2017. november 13., hétfő

John le Carré: A kémek öröksége

Peter Guillam, az angol titkosszolgálat egykori ügynöke békésen tengeti öreg napjait dél-franciaországi birtokán – régi anyai örökség, egy düledező ház, egy kellemetes kert, egy jóval fiatalabb házvezetőnő-barátnő és annak kislánya, aki bearanyozhatja a család nélkül maradt levitézlett kém utolsó éveit. Valami ilyesmiről álmodik mindenki, aki leszámolt már illúzióival és sikerrel szabadult a Hivatal kötelékéből. Ám tudjuk jól (s tudja Guillam is): van, amitől soha nem lehet szabadulni.

Emlékek, melyek ugrásra készen várják, hogy valaki megkapirgálja a felszínüket és ránk vethessék magukat. Félresikerült akciók, félresiklott kapcsolatok, elvesztett bajtársak, rejtélyes körülmények közt elhunyt ügynökök. Amikor egy szokványosnak tűnő napon levelet kap Londonból, melyben szolidan emlékeztetik a nyugdíjba vonulásakor vállalt kötelezettségeire és felszólítják, ugyan jelenjen már meg másnap a titkosszolgálat központjában némi múltidézésre, Guillam pontosan tudja: nem a zajos sikerek felelevenítésével tarkított baráti iszogatás vár rá. Hisz zajos sikerek nincsenek is – a titkosszolgálat lényege épp a titok lenne, nemde?

Ám nem mindenki gondolja így. Ez már nem a hidegháború időszaka, ez a terrorizmusba és azt követő globális parába beleőrült huszonegyedik század, ahol egyik oldalról a szabadságjogok megnyirbálói követelik a kontrollt minden sarkon, terrort kiáltva óvodások fogócskája láttán is; másik oldalról az emberi jogok élharcosai tüntetnek teljes átláthatóságért és elszámoltatásért. S ha a jelent nem lehet feszegetni - hisz van, amire nem tehetik rá a kezüket, ahogy a Hivatal ügyvédje is mondja - hát turkálnak kicsit a múltban. Ott mindig akad valami konc. És tényleg – elég, ha a korábbi John le Carré regényekre gondolunk vissza: nehéz úgy kihúzni egyet a kupacból, hogy abban ne találhatna némi hidegháborús koncepciós pert megalapozó turpisságokat egy kellőképpen kiéhezett emberjogi ügyvéd. Vagy egy leszármazott, akinek szülőjét szitává lőtték a Fal tövében. Vagy egy másik, kinek apját ki tudja, nem előre megfontolt szándékkal küldték-e a saját kenyéradó gazdái a biztos halálba.

Peter Guillam is egy ilyen ügybe keveredik: A kém, aki bejött a hidegről hőse, Alec Leamas fia és Leamas kelet-berlini hálózatának utolsó tagja, Liz Gold lánya készül perelni az angol titkosszolgálatot szüleik halála miatt. Adja magát a cél: hogy elkerüljék a Hivatal besározását, az akkori vezetésre s néhány balekra kenik a félresikerült akciót. Köztük Guillamre, aki abban az időben a legendás George Smiley embere volt. Aki, mint azt mindenki tudja, aki olvasta A kém aki bejött a hidegrőlt, a halálba küldte Leamast. Persze az is lehet, hogy nem – vannak dolgok, melyeket sosem tudhatunk biztosan. Pláne, ha a hidegháborúról van szó. Pláne, ha le Carré-ról van szó. (Itt jegyem meg: A kémek öröksége lényegében a fent említett regény előzményeit meséli el visszatekintések formájában, illetve évtizedekkel későbbi következményeit – ennek következtében nem árt előtte elolvasni A kém, aki bejött a hidegrőlt, ha nem akarunk spoilereket. Ugyanígy nem árt elolvasni előtte a Suszter, szabó, baka, kém című le Carré-klasszikust, melynek végkifejletét jelen könyv teljes természetességgel leplezi le – nem is tehetne másképp. Én szóltam!)

Az idős Peter Guillam tehát múltidézésbe kezd – évtizedekkel korábbi aktákon rágja át magát a Hivatal ifjú titánjaival, valamint ügyvédjével, akik egyaránt határozott ítéletekkel rendelkeznek az apák vétkeiről: valahol az „egész hidegháború el volt szúrva, hibát halmoztak hibára és felelőtlenül küldözgették öngyilkos küldetésekbe a szerencsétleneket, akiket sikerült beszervezni” és a „minden érintett eladta magát a kommunistáknak/náciknak/amerikaiaknak, ergo áruló és megérdemli az utólagos felelősségre vonást” határmezsgyéjén. A múlt feltárása láthatóan senkinek nem érdeke: sem Guillamnek, sem a Hivatalnak. Mindenki egy verziót szeretne, amellyel a legkisebb veszteséggel jön ki az ügyből. Egyik oldalon hiányos (vagy annak mondott) emlékezet, másik oldalon egy halom hiányzó (vagy nagyon gondosan elrejtett) dokumentum nehezíti és támogatja a helyzetet. És vajon hol bujkál a nagy George Smiley?

John le Carré ismét olyan remekművet alkotott, amely hivatkozási alap lehet a későbbiekben – egyszerre ijesztő kordokumentum és visszatekintés saját legnagyobb sikereire. Ahogy az idős Guillam és a hidegháborúról mit sem tudó fiatal vádlói egymásnak feszülnek, miközben elbeszélnek egymás mellett, úgy adná magát a kérdés: az idős le Carré és fiatal olvasói vajon megtalálják a közös hangot? Ne legyenek kétségeink. A kémek öröksége tökéletesen alkalmas arra, hogy kiszolgálja a skandináv krimik nyomasztásán és az amerikai krimisorozatok felfokozott tempóján szocializálódott közönséget is: egyfelől ne feledjük, a hidegháború máig bennünk él, annál nyomasztóbb környüles meg nem nagyon kell; másfelől a sztori meglepően pörög és olvasmányosságban jócskán ráver a szerző nem egy korábbi regényére. Ugyanakkor mivel oda-vissza utalgat korábbi társaira, olvasását elsősorban tényleg rutinos le Carré-olvasóknak ajánlom.


Kiadó: Agave
Fordító: Orosz Anna

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...