. Ráadásul Harris még egy sajtos pirítósról is úgy tud írni, hogy rögvest megéhezünk. Kedvet csinált újra az Urak és játékosokhoz, de ez várható volt – azt viszont csöppet zokon vettem, hogy a végére körvonalazódott bennem egy gyanú, egy lehetséges kapcsolódási pont a Kékszeműfiúval, amiben nem vagyok biztos, és mivel ezt utálom (már ha nem vagyok biztos egy olvasmánnyal kapcsolatos gyanúmban…) most azt is újra kell olvasnom.


Kiadó: Libri
Fordító: Szűr-Szabó Katalin

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...