2018. január 8., hétfő

Elan Mastai: Felbolydult napjaink

„- […] És egyszerűen csak teljesen kiborítanak ezek a kibaszott sci-fi allegóriák, ahol, tudod, ha mindent a terv szerint csinálunk, mindent helyrehozunk, akkor egy futurista paradicsomban fogunk élni. Amikor egyedül akkor lenne esélyünk megmenteni az egyetlen otthonunkat, ha eltérnénk a tervtől. Mert a terv eredendően hibás. Az emberi lények alkalmatlanok a világ uralására, és ha mást hisznek, végérvényesen tovább rontanak a helyzeten. Szóval sajnálom, én nem vagyok irodalomkritikus meg semmi ilyesmi, de azt hiszem, jobb alapötletet kellene találnod a könyvedhez.
- Szóval azt gondolod, hogy pszichotikus téveszméim vannak, és ráadásul még a könyvem alapötlete is szar?”

Kevés ilyen fájóan félresikerült könyvvel volt dolgom az utóbbi időben. Fájóan, mert az alapötlet érdekes, a humora bájosan szellemes, Mastai retro sci-fit lételméleti kérdésekkel vegyítő felvetései aranyosak, ahol kell és mélyen ülnek, ahol meg az kell – ehhez képest a megvalósítás a könyv nagyjából kétharmadában iszonyú idegesítő. Pedig lehetett volna ez egy baromi jó kis szórakoztató sci-fi paródia akár. Nem lett. Adná magát, hogy az elvárásokat hibáztassuk, de ez csak részben állja meg a helyét. Valóban simán félrevihet a könnyed, optimista utópiát hirdető ajánlások sora, a Galaxis útikalauz emlegetése, a kibillent világra jól reflektáló (amúgy elég pöpec) borító. De azon, hogy a könyv eggyel komolyabb hangvételű, mint azt a beharangozókból sejthettük, még könnyedén túlléphetnénk.

Ami sokkal-sokkal fájóbb, az a főszereplő és az ő folyamatos önsajnáltatása. Utoljára A marsi esetében éreztem azt, hogy sokkal jobb lehetett volna a könyv a narrátor-főszereplő nélkül. De esküszöm, Tom Barren még Mark Whatney-nál is jobban idegesített. (Amúgy nem csodálkoznék azon, ha ez a könyv is úgy járna, mint Andy Weir gigasikere: a filmváltozat [ha lesz, de borítékolni merném, hogy lesz] jobban fog tetszeni. Egész egyszerűen azért, mert ezek a humoros-technikás-okoskodós-komolytalan ötletek nekem jobban elférnek vásznon, mint a lapokon. Meg mert Elan Mastai amúgy forgatókönyvíró, ami meg is látszik a művén – csupa-csupa filmes panel, de erről még később…)

Szóval itt van ez a Tom Barren. Aki egy megvalósult utópiában él. Ez a nagyjából a Jetson család világára hajazó alternatív jelen egy, a hatvanas években felfedezett kimeríthetetlen energiaforráson alapul: a Föld forgásának energiáját (vagy valami hasonlót, őszintén szólva nem értem és feleannyira sem írt érdekesen Mastai hogy végig akarjam gondolni) hasznosító Goettreider-motornak köszönhetően az energiaválság itt ismeretlen fogalom, korlátlan mennyiségű ingyenes energia jut mindenkinek, ami túl azon, hogy újrarendezte a társadalmi viszonyokat, utat nyitott egy halom ipari felfedezésnek is. A repülő autók, ételszintetizátorok, hűtlen kedvesünk hajszálából generált android-hasonmás játékszerek épp úgy a mindennapok részei, mint a személyre szabott szórakozást nyújtó regények, melyek oldalról oldalra az aktuális olvasó igényeihez írják hozzá magukat. Nem véletlen, hogy a mi jelenünkbe csöppenve Tomnak a hagyományos narratívájú regény legalább akkora kultúrsokkot okoz, mint hogy a ruhája nem bomlik le nap végén, hogy reggel egy teljesen új szett várja, hanem ki kell mosni és (botrány!) újra felvenni ugyanazt – az meg pláne nem véletlen, hogy nekem, mint e világi kultúrafogyasztónak épp az okozza a legnagyobb kultúrsokkot e megvalósult utópiában, hogy nincs több regény, ami vállalná, hogy megtornáztatja az agysejtjeim (avagy: akarom én, hogy mindig kiszolgálják az igényeimet és az általam adott idegrendszeri válaszok alapján direkt nekem rakja össze magát az épp fogyasztott kultúrtermék, vagy inkább szeretnék új élményekkel szembesülni és tágítani a határaim – de ha már itt tartunk, ha én valami újra, gyökeresen újra vágyom, akkor vajon milyenre írja magát a könyv?).

Ahhh, szidni akarom itt folyamatosan ezt a Tom Barrent, erre mindig elkalandozom. Szóval van itt ez a Tom Barren. Aki egy megvalósult utópiában él és megállás nélkül nyavalyog. És ezt most tessék szó szerint érteni. Egy világhírű tudós apa és egy csodálatosan alkalmazkodó anya sikertelen fiacskájaként pont azt csinálja, amit a mi világunkban is csinálnak a nagyon fontos-gazdag-előkelő-szép-mittudoménmilyendenemátlagos családból származó fiatalok, akik jó dolgukban azt se tudják, mit csináljanak: sajnáltatja magát. Mert ő egy lúzer. Aki nem olyan okos, mint a papa és nem olyan kedves, mint a mama. Nincs barátnője, mert minden nőn átgyalogol. Nem szereti senki. Legkevésbé apuci. Mert ő egy lúzer. Aki, amikor végre bejut a legfantasztikusabb nő bugyijába, elszúrja az egészet (mondjuk ezt pont nem ő, de e ponton ez kb mindegy, úgyis mindenért Tom Barren a hibás) – plusz vele apuci legfontosabb tudományos sikerét. Mert ő egy lúzer. Aki aztán bánatában elbarmolja kicsit a világ első időutazását és elpusztítja az ismert világot, hogy kikössön a mi jelenünkben. Persze minden viszonylagos, hisz ha Tom itt van, ahol se Goettreider-motor, se ételszintetizátor, se (hálistennek) önmagát író regény, akkor a másik valóság nem is létezett, tehát el se pusztulhatott… De akkor mégis kicsoda Tom és mit keres itt?

Klasszikus párhuzamos univerzum narratíva alakul innentől, Tom itt támogató családra és szerelemre lel, kiderül, hogy mégsem feltétlenül akkora lúzer, szép lassan be is illeszkedne ebbe a számára furcsán elmaradott antiutópiába – ha nem nyomná a vállát az általa ismert világ, néhány millió földlakó és persze egykori családja és barátai elpusztításának terhe. Naná, hogy elkezdi keresni a megoldást, hogyan csinálhatná vissza az egész galibát. Naná, hogy nem sikerülhet neki úgy, ahogy elképzeli – pláne miután érzelmileg érintetté válik e világban is. Mert vajon mi a fontosabb, a személyes boldogság vagy a „jobb” világ, amit magunk mögött hagytunk? Egyáltalán, meg tudjuk állapítani, objektíve „jobb” volt-e az a világ? Értelmezhető-e a pusztulás fogalma ha az a világ meg se születhetett? És mi a garancia arra, hogy nem barmoljuk el még jobban (pláne, ha, mint tudjuk, főhősünk egy kapitális lúúúzer…) és döntjük apokalipszisbe mindkét általunk ismert világot?

Jól látható, hogy a könyv nincs teljesen híján az érdekes felvetéseknek – igazából ahhoz képest, hogy amikor leültem ezt a posztot megírni, úgy voltam vele, hogy én itt kizárólag Tomot fogom szidni, tényleg mindig elkalandozom. Ha nem lenne a folyvást nyavalygó főhős, nem lenne ennyire túlírt és nem lenne ennyire kiszámítható minden fordulata (és itt lép a képbe a szerző forgatókönyvíró előélete: annyira jellegzetesen hollywoodi klisékből dolgozik, hogy az komolyan fáj) akkor ez egy tök jó könyv lehetne. Így csak egy közepesen szórakoztató, de legalább annyira bosszantó próbálkozás. Kár érte.


Kiadó: Agave
Fordító: Ballai Mária

3 megjegyzés :

  1. Nem tudtam, de nem is akartam ezt ilyen szépen összeszedni, de kb. az volt a bajom nekem is ezzel a könyvvel, mint neked. Jó alapötlet pocsékul megírva.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Meg voltam róla győződve hogy be sem fejezed :) nekem azért annyira nem feküdte meg a gyomrom mint neked, de tény hogy sokszor volt baromi bosszantó :/

      Törlés
    2. Én se voltam biztos. :D Ha nem decemberben olvasom, és nem akarom lezárni a megkezdett könyveket még az újév előtt, talán tényleg félredobom. Voltak benne jó részek, mikor visszament 65-be, meg Goettreider vonala úgy egészében, de az a folyamatos nyafogás! Ki is mondta, hogy férfihiszti? Na, az volt. :D

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...