2017. november 1., szerda

Sylvain Neuvel: Ébredő istenek

Pár hete, A sötét oldalOdakint sötétebbIdőrabló hármas után azt mondtam, most egy darabig nem kellenek könnyed sci-fi kalandok, köszönöm szépen, aztán belelapoztam Sylvain Neuvel Themisz-aktáinak második részébe és jól benne is ragadtam. Pont ugyanazzal ragadott meg most is, amivel tavaly az első rész: a formával. Ugyan az Alvó óriások nem váltotta meg a sci-fi világát, és a folytatás sem fogja, engem simán meg lehet venni kilóra ezzel a dokumentarista felépítéssel, a naplóbejegyzésekből, jegyzőkönyvekből, katonai híradásokból, beszélgetések átirataiból összerakott történettel. Sokan kritizálták (és nyilván fogják is) hogy ez a forma alkalmatlan a szereplők árnyalására – nos, nem az, ahogy levélregényből is születtek már klasszikusok, Neuvelt sem lehet azzal vádolni, hogy ne rajzolná körbe a szereplőit, vagy ne adna nekik egyedi hangot a naplóbejegyzéseiben; az, hogy kevesebb figyelmet kapnak az egyéni motívumok, inkább a monumentálisra nyitott problematikájú katonai sci-fi jellegnek köszönhető. Itt mindenki egy kirakós egy része – az egyéni vonások egyszerűen kevésbé fontosak, mint a nagy egészben elfoglalt szerep.

Bő tíz évvel járunk az Alvó óriások befejezése után: van egy óriásrobotunk, de még mindig nem tudjuk, mire is kéne (ha kéne) használnunk – fegyvernek klassz, de kissé túlságosan is hatékony ahhoz, hogy bármely mai államalakulatra rábíznánk (értsd: szempillantás alatt tesz a földdel szó szerint egyenlővé több négyzetkilométernyi területet, bárminemű ismert mellékhatás nélkül); azt meg még nem volt alkalom kipróbálni hogy földönkívüli támadással szemben mit ér. Eddig.

Ugyanis amikor a pilótái és a kutatószemélyzet már épp kezdene ráunni az egészre, az előző kötetben egy sajnálatos baleset következtében elhunyt, majd rejtélyes módon felélesztett (vagy sem?) kutatásvezető, Rose pedig kezdene belezizzenni egzisztencialista pszichologizálásába arról, ki ő és vajon azonos-e azzal a lénnyel, aki meghalt; megjelenik egy másik óriásrobot London közepén. Hurrá, végre dolog van! Persze a kormányok és titkosszolgálatok a megszokott módon reagálnak, London lakóinak egy része pánikba esik, másik része béketábort alapít a robot lábainál, a Themisz fenntartására és vizsgálatára alapított ügynökség, a Földvédelmi Csapatok meg rögvest indul, hogy kommunikáljon a tesóval, ha már beugrott látogatóba. Aztán persze kitör a káosz…

A semmiből hipp-hopp felbukkan még egy tucat robot a világ legnépesebb városaiban és módszeresen pusztítani kezd. S ha ez nem lenne elég, néhány kormány a saját városait lövi halomra, hátha úgy jobb lesz. Naná, hogy nem lesz. Közben az FCS-t irányító és hőseinket a háttérből manipuláló rejtélyes figura tovább keveri kártyáit, a New York-i kínai étkezdéből ismerős még rejtélyesebb ismerőse által elhintett információmorzsák alapján meg teljes joggal vizionálunk világvégét. Persze semmi sem úgy lesz, ahogy elgondoltuk. Legfeljebb egy kicsit.

Neuvel fantáziája végtelen, formai játékai pedig elragadóak – azzal együtt, hogy ez a második rész nem vádolható még annyi eredetiséggel sem, mint az első. De legalább szépen tiszteleg H. G. Wells előtt. A befejezés meg parádés, ráadásul olyan függővéggel borzolja az idegeket, amitől az erre fogékonyak jó eséllyel sarokba vágják a könyvet és/vagy reklamálnak a kiadónál, hogy az ő példányukból tuti lemaradt egy ív, mert így nem lehet befejezni… Lehet. Ha van kritikám, akkor az épp ez a megint csak túl nagyra nyitott konfliktus, de hát földönkívüli inváziós sci-fi esetében mi mást várhatnánk. Nem is tudom, azt hiszem, jobban tetszett, amíg csak egy árva óriástenyérben vizsgálódtunk. Már most túl sok óriásrobot, túl sok halott, túl sok földönkívüli… Mit hozhat a harmadik rész? Egy biztos: ha a forma marad (és miért ne maradna?) olvasni fogom. Talán egyszer még a világvége is eljön...


Kiadó: Agave
Fordító: Török Krisztina

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...